Remény szikrája

Levy 

Valami nagyon megváltozott a légkörben. Nira szokás szerint sokat nevetett és beszélt. Az igazi változást azonban nem ő jelentette. Reila kicsit többet beszélt és nyugodtabb lett. Mondjuk már alapból az is nagy változás volt, hogy felvállalta az érzéseit Gray iránt. 

Az biztos, hogy a fiú az elmúlt néhány hónapban amióta a lányok itt vannak megváltozott. A fafejű énje még megmaradt, de egy árnyalatnyival türelmesebb lett. 

-Siess hercegnő! Lemegy a nap mire mi a céhbe érünk!-kiáltott be Nira az egyik reggelen. 

Ő is és a húga is kint várakozott rám, de én éppen az egyik kedvenc könyvemmel voltam elfoglalva.Igazából jobb reggeli elfoglaltságot nem is igazán tudtam volna elképzelni, mint, hogy reggeli után Gajeel ölében ülve olvassak. 

-Nem akarsz ma a céhbe menni?-kérdezte. 

-Nem akarok eltávolodni tőled-mondtam mire felkacagott. 

Finoman arcon csókolt, majd felkapott. A jobb karjára ültettet, majd kilépett az utcára. 

-Ja már mindent értek-mondta Rea csendesen. 

-Húgi szerintem te meg se szólalj. Nem gondolod, hogy kín szenvedés volt végig nézni amit Lokival képzeltél?-kérdezte Nira, mire a húga elhallgatott. 

A szokásos úton haladtunk a céhbe. Már meg se lepődtem azon, hogy amikor megpillantottuk a kaput Reila izgatottan toporogni kezdett. Csak néhány másodperc múlva látta meg mindig Grayt, de szinte rögtön futásban indult el a céh felé. A fiú amióta össze jöttek minden egyes napot úgy indított, hogy a kapuban várt minket. Reila azonban csak az elmúlt három napban szokott rá, hogy előre rohan és Gray nyakába ugrik. 

-Aranyosak nem?-kérdeztem Gajeeltől, ahogy elnéztem őket. 

-Igen tényleg azok. Jég fiút van aki felmelegítse. Feltűnt, hogy egyre kevesebbet dobja le magáról a ruháit? 

-Mondjuk ha még is megteszi kapja a pofonokat. Néha az az érzésem, hogy külön élvezi, hogy Reila olykor felpofozza. 

-Hát én is élvezném ha te pofoznál-mondta, mire kupán csaptam. 

  

Nira 

Gajell nevetése töltötte meg az egész környéket. Gondolatai csak Levy körül forogtak, ahogy a lányé is ő körülötte. Reila folyton csak arra tudott gondolni, hogy a fiú minden hibájával elfogadja, úgy ahogy senki más nem tette eddig. 

Kicsit fájt, hogy elfelejtette, hogy nálam jobban senki nem ismeri, de nem szóltam semmit se. Hagytam, hogy végre jól érezze magát. Az, hogy viszonylag rövid idő alatt megszeret valakit előtte soha nem is ismert azt mutatta számomra, hogy végre kezd bizalmat fektetni az emberekbe. 

-Nee-chan szomorú? 

Felnéztem az égre, majd kinyújtottam a karom. Heart rám szállt, majd felmászott a nyakamba. 

-Nem vagyok szomorú Heart-mondta, ahogy megvakartam a fejét. 

-Sunny szerint az vagy-mondta. 

-Nem csak azt mondtam, hogy kicsit magányosabb vagy így a húgod nélkül-mondta a másik exeed. 

Ő nem szállt le a vállamra, helyette Reát és Grayt nézte ő is. Játékosan elkaptam a farkát, majd meghúzogattam. 

-Na!-méltatlankodott a cica, mire a kisebbik felkacagott a mancsaiba. 

-Szerintem nem vagyok magányosabb-mondtam nevetve. 

Az exeed felém kapott, majd elindult a céh felé. Néhány nagyobb lépéssel én is utol értem a többieket. A szokásos nyüzsgés fogadott minket. Natsu éppen megint valami hülyeséget csinált amiért Lucytől és Erzátol is kapta a szidást. 

Egyikőjük se bánta ha le kell osztani a fiú fejét. 

-Mégis szerinted mit fognak ehhez szólni?-kérdezte Lucy. 

-Lissana biztos örül neki, hogy külön mentetek, de akkor is szerinted annak mit fog szólni, hogy nem őt választod? 

