Egy mester kérése

Levy

Némán figyeltem a lemenő napot. Kezemben a zsoldosok törvénykönyve pihent. Még csak az első klán törvényein jutottam túl, de már attól is zsongani kezdett a fejem. Hogy képesek ezt mind megjegyezni a lányok? Értem, hogy ebben nevelkedtek, de ha nincs beléjük kódolva, akkor kizárt, hogy olyan egyszerűen megtudnák tanulni.

Ennek ellenére valami világossá vált végre. Gajeel és az én rémálmomban a lányok meghaltak. A mentor és a tanítványa között lévő kapcsolat miatt mutatkoztak Nirán is ugyanazok a halálos sérülések. Ijesztő volt belegondolni, hogy amíg a kapocs megvan közöttük, addig az idősebb lány is meghal, ha a húga elvész.

-              Baj van? - kérdezte a férjem, ahogy leült mellém.

-              Te tudtad, hogy össze vannak kötve?

-              Igen. – A válasza hallatán meglepetten néztem rá. Hogy lehetséges, hogy ő tudta, én meg nem? – Nem vagyok gondolatolvasó, de sejtem mire gondolsz. Emlékszel, amikor a hegyekben voltunk? Natsunak mesélt arról, hogy miért van annyira rosszul. Lucy és én is hallottuk őket.

Hát persze, hogy hallotta őket. A hallása sokkal jobb a miénknél, ahogy a szaglásuk is. Azonban az meglepett, hogy néhai barátnőm egy szóval sem említette ezt nekem. Lucy neve hallatán felrémlett a nap, amikor Reila elé vetette magát. A halála napja. Akkor nem fogtam fel a szavai jelentőségét. Arra gondoltam, hogy azért aggódott a baba miatt, mert megbánta a tettét. Azt, hogy elvetette a sajátját. A mosolyát visszaidézve azonban rájöttem, hogy ő tudta. Tudta azt, hogy három életet mentett meg azzal, hogy Reila elé ugrott.   

-              Miért nem mondta el nekem? – Még azelőtt kicsúszott a számon, hogy végig gondolhattam volna.

-              Szerintem azt hitte, tudod. Ne feledd, én is abban a hitben voltam.

Beszélgetésünket hangos kiabálás szakította félbe, majd a következő pillanatban kivágódott a szomszédház hátsó ajtaja. Nanami és Reila jött ki rajta. Nem értettem mit mondanak, számomra teljesen idegen nyelven beszéltek, de egyáltalán nem volt lényeges ez az információ. Már a hangsúlyból is lehetett tudni, hogy megint Tenshi miatt veszekednek. A vita talán még az eddigieknél is hevesebb volt. Végül Reila mondhatott valamit, ami miatt az anyja arcon ütötte. Nanami a szája elé kapta a kezét, és még ilyen messziről is jól látszott, hogy rögtön megbánta azt, amit tett. Nem volt ideje bocsánatot kérni, Raimond közéjük ugrott, és elkezdte kifelé terelni feleségét az udvarból.

-                Niranu, ott maradsz! – kiáltott idősebb lányára, aki már készült nekiugrani az anyjának. A hang hatására azonban megtorpant, és egy pillanatra gyűlölködve nézett rá, utána egyszerűen odasétált a húgához. Nem hallottam mit beszélnek, de jobbnak láttam, ha nem avatkozunk közbe. Az apjuk közben kivezette Nanamit az utcára. A nő vadul gesztikulált, majd lassan hallani is lehetett hisztérikus kiabálását.

-              …Rai, tudod mennyire igyekszem! Nem tehetek arról, hogy nem akarnak beszélni velem…! 

Raimond közbevágott. Nem tudom mit mondott, de Nanami úgy lépett hátra, mintha a férje megütötte volna. Átkarolta magát és a földre rogyott. Messziről is láttam, ahogy zokog. Férje letérdelt mellé, majd átkarolta a vállát és felsegítette. Nanami szinte gépies mozdulatokkal lépkedett mellette.

-              Nem akarom tudni hogyan érte el, hogy csendben legyen, de végre megmutatja ki a domináns a családban. Megpróbáljuk átmenni? – kérdezte Gajeel. 