Natsu duzzogva ült a székén. Nem tudtam nem észre venni, hogy miközben a lányok vitatkoznak vele, addig ő folyamatosan engem néz. Ahogy észre vette, hogy nézem rám kacsintott, mire őszinte mosoly szaladt a számra. 

Nem tagadhattam, hogy a lelkem egy része kedvelte a fiút. Még akkor is ha egy tökkelütött idióta volt. A nap viszonylag gyorsan telt bár jómagam igazából nem voltam túlságosan aktív részese. Csak most kezdtem felfogni, hogy az én életemben két olyan pont van, ami az élethez köt. Az egyik a húgom a másik a zsoldosi teendőim. 

Most azonban béke volt a környékben így nem tudtam mivel elfoglalni magam. A húgom a szerelmével lóg a nap tizennyolc órájában. Csak most kezdtem el azon gondolkodni, hogy vannak e barátaim. 

Levy Gajeelel tökéletesen elvan. Erza és a többiek folyamatosan Natsut ugratják, vagy éppen szidják. A fiú Happyvel mindig valami hülyeséget csinál, így még vele se tudok beszélgetni, hiába érzem, hogy kedvel. 

Ahogy haza felé mentünk végig kellett néztem ahogy Gray nyálas búcsút vesz a húgomtól. Nem is tudom ki tudta nehezebben el engedni a másikat. Reila mindig vissza bújt a fiú ölelésébe amikor az végre rászánta magát, hogy elengedi. Ha azonban a húgom akarta magát rá szánni arra, hogy elhúzódjon akkor Gray nem engedte. 

Bár hangosan soha nem ismertem volna be, de belül tudtam. Egyedül maradtam. Az üresség kiáltott belőlem. Felnéztem az égre, majd olyasmit kívántam amit lassan tíz éve nem. A szüleinket akartam vissza kapni, de tudtam ez teljességgel lehetetlen. 

Levy

A hirdető táblán új küldetések halma mutatkozott. Mindenképpen olyat kerestem amit ha elosztunk négy felé akkor is sokat kapunk érte. Nira ott ácsorgott mellettem, és igyekezett úgy tenni mintha neki mindegy lenne, hogy mit csinálnak. Azonban az ahogy a kardja markolatán dobolt mindent elárult.

Hozzászokott ahhoz, hogy valamit mindig kell csinálnia, így most unta magát. Nem neki való volt, hogy pihenjen. Kicsit hasonlított Natsura. Ő se szerette, ha nincs munka éppen.

-Azt a bolondot az hajtja, hogy minél többet bizonyítson. Nekem meg muszáj valamit csinálnom hiszen ebből élek-mondta csendesen a lány.

Megint sikeresen elfelejtkeztem arról, hogy olvas a gondolataimban. Nira ellökte magát a faltól, majd mellém lépett.

-Ez mi?-kérdezte.

Egy fekete szélű papírt vett elő a hirdetések alól.

-Szabadítsatok fel minket a zsarnok hatalma alól és a szolgálatotokba szegődünk. Egy alattomos varázsló fogva tartja egykori munkáltatónkat, ezzel minket is. Szabadítsátok ki és mi is felszabadulunk! A jutalomnak nincs határa! Segítsetek-olvasta fel hangosan.

Össze ráncolta a szemöldökét, majd Reilára nézett aki éppen akkor jött oda hozzánk. Bár Gray kezét nem engedte el, azért oda hajolt, hogy ő is lássa amit a nővére mutatott neki.

-Ez nem a...

-De az. A Diamond család címere. Az írás bár sietős és kapkodósan írt, de szinte biztosra venném, hogy apánk írása.

-Az hogy lehet. Tíz éve meghalt...

-Ezek szerint nem.

Nira rám nézett. Nem kellett mondania semmit se. Tudtam, hogy mire gondol. Elkértem tőle a lapot, majd átolvastam én is a segítség kérést. Tényleg férfi írásnak tűnt, de nem hittem volna, hogy az apjuk írása.

-Muszáj kiderítenünk, hogy ki írta-mondta végül Reila.

-Igen. Levy ugye nem akarsz velünk jönni?-kérdezte Nira céltudatosan.

-De hogy nem megyek.

-Még Gajeel nélkül is?-kérdezett vissza.

-Én is megyek.

-Nem hiszem, hogy bírnád a magasságot. Villámutazás Diamond módra. Csak a legszükségesebb fegyvereinket tudjuk vinni. Te meg elég nehéz vagy. Két vékony lányt elbírok, de te már nehéz lennél.

-Hogy vinnéd el őket?-kérdezte a mester.

-Diamond módra-húzta ki magát.