Megráztam a fejem. Csendesen figyeltem a két nővért, akik még mindig az udvaron álltak. Rea leszegte a fejét, a kezét pedig ki-be csukta. Vállai egyenletesen emelkedtek fel és le. Először nem akartam hinni a szememnek. Furcsa volt látni azt, hogy próbál megnyugodni. Általában engedett az érzéseinek és lávaként tört fel belőle az indulat. Nem szoktam hozzá, hogy ilyennek lássam.  

-              Gajeel, a fán! – mondtam ijedten, ahogy feljebb emeltem a fejemet. A fán az a férfi volt, aki egyszer már megtámadta a lányokat. Ahogy elnéztem csak feküdt a lombok takarásában, és semmit sem csinált. Nem tudtam kiigazodni rajta. Egyik pillanatban még minden teketória nélkül megtámadja a lányokat, a következőben meg lustán elnyúlik az egyik fa tetején. Az igazat megvallva… féltem tőle. Én nem láttam harc közben, de már a tudat is félelemmel töltött el, hogy meg sem kellett erőltetnie magát ahhoz, hogy kis híján megölje az idősebb zsoldost. – A mester miért engedte neki, hogy részt vegyen a játékokon? Nem is céhtag!  

-              Elvileg rajta van a jel. Engem inkább az érdekelne, hogy Niranu hogy tud benne bízni.

Ez a kérdés mindkettőnket foglalkoztatott. Abban biztosak voltunk, hogy a lány tud valamit, amit mi nem. A kezemben lévő könyvre néztem, és eszembe jutott egy szabály. Egy zsoldos mindig bízzon az ösztöneiben, ha a józan ész döntésében nem tud megbízni.

Abban biztos voltam, hogy a lányok génjeibe van kódolva ez az ösztön. Ahogy összehasonlítottam őket a Griffin trióval, vagy akár SSD-vel, feltűntek az apró, de jelentős különbségek. A két zsoldos lány még a szüleiknél is erősebb hatodik érzékkel rendelkeztek. Ezen meg sem kellett volna lepődnöm. Közel tíz évet éltek a pusztában. Sok mindenen mentek keresztül, és tudtam, a felét sem ismerem a történetüknek.

Nira hirtelen felém fordult. Tekintetünk találkozott, de ő csak kihúzta magát, és visszament a házba. Reila követte a nővérét. Néhány perc múlva mi is visszamentünk a házunkba.  

Másnap a céhben feltűnően nagy volt a távolság a lányok és a szüleik között. A szokásos helyemre ültem le. Nira az asztalra fektette a karját és azon aludt, bár tudtam, hogy fél füllel a környezetére figyel.

-              Ennyire összevesztetek tegnap a szüleitekkel? – kérdeztem Reától.

A lány nem felelt, csak némán bámult rám. Szemei metsző élétől mindig megfagyott bennem a vér. Tudtam, hogy nem kedvel és ennek, ha nem is mindig szóban, de tettben hangot adott. Reila egészen addig nézett rám, míg én el nem fordítottam a fejemet.  

Megborzongtam és inkább átültem Gajeel másik oldalára, hogy messzebb legyek a lánytól. Párom szokásához híven nem vett észre semmit sem, de nem bántam. Karja súlya a vállamon mentsvárként funkcionált még akkor is, ha ő nem mindig volt ennek tudatában.

A céh vidám hangulata mindenkire ráragadt. Erza az egyik asztalnál szinte gyermeki boldogsággal az arcán ette a szokásos tortaszeletét, még az sem zavarta, hogy Natsu és Gray megint produkálják magukat. Wendy mosolyogva hallgatta Rómeót, aki éppen valami nagyon vicces történettel akarta lenyűgözni. Cana az apjával és a többi öreggel azon versenyzett, hogy kinek sikerül a legrövidebb időn belül a legtöbbet meginnia. Tehát csak egy átlagos nap volt.  

Ám mint a legtöbb jó dolognak, ennek is hamar vége szakadt. Makarov gondterhelt arccal jött le az emeletről, ami azonnal feltűnt. Nyomában néhány fővárosi képviselő baktatott, akik elköszöntek tőle, és gyorsan elhagyták a céhet.   