Gajeel Reirára nézett aki biccentett.

-Hát jó, de Lily veletek megy és vigyázz Levyre helyettem is-mondta végül.

Rá néztem, de ő csak megcsókolt.

-Törlesztek még a zsoldos lányok felé. Csak azt csinálom amit ők mondanak-súgta a számba.

-Akkor én se mehetek ugye?-kérdezte Gray csalódottan.

Reila megfordult, majd átkarolta a nyakát. Nem tudom mit mondott neki gondolatban, de az biztos, hogy Grayt megnyugtatta. Magához húzta a lányt, majd megcsókolta. Nira csak a szemét forgatta, majd magához hívta Lilyt.

-Hear is megy!-kiáltotta a kis sötétkék exeed.

-Ahogy Sunny is veletek tar!

-Végtére is ti könnyűek vagytok. mindjárt jövök-mondta, majd eltűnt a szemem elől.

Néhány másodperc múlva a lépcső tetejéről jött le kezében jó erős és hosszú kötéllel.

-Gyerünk Julia szakadj el a Rómeódtól, mert dolog van-mondta és karon ragadta a húgát, aki még mindig Grayt csókolta.

-Hékás!-kiáltotta a lány, de Nira kirángatta az udvarra.

A kötél két felét a húga kezébe nyomta, majd kihúzta azt. Ő középen állt.

-Gyere hercegnő. Ülj fel a hátamra.

Mire kettőt pislogtam már Nira hátán ültem. Ő maga a két foga közé vette a kötelet, majd lehunyta a szemét. Egy pillanatnyi kékes fény vette körül, majd éreztem, hogy nőni kezdek. Igazából nem én lettem magasabb hanem Nira alakult át egy hatalmas fekete tollú madárrá. Ahogy Kitárta a szárnyait Reila a földön gyakorlott mozdulattal megrántotta a kötelet, majd hagyta, hogy a vissza csapódó szárak magukkal rántsák. Néhány másodperc múlva stabilan ült mögöttem. A három exeed elém vackolt én meg átkaroltam őket.

Nira kitárta szárnyait, majd a magasba röppent.

Nira

Még hallottam a mester gondolatait, ami arra biztatott minket, hogy vigyázzunk egymásra, de már nem törődtem vele. A tudat, hogy a szüleink akár élhetnek is boldogsággal töltött el és erőt adott nekem, hogy gyors szárnycsapásokkal haladjunk úti célunk felé.

Vallomások

Reila 

A testem egészen elnehezült, ahogy figyeltem a pontot, ahol az előbb még Gray teste feküdt. A vére ott vöröslött az utcakövön, világított a hatalmas szürkeség kellős közepén, mintha ezzel is engem akarna hergelni. Láttam magam előtt a haldokló alakját, a kép egyszerűen beleivódott a tudatomba. Újra és újra lejátszódott a szemem előtt a pillanat, amikor arcon csókolt, majd az ahogyan a földre rogyott, mintha valami közönséges rongybaba lett volna. 

A fejem zsongani kezdett, mintha az egész univerzum robbant volna fel odabent. Odakaptam a kezem, igyekeztem masszázzsal enyhíteni a kínt, de egyre jobban eluralkodott rajtam. Ha megkínoznának sem tudnám megmagyarázni, hogy mi zajlott le bennem az elmúlt pár óra leforgása alatt. Egy valamiben azonban biztos voltam. Testileg és lelkileg egyaránt kimerültem, így úgy ahogy voltam, lerogytam a céh kapuja előtti utcára, hátamat nekivettem a magas kőoszlopnak és csak bámultam magam elé. Mégis mi értelme van ennek az egésznek? Csak egy idióta kockáztatná az életét olyasvalakiért, mint én. 

Lassan az égre emeltem a tekintetemet, amikor az arcomra esett egy esőcsepp, majd még egy. Alig pár másodperc leforgása alatt az ég teljesen leszakadt, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék. Na tessék, még az ég is engem akar kigúnyolni. Szinte önkéntelenül fordítottam a fejem a pont fel, ahol Gray feküdt. Az eső a legkisebb nyomát is elmosta annak, hogy nemrég egy komoly csatát vívtunk itt. Vajon a fiú emléke ugyanígy kitörlődik majd belőlem egyik pillanatról a másikra, ha nem éli túl? Amilyen üresnek éreztem magam jelenleg, könnyen eltudtam képzelni. Csak hogy végre szabaduljak ettől az állapottól. A tudatom megfog szabadulni minden olyan emléktől, ami ide juttatott. Legalábbis ebben reménykedtem. Muszáj lesz megszabadulnom attól, ami képes volt a lelkemet ennyire összezúzni. 

Ebben a pillanatban láttam meg egy előttem lévő pocsolyában a tükörképemet. Érdektelenül tanulmányoztam a szakadt, sártól és vértől elszíneződött felsőmet. Vér. Pár perccel ezelőttig az egész testem ragadt a vértől és a mocsoktól. A kezem, az arcom, a hajam. Az eső azonban mindent elmosott, csak az emlékek maradtak itt szüntelenül. Miért nem szűnnek meg azok is, mint minden más? Ahogy a kezemre néztem hiába tudtam, hogy nincs ott semmi, mégis láttam Gray vérét. Sose fogom tudni lemosni magamról, ha miattam hal meg. Az iszonyattól elborzadva kaptam az arcomhoz, körmeimet a bőrömbe vájtam. Érezni akartam valamit, bármit, még ha ez a fájdalom is. 

Nem tudom mennyi ideig ültem így, egyáltalán nem érzékeltem az idő múlását és azt, ami körülöttem folyt. A magamban vívott csata minden erőmet és figyelmemet felemésztette. Egyszerűen képtelen voltam olyan dolgokra koncentrálni, mint például a nedves ruhám és hajam, ami a bőrömhöz tapadt. 

- Rea… - Annyira váratlanul ért az engem megszólító hang, hogy az egész testem összerándult. Lassan, szinte merev izmokkal emeltem el a kezemet az arcomtól és néztem fel a nővérem aggodalomtól túlcsordult szemeibe. Üveges szemekkel meredtem rá és vártam, hogy hatással legyen rám az ő aggodalma, de még mindig semmi. Nem kéne most mardosnia a bűntudatnak? Vagy bármi olyasmit éreznem, amit ilyenkor mások szoktak? Rettegni attól, hogy meghal Gray egy olyasvalakiért, mint én? Nem halhat meg. Nem engedem neki. Nincs joga ilyen nagy áldozatot hoznia, amikor egy kedves szavam nem volt hozzá az ismeretségünk alatt. – Oh, Rea… 

Képtelen voltam megszólalni, csak meredten bámultam Nirára, aki letelepedett mellém. Elképzeltem, hogy jelen pillanatban milyen gondolatai lehetnek rólam, de az eredmény teljes mértékben hidegen hagyott. Darabjaira hulltam és hacsak valaki nem épít fel engem, akkor félek, hogy örökre így maradok. Pont ezért volt itt a nővérem, igyekezett helyrehozni azt, ami összetört. Senki sem kérte meg rá, ő mégis a kötelességének érezte. Amennyire a sebei engedték, átölelte a vállamat és közelebb húzott magához. Amint megéreztem a testéből áradó melegséget, belebújtam az érintésébe és vártam a csodát, a megkönnyebbülést, amit ilyenkor érezni szoktam. Vágytam arra, hogy hideg és merev testem felmelegedjen, újra éljek. Kiskoromban mindig azt gondoltam, hogy amíg ő itt van mellettem, addig semmi baj nem érhet. Hiányolom azt a tudatlan, naiv kislányt. A valóság most kegyetlenül arcon csapott és bebizonyította, hogy ő sem tud megakadályozni mindent.  

- Nem vagy egyedül, szóval nyugodtan sírhatsz – suttogta a hajamba bátorításképpen, de csak tagadóan ingattam a fejem. A fáradtság elsöprő erővel uralkodott a testemen. Egyszerűen semmihez sem volt erőm, még ahhoz sem, hogy szomorú legyek vagy sírjak. Nira mintha csak a gondolataimban olvasna, kissé megszorította a vállamat, majd halkan megszólalt. – Ismerhetnéd már Grayt annyira, hogy tudjad nem adja be ilyen könnyen a kulcsot.  

- A sors szeszélyes egy ribanc. – Mindösszesen ennyit mondtam, a hangomból szemernyi érzelem sem volt kivehető. Egyszerű tényként közöltem, miközben azon gondolkoztam, hogy mondanom kellene valamit. Bármit. De az egyetlen gondolat, ami megfordult a fejemben az kicsit sem volt kedves. Gray egy idióta, amiért kockára tette az életét értem. Senki nem kérte meg rá.  

- Hidd el ennek semmi köze sincsen a sorshoz. – Jegyezte meg egyszerűen, majd a következő pillanatban gúnyosan felhorkant. – Nem is Gray lett volna, ha nem vállal be ekkora baromságot. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit csinál. Önként ugrott eléd, senki sem kényszerítette, így ha meghal, azt egyedül magának köszönheti. 