-              Egy kis figyelmet kérnék! – Hangja határozott és nyugtalan volt. Csend lett a teremben. Még Natsuék is abbahagyták a civakodást, és Nira is felkelt. – Korábban már hallottam róla, hogy mostanában sokan eltűnnek. Mágusok, emberek, nem számít. Ugyanolyan számban vesznek el. A helyzet néhány hónapja sokkal komolyabbra fordult. Számos Sabertooth tag van az eltűnt mágusok között. Többen is elvállalták ugyanazt a küldetést, miután a társaik nem tértek vissza, de egyikőjük sem tért vissza közülük. Hiába mentek egyedül vagy párban. Sting az emberei keresésére indult, de azóta róla sincs hírünk róla. Ennek ellenére a céhjük nem lép vissza a Mágiajátékoktól, és még könnyítést sem kérnek. Igaz, ez most egyáltalán nem fontos. Ezentúl jobban figyelik a fővárosiak, hogy milyen jellegű munkákat adnak a céheknek. A kérésük viszont az, hogy a nehezebb feladatokra négynél kevesebben ne induljanak el. Ez a magasabb rangú mágusokra is vonatkozik, tehát senki se érezze felhatalmazva magát ez alól csak mert S osztályú! Nem kockáztathatom a biztonságotokat, így aki nem tartja be az előírásokat, az nem vállalhat semmilyen küldetést sem. Natsu, ez rád is vonatkozik!   

-              Oké, akkor én kizárólag csak Nirával megyek ezentúl küldetésre!

-              Álmaidban! – vágta rá Nira.

 A fiú szélesen vigyorgott. Az idősebb zsoldos lány mondani akart még valamit, ám a tartása hirtelen megváltozásából láttam, hogy valami… illetve valaki elterelte a gondolatait. Nem kellett hátra fordulnom ahhoz, hogy tudjam kik azok. Nanami és Raimond éppen most léptek be az épületbe.

Makarov nekik is elmondta a kérését, mire a férfi bólintott. Meglepő módon Nanami leszegett fejjel állt mellette, közben görcsösen fogta a férje kezét. Úgy tűnt, hogy senki sem vette észre a köztük fellépő változást. Azonban a zsoldosok között meghúzódó feszültségtől szinte vibrált a céh.  

-              Majdnem elfelejtettem valamit mondani… - Szólalt fel ismételten Makarov, mire felé fordultam. – Alkalomadtán mi is kereső csapatokat küldtünk az eltűntek előkerítésére. Niranu, ha esetleg arra kerülne sor, akkor…

-              Felejtsd el! – Nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis a lány élesen közbevágott. Még Erza is meglepve nézett rá. – Nem vagyok pulikutya! Milyen érdekes, hogy mindig engem találsz meg ha valamit akarsz, de amúgy meg le sem szarsz minket! Maximum akkor fogom megkeresni már céhek embereit, ha Levy parancsolja. Amúgy sem vagyok túl jó véleménnyel a Sabertoothról…

-              Egyelőre.

Felkaptam a fejem, de senkit sem láttam, aki ezt mondhatta volna. Láttam, ahogy Nira és Rea is körbe néznek, de senkit sem láttunk. A nap további részében a két zsoldoslány nem mondott semmi ezzel kapcsolatosat. Szívesen jelentkeztem volna a keresőcsapatok egyikbe, ám elég volt ránéznem az ifjabb nővér arcára, és tudtam. Jelenleg jobb, ha semmi olyasmit nem teszek, amit nem beszéltem meg velük előtte. 

A múlt nem ereszt

Narrátor 

Set némán figyelte a bátyját, ahogy az ünnepség kellős közepette megpörgette az alig ötéves kislányát. Nanami a klánvezér családjának egyik bársonyszékéről nézte férjét és elsőszülött gyermekét, közben apró köröket rajzolt domborodó hasára. A fiatalabb zsoldos férfi nem értette a bátyját, se annak feleségét. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy Raimond nincs kész a Mentor szerepre, ennek ellenére mégis az lett. 

- Apának is elég naiv, nemhogy Mentornak. – Set lenézett a mellette álló vöröshajú nőre. Nem tudta volna megmondani, hogy az édesanyjuk mióta áll itt és figyeli a bátyját, azt azonban igen, hogy osztozkodik a félelmén. – Egy nap tényleg ő lesz a klánvezér? 