- Miért hoz bárki is ekkora áldozatot olyasvalakiért, aki még csak nem is viszonozza az érzéseit? – Meg kellett kérdeznem, mert egyszerűen nem értettem. Ahogy az arcomat a nővérem felé fordítottam, szinte megdöbbenve láttam, hogy teljesen elkomolyodott. 

- A szív olyan tettekre sarkallhat, amit ép ésszel felfogni nem lehet. Gondolkodás nélkül feláldoznád az életedet olyanért, akit mindennél jobban szeretsz. – A következő mondatától valami nagyon mélyen éledezni kezdett bennem. – Nevezz önzőnek, de én örülök, amiért ő fekszik most ott és nem te. 

A nővérem szavait hallva tudatosult bennem valami, egy gondolat, amit már eddig is tudtam, mégsem fogtam fel a jelentőségét. Gray annyira szeret engem, hogy inkább meghal, minthogy egy olyan világban éljen, ahol én már nem vagyok. Ennek a súlya a vállamra telepedett, a következő pillanatban pedig olyan harag lobbant fel bennem, aminek a létezéséről eddig sejtelmem sem volt. Minden porcikámmal remegni kezdtem a bennem keletkezett indulattól. Oda akartam menni a férfihoz és a saját két kezemmel megfojtani, amiért nélkülem hozott meg egy ilyen komoly döntést.  

Lassan kibontakoztam az öleléséből és felemelkedtem a földről. Ahogy a céh felé fordultam, az arcomba hulló frufrumat a fülem mögé tűrtem, hogy jobban lássak. Ahogy arra gondoltam, hogy Wendy talán ebben a pillanatban is az Ő életéért küzd megkeményedtek az arcvonásaim. Gray… létezik, hogy elkezdtem félni tőled? Attól, hogy egyszer miattad, veled vagy bánom is én már, de végleg elveszek?   

- Reila – san! – Az épület ajtaja váratlan hévvel csapódott ki, ahogy az égi sárkányölő nem törődve az esővel egyenesen hozzám rohant. A szemei alatt sötét karikák ültek, de az arcán fáradt mosoly terült szét, ahogy megragadta a kezemet. Ettől a mosolytól éreztem, hogy még mélyebbre zuhanok. Fájt… szinte felakasztotta a lelkemet. Miért okozol megint fájdalmat, Gray? Megkönnyebbültnek kéne éreznem magam, akkor mégis miért érzem nehezebbnek a tudatot, hogy életben van? Azért mert így szembe kell néznem vele és a közöttünk kialakult kötelékkel. – Gray – san túl van az életveszélyen és bár hiába mondtam neki, hogy pihennie kell, de ő beszélni szeretne veled. 

A lány szavait hallva most már biztos voltam abban, hogy pontot kell tennem a történetünkre. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, ha a fejem tele van vele. Ez mégis mikor történt? Gondolkodtam, ahogy határozott léptekkel haladtam a gyengélkedő felé. Éreztem a rám szegeződő szempárokat, figyelemmel kísérték az utolsó, mindent eldöntő csatánkat. Egyesek abban reménykedtek, hogy megegyezésre jutunk, de tudtam, hogy a többség az én bukásomra vár. Arra várhattok, harc nélkül sosem fogom feladni. Fogadkoztam, a gyengélkedő ajtaja előtt pedig azon kaptam magam, hogy megtorpanok. Lassan kifújtam a bent tartott levegőt, mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy belépjek. Miatta. Istenem, de utálom! Még a nevét sem vagyok hajlandó kimondani többé! Talán elmúlik ez az érzés, ha nem mondom ki.    

Lenéztem az ökölbeszorított kezemre. Muszáj ennek véget vetnem. Még egyszer utoljára kifújtam a levegőt, végül a kilincsre téve a kezemet benyitottam a helyiségbe. A gyengélkedőben félhomály uralkodott a kint uralkodó szürke, borús időnek köszönhetően. Ennek ellenére tökéletesen láttam a férfi sápadt, megviselt arcát. A tekintetemet azonban a mellkasán lévő kötés vonzotta. Le se tudtam venni a szememet a pontról, ahol eltalálta az apja mágiája. Kíváncsi voltam arra, hogy Wendy mágiája mennyire tudta meggyógyítani a sérülését.     

- Szia – köszönt csendesen, de mindehhez lágy mosoly társult. Nem viszonoztam a mosolyát, kifejezéstelenül meredtem rá. Rengeteg érzés kavarodott bennem, de mindennél erősebb volt az gyűlölet. Tudom, hogy utálom, akkor mégis mi ez a mellékes, halványan pislákoló érzés? Miért érzek késztetést arra, hogy meghunyászkodjak előtte? Nem bírtam elviselni azokat a szürke szemeket, amik rám szegeződtek, így lejjebb vándorolt a tekintetem. Kezei mozdulatlanul feküdtek az ölében, én azonban mégis éreztem, hogy kinyújtja felém.   

-   Nem bocsájtok meg neked – jelentettem ki végül gondolkodás nélkül. Egyszerűen idegesített a minket összekötő láthatatlan kötelék, véget akartam vetni neki. Valószínűleg sok mindenre számított, csak erre a válaszra nem. Még csak nem is ismer engem igazán, nincs joga azt mondani, hogy szeret engem. 

- Most az a bajod, hogy megmentettem az életed? – kérdezte hitetlenkedve, miközben kihúzta magát. Azok a szürke szemek, most egy kitörni készülő viharhoz hasonlítottak. Készen állt arra a végső ütközetre, ami elkerülhetetlen lett volna. 

- Igen! – Végre felszakadt bennem az a bizonyos valami, így indulatosan köptem azt az egy szót. Nem tetszett neki a válaszom, a fogait csikorgatta dühében. Mielőtt bármit is mondhatott volna, folytattam. Nem is gondolkodtam, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. – Ne merészeld még egyszer kockára tenni az életed! Nem engedem, hogy akárcsak még egy alkalommal így elintézzen valaki! Ez az én reszortom! Csakis én tehetlek tönkre! 

Az arcát néztem, próbáltam rájönni arra, hogy mit jelentenek neki a szavaim. Értetlenül meredt rám, szinte láttam hogyan forognak a fejében azok a bizonyos fogaskerekek. Igyekezett jelentést társítani a szavaimhoz. Azt akartam, hogy értse meg az érzéseimet. Vágytam arra, hogy értsen.  

- Csakis én tehetlek tönkre, mert elcseszted az életem. Tönkretettél mindent azzal, hogy belém szerettél. – Beszéltem, mégsem mondtam semmit sem. A sorok között kellene olvasnia, de minden jel szerint ehhez most túl fáradt volt. 

- Felfogtam, hogy utálsz, nem kell állandóan az arcomba vágnod! – Sértettség csendült a hangjában, ahogy engem nézett. Páros lábbal tapostam az érzésein, ezt pedig nem viselte jól. Én is fáradt voltam, így halkan sóhajtottam egyet. A legnagyobb baj az, hogy éreztem a közöttünk húzódó végtelen, sötét szakadékot, ami fölött egyetlen ingatag híd himbálózott. Megpróbálhatok keresztülmenni rajta, ezzel azt kockáztatva, hogy félúton a mélybe zuhanok. Hajlandó vagyok vállalni ezt a kedvéért? Mielőtt meggondolhattam volna magamat, keresztülszeltem a szobát, de az utolsó pillanatban megtorpantam. Mégis mit csinálok? Mi értelme van ennek az egésznek? Abszolúte semmi, az érzelmek soha semmi értelmük sincsen, éppen ezért bosszantóak. 

Néztem azt a dacos tekintetet, ami csak olaj volt a tűzre. Muszáj lesz… bassza meg! Ideje sem volt reagálni, amikor váratlan hévvel lehajoltam és az ajkához préseltem az enyémet. Semmi finomság nem volt ebben a csókban, ajkaink keményen csattantak egymáson. Egyetlen pillanatig döbbenten meredt rám, de utána hagyta, hogy elvegyem azt, amit akartam. A későbbiekben, amikor visszaemlékeztem az első csókomra, akkor a legelső szó, ami eszembe jutott az a nyers volt. Az érzelmeink nyersen, állatiasan törtek a felszínre. 

- Ha tudnád, hogy mennyire utállak… - lihegtem elhúzódva tőle, mire felemelte a kezét és a tarkómra téve visszahúzott. Az orrunk már összeért, szinte az ajkamba suttogta a következő szavakat. 

- Ha ilyen, amikor utálsz, akkor felőlem a pokolba is kívánhatsz. – Szavak helyett most a csókjainkkal kommunikáltunk. Minden dühömet beleadtam, ő pedig keserűséggel, reménnyel és nyers, színtiszta vággyal válaszolt. 