- Nem értem apát sem – jegyezte meg halkan. – Hogy engedhette meg ezt? Raimond nem fogja megtanítani harcolni a lányát, hisz ő maga is csak könyvekből tanulta meg. Ő vagy mindketten megfognak halni. 

- Apád megakarja leckéztetni a bátyádat, és ha kell, a saját unokáját is felhasználja erre – csóválta a fejét kifejezéstelen arccal a nő. – Set, tudom, hogy rengeteg bajod van Sharlottal, de… Niranu nem lehet olyan, mint az apja. Kérlek mutasd meg neki, hogy milyennek nem szabad lennie egy klánvezérnek. 

A férfi nem tudott nemet mondani az anyjának. A tündöklő kék szeme mindig meglágyította a harcban megkeményedett szívét. Ránézett barna hajú unokahúgára, aki boldogan nevetett. A kislány apró volt és törékeny. Hófehér bőrén a család jelein kívül ott izzott egy friss hosszútávú jel. Az apja és a közte fellépő kapocs különleges ismertetője, a végtelen szimbóluma. Set figyelmét azonban nem kerülte el, hogy míg a fivére jele finom, lágy vonalakból rajzolódik ki, addig a lányának apró szakaszokból épül fel. 

- Miért különbözik a jelük? – kérdezte hirtelen, enyhe nyugtalansággal, majd lassan megjegyezte. – Elvileg ugyanolyannak kéne mindkettőnek. 

Élete nagy részét tanulással töltötte, de még sohasem hallott olyanról, hogy egy Mentor és Tanítvány különböző mintájú „pecsétet” kapjon. 

- A finom vonalak Raimond nyugalmára és gyengédségére utalnak. – Nirva összeráncolta a szemöldökét. – Azért van darabokra törve a jelkép, mert a lánnyal valami nem stimmel. Egy kicsit aggódom miatta. Az egész történelem során csak egyszer fordult elő eddig, hogy más volt a fiatalabb zsoldos jele. 

- Mi történt azzal a párossal? – fordult az anyja felé a fiatal férfi. 

- A Mentor túl idős volt, így nem sokkal a kapocs létrejötte után meghalt egy harcban. Semmit sem tudott átadni a tanítványának, így az magától tanult meg mindent. Nem volt hajlandó más mestert elfogadni, de lényegtelen is. Végül az egyik legerősebb zsoldos vált belőle. 

- Iriana Diamond? 

- Igen – bólintott a nő. – Az első női klánvezérünk. Iriana óta rengeteget változott a rendszer, de egyvalami állandó maradt…

- … a Tanítvány mindig is a Mentortól tanulhat a legtöbbet – fejezte be anyja mondatát Set. 

A nő bólintott, majd megérintette a fia könyökét. Fejével a táncoló tömeg mögött elbújó nyurga kislány felé biccentett. A fekete hajú gyermek vágyakozva nézte az ünnepséget, miközben félig egy fa takarásában maradt. Sharlot szinte rögtön visszahúzódott a homályba, mikor észrevette az apját. A férfi felsóhajtott és megkerülve a tömeget nyakon csípte. Nem mondott semmit, csak felkapta a korához képest magas lányát és visszament vele az anyjához. Ott aztán lerakta maga elé és hagyta, hogy nézze a mulatságot. 

Ez idő alatt szinte senki sem sejtette, hogy nem messze a klántól egy csapat zsoldosvadász áll lesben. A lelkes ünneplés zaja messze elhallatszott, így nem volt meglepő, hogy keselyűk módjára gyülekeztek, várva a megfelelő pillanatot. Tisztában voltak azzal, hogy ha elég közel kerülnek hozzájuk, akkor észreveszik őket, mivel nem tudták annyira elrejteni a jelenlétüket, de nem foglalkoztak a lehetséges kockázatokkal. Leakartak számolni a zsoldosokkal és ennél jobb lehetőségük nem is lehetett volna. Mindenkorra megakarták semmisíteni a Diamond klánt.  