- Az enyém vagy, ezt ne felejtsd el. – Egyenesedtem fel és olyan tekintettel néztem rá, amitől egész testében megborzongott. Hirtelen eddig ismeretlen izgalmat éreztem, ahogy a közös jövőnkre gondoltam. Semmiképpen sem illettünk össze, de valami mégis egymáshoz vonzott minket. – Ha őszinte akarok lenni, akkor a lényeges részét még nem értem. Amikor beléptem ezen az ajtón, akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen fordulatot vesznek az események. Véget akartam vetni a köztünk lévő köteléknek, de akármilyen messze is menekülök, a végén mindig melletted kötök ki. Valami láthatatlan erő visszalök hozzád. Nem tudom, hogy ez e az, amit mások szerelemnek hívnak vagy működik – e egyáltalán közöttünk a kémia, de csak akkor fogom megtudni, ha veled maradok. Szóval készülj fel arra, hogy most már akkor sem szabadulsz meg tőlem, ha szándékodban állna! 

- Akkor majd együtt kiderítjük, hogy működik – e ez az egész. – A kezébe vette a kezemet és gyengéden megszorította. – Teljesen őszinte leszek veled. Még nekem is új ez az egész, te vagy az első, aki miatt így érzek. Ezért előre figyelmeztetlek, hogy nem vagyok jó ebben az egészben. Egyszerűen nem erre teremtettek. De vigyázni fogok rád és gondolkodás nélkül meghalnék érted, mint tapasztalhattad. Ilyet soha többé nem teszek, inkább olyan megoldást választok, ami mindkettőnket életben tart. Kétségtelen, hogy szó nélkül ölnék is érted, ha a helyzet megköveteli. Ezt ne felejtsd el, te vagy az egyetlen, akivel hajlandó vagyok ezt végig csinálni.      

- Javíthatatlan vagy, Casanova – mosolyodtam el leülve az ágy szélére, ő pedig az ujjai közé csípett egy vizes hajtincset. Percekig ültünk így némán, élvezve egymás társaságát anélkül, hogy elrontottuk volna holmi értelmetlen szavakkal. Végül én törtem meg a csendet. – Ha csak egyszer is megcsókolsz valaki mást, akkor úgy seggbe rúglak, hogy életed végéig képtelen leszel leülni.

- Megígérem, hogy rajtad kívül senkit sem csókolok meg – nevetett halkan a fenyegetésemen, majd ahogy egymás felé fordultunk szinte azonnal csókban forrtunk össze. Meghoztam hát a döntésemet. Ha zuhanunk, akkor együtt tesszük. Mert ha én elbukok, akkor rántom magammal őt is.

Harc azért aki fontos

Gray 

Apám felbukkanása teljesen össze kavart.Olyan nagyon, hogy teljesen elfelejtettem, hogy az első támadásomnak nem szabadna mágiával telinek lennie. Pontosan úgy cselekedtem ahogy apám várta. Jéggel támadtam. 

Egy csapással kivédte, majd a céh melletti fának hajított. Tehetetlenül vergődtem a mágiája szorításában, majd fájdalmasan tudatosult bennem, hogy a saját erőm elhagy. 

-Gray te idióta!-kiáltotta Reila, majd a következő pillanatban a fa erőteljesen megütötte apámat. -Ostoba fajankó! 

Szidott a lány miközben én levegőért kapkodva a földre rogytam. 

-Silver? Milyen apa az aki képes megsebesíteni a saját fiát?-kérdezte. 

Hegyke tartása pontosan olyan volt mint a nővéréjé. Ahogy fogta a bot két pontját sugárzott belőle a büszkeség ami csak egy zsoldosban lehetett meg. A harcra kész katona minta példaképe volt, ahogy ott állt köztem és apám között. 

-Honnan tudod a nevem...Te zsoldos vagy?-kérdezte rémülten. 

Válasz helyett, csak megpörgette a botját, majd a jobb karjára fektetve a háta mögé tette. Bal kezét maga elé emelve várta, hogy apám támadjon. ő azonban körbe járatta a tekintetét ,majd megakadt a szeme Nirán. A lány felsője felszakadt így lázhatóvá vált a hátán lévő hatalmas tetoválás egy része. 

Még soha nem láttam a lány hátát így meglepett a szárny minta ott. 

-A Diamond család utolsó két sarjai vagytok?-fordult újra Re felé. 

Ekkor már közvetlenül a lány mellett álltam. Nem engedte, hogy előre lépjek, amit apám észre is vett. 

-Egy lánynak kell megvédenie? Szégyen... 

Nem tudom mit gondolt, de Rea átment pusztító gépbe. Botja úgy csapkodta apám páncélját, hogy követni nem tudtam. Minden egyes ütésénél fa repült minden felé, de a botja még sem fogyott. Fogalmam sincs hogyan csinálta, de néhány perc múlva már nem az a bot volt a kezében amit a céh fájáról vágott le Nirával, hanem az amit elhagyott az egyik küldetésen. Az apja zsoldos jellel ellátott botja volt. 

-Ügyes. Egy zsoldos bot. Vajon kibírja ezt is?-kérdezte,majd mágiával kezdett támadni. 

-Reila vigyázz!-kiáltotta Nira, de ár késő volt. 

Apám varázslata telibe találta a lányt, aki így a földre rogyott. Nem ájult el, de még így is láttam, hogy nagyon fájt neki. 

-Csicsi-térdeltem mellé. 

-Mondtam... már, hogy...ne... hívj így-mondta szaggatottan. 

A helyzet ellenére elmosolyodtam, majd olyat tettem amit mindig is megakartam tenni. Gyorsan arcon csókoltam a lányt és élveztem, hogy lefagy a tettemtől. 

-Ha nem mondtam volna még. Szeretlek, még ha te nem is viszonozod-mondtam, majd fel álltam. 

Szembe fordultam apámmal és kihúztam magam. 

-Minek véded? Nem szeret csak kötelességből védett téged-mondta apám. 

-Az lehet, de mivel én szeretem, így ha nem bánod én megvédem-mondtam haragosan. 

Szakadt rólam a víz, de nem érdekelt. Kész voltam arra, hogy feláldozzam magam, hiszen apám úgy is azért jött, hogy megöljön. 

  

Reila 

Gray harciasan állt fölöttem. Még mindig nem bírtam fel állni, annyira megbénította az izmaimat Silver mágiája, hogy csoda, hogy lélegezni és térdelő helyzetben megtudtam tartani magam. Gray minden erejét arra használta, hogy pajzsot vonjon az apja és én közém. Nem támadott, csak védekezett. 

Megpróbáltam fel állni, hogy segítsek neki, de nem ment. Valami felébredt bennem. Ajkai nyomán a bőröm bizsergett és bár már percek teltek el attól a puszitól, de még se tudtam szabadulni az érzéstől. Reménykedve néztem körül. Mindenkinek volt ellenfele. Nira mint az örült akart a segítségemre sietni, de az a hibrid folyton az útjába állt. 

Nem bírta megsebesíteni a nővérem, de távol tudta tartani. 

-Elég ebből!-kiáltotta Silver, majd mellkason találta a fiát a mágiájával. 

Hatalmas jég kék sugár hatolt át Gray testén, mire a fiú fájdalmasan felkiáltott. Ahogy elkezdett hátra zuhanni, valami, talán az adrenalin újra erőt adott az izmaimnak, így éppen elkaptam az amúgy hátára eső fiút. 

-Gray!-szólítottam meg a könnyeimmel küzdve. 

Ő felnézett rám, majd fájdalmasan elmosolyodott. 

-Csicsi...-mondta halkan. 

A lövedék nem sokkal a szíve fölött találta el a testét. Éreztem, hogy nincs benne már sok mágia és azt is elzárja. Mellkasán és a lapockáján egyszerre folyt a vér.  

-Meg ne merj halni-mondtam idegesen. Kezem a mellkasára tettem, és igyekeztem feléleszteni azt a kicsit ami maradt bennem a mágiából, de ez nem ment. 

Erőtlen voltam és tehetetlen. Silver felemelte a kezét, mire felkaptam a fejem. Egy pengét tartott a kezében, hogy azzal megöljön mind kettőnket. Gay erőtlen kezét éreztem a kezemen, mire megint felé kaptam a tekintetem. 

-Gray ne... Ne halj meg...-kértem.-Nincs hozzá jogod... 

Lehunytam a szemem ahogy a penge felénk villant, és felkészültem, hogy fájdalmasan fogok meghalni, de ekkor fém csattant a fémen. Nira terpeszben állt mellettem és minden erejét abba fordított, hogy Silver pengéjét  vissza verje. 

Amikor a férfi rá jött, hogy gondban van, erőset taszított a nővérem, majd vissza hívta a csapatait. 

-Tűnés meg van amit akartam!-kiáltotta, majd köddé vált. 

-Nee-chan!-hívtam a nővérem, de ő akkor már ott is volt. 

Wendért kiáltott, majd Gajeel segítségével felvitték a céh orvosijába. Én csak tehetetlenül néztem ahogy távolodnak, közben csak arra tudtam gondolni, hogy ne haljon meg Gray.