A figyelmetlen külső őrök sorra hullottak el, így tovább tudtak nyomulni az épületek felé. A vezetőjük alig bírt magával, amikor a hátuk mögül megszólalt egy vészkürt hangja. Erőtlen és nagyon rövid volt, de éppen elég volt arra, hogy egy pillanat alatt elcsendesedjen a klán.  

Az elsöprő ünneplést pillanatok alatt harckészültség és riadalom váltotta fel. Annak ellenére, hogy mindenki fegyvert ragadott, voltak olyanok, akik még így sem tudtak harcolni. Ők elsősorban a gyerekeket és az idősebbeket terelték a falu legbiztonságosabb pontja felé, vagy szeretteiket próbálták megvédeni. 

Raimond összezavarodva állt az apja oldalán, miközben a háta mögött Nanami a karjába kapaszkodott. A férfi utálta a harcot és nem is igazán volt benne túl jó. Aggódva pillantott az idősebb zsoldosra, de ő nem foglalkozott vele. Utasításokat osztott, közben több vadásszal is szembenézett. Raimond a felesége mellett maradt és igyekezett figyelmen kívül hagyni a karján egyre jobban égő jelet.  Pedig az kegyetlenül égette, és próbálta figyelmeztetni arra, hogy az alig pár órája tanítvánnyá lett lánya komoly veszélyben van. 

A kis Diamond lány a támadást jelző kürt megszólalásakor éppen egy idősebb zsoldossal viccelődött és bár a férfi jól képzett harcos volt, a kora ellene dolgozott. A háta mögött nem csak Nira, hanem még négy másik kisgyermek is ott állt. Sharlot az unokahúga karjába kapaszkodott és remegve próbált elbújni a nála jóval alacsonyabb lány háta mögött, miközben a másik kettő hasonlóan tett. 

Bár az öreg derékul küzdött, egy kósza tőr a gyerekek felé repült. Nem okozott komoly sérülést, és bár valamelyik gyermek félrehúzta Nirát, ő mégis fájdalmasan sikított fel, amikor a tőr végig vágta vékony vállát. Ugyanebben a pillanatban az apja is fájdalmasan felüvöltött és a vállához kapott. 

- Mi a… - szaladt ki a száján, ahogy észrevette a vérző végtagját, amihez senki sem ért hozzá. Nem fogta fel, mi történt, de apja és öccse azonnal tisztában voltak az eseményekkel. Set gondolkodás nélkül ugrott, hogy megkeresse a kislányt, hiszen, ha ő meghal, akkor a bátyja is odavész. Bármennyire is tartotta naivnak, nem kívánta a halálát. 

Ez egy nagyon fájdalmas és veszélyes lecke. Gondolta komoran. Set az utolsó pillanatban ért oda az akkorra teljesen sarokba szorított ötös fogathoz. Látta, ahogy a lánya az unokahúga vállára szorítja kendőjét, de azt is, hogy az öreg már nem sokáig bírja. A gyerekek rémült, kétségbeesett arca láttán feltámadt benne az amúgy is tomboló védelmező ösztön. Vad morgás tört fel a torkából, majd a következő pillanatban hatalmas fekete medveként támadt a két vadászra. Azok nem számíthattak a nyers erőre és a medve hirtelen felbukkanására. A pillanatnyi helyzetet az előnyére kovácsolta Set és szemvillanás alatt ketté tépte a vadászokat. Utána védelmezően állt a gyermekek elé.  

- Sebastian, jól van öreg? – kérdezte mély torokhangján. 

- Igen Úrfi – bólintott a férfi. – Még épp időben érkezett. De hol van a… 

- A bátyám? – kérdezett vissza élesen. – Jobb, ha nem tudja…. vigye innen a gyerekeket a házamba! 

Az öreg felkapta a két kislányt és berohant az erdőbe. Nira csendesen nyelte a könnyeit, miközben a férfi fürgén szaladt a fák között. A válla sajgott, de nem mert szólni. Alig öt perccel később már a nagybátyja házában voltak. Bent meleg volt és sötét. Az öreg zsoldos döbbenten nézett körbe. Mindenhol feketés-kékes tollak hevertek a padlón, karomnyomok borították a bútorokat és néhány helyen égésnyomok látszódtak a falakon. 

- Mi történt itt? – Sharlot nem felelt, csak a kötszeres dobozhoz ment. Nira egy intésre odalépett mellé, majd hagyta, hogy az unokanővére kinyissa a kimonóját. Sebe még mindig vérzett. Sharlot alkoholos gézt nyomott rá, mire a kislány felszisszent. A többi gyermek csendesen ült a szoba sarkában. Sebastian mindent megnézett a kicsi, kétterű lakásban. Az idősebb Diamond lány nem nézett a férfi szemébe. Helyette maga mellé vonta unokahúgát és hagyta, hogy az ölébe hajtsa a fejét. Nira nem aludt el, csak feküdt és egy tollal játszott. Sebastian értetlenül állt a feldúlt laskában, miközben tompán érzékelte, hogy a támadás elcsendesül. Még hallotta, ahogy a vadászok elmenekülnek, de már nem érdekelte. Ugyanis az egyik ágy mellett olyasmit talált, ami nagyon megijesztette. 

- Ez egy… pikkely? – kérdezte. Sharlot minden izma megfeszült, de nem szólt. Nem is kellett. Sebastian már mindent megértett. Gyakran vigyázott Nirára, így látta már a hátán lévő két sárkányszárnyat formázó állandó jelet. Mindenki, aki hallott a klánban erről, furcsállotta az egészet. A kislány abban az évben született, amikor a dédnagyapja meghalt.   Az egykori klánvezérről tudták, hogy Sárkánymester volt, azonban azt nem értették hogyan lehetett a kislány is az. A Diamondok között az volt a tapasztalat, hogy ez az erő száz-kétszáz évente jelentkezett. A klán történetei között nem találtak még példát arra, hogy nem sokkal az előző mester halála után született egy új mester.  

„Ahol Sárkánymester van, ott egy sárkánynak is lennie kell” – mondták a faluban. A klán történelmében mindig akadt egy olyan zsoldos, aki a sárkányok erejét örökölte. Az ő harcostársuk volt mindig is a Sárkánymester. Együttes erővel harcoltak a vadállatok ellen, akik csak leigázni akarták az embereket. Azonban ahogy a sárkányok száma csökkent, egyre kevesebb lett a zsoldosok között is az olyan ember, aki használni tudta az erejüket.  

- Sharlot, hány formád van? – kérdezte végül a férfi. 

- Csak egy – szólalt meg váratlanul a háta mögül Set, mire Sebastian az ajtó felé fordult kezében a fekete pikkellyel. 

- Ő egy… Fekete Zsoldos? – Set némán bólintott, mire az öreg zsoldos lerogyott egy székre. Csak remélni tudta, hogy ebből nem lesz baj, de ez persze hiú ábránd volt. – Az eddigi sárkányok nem voltak Fekete Zsoldosok. Set… ebből baj lesz! Te is tudod, hogy mennyire agresszívak azok, akik áttudnak alakulni sárkánnyá, de a rohamok kezelhetőek, mert egy másik formával eltudják nyomni az ösztönt. Azonban, ha a lányod… 

- Megtanulta kezelni az erejét – vágott közbe. – Az életem végéig a mentora maradok, így tudom kontrollálni. 

- Azonban ezt nem tarthatod titokban. A tanácsnak tudnia kell róla…

- Nem! – csattant fel váratlan hévvel a férfi. – A tanács csak elküldené. Nem ő tehet arról, hogy így született. Nem mondok le róla. Ha kitaszítják a sárkány mivolta miatt, nem lesz senki, aki megvédje. Akkor meg egyenes út vezet ahhoz, hogy Sötét Zsoldos legyen. Nem akarom őt is elveszíteni… 

- Ugye tudod, hogy a mai napon egy másik fiatal zsoldos majdnem az életét vesztette, csak mert nem a megfelelő tanár tanítja? – Mind a ketten a lányok felé fordultak. Nira egy ideje nyughatatlanul járkált fel – alá a kis szobában. Nyurga, fekete bundás kölyökfarkasként mászkált, miközben időnként megrázta magát. Ilyenkor egy pillanatra megváltozott az alakja. A két férfi tudta, hogy a lányok között már most mutatkozik az erőkülönbség, amit már ők is észrevettek. Sharlot csendesen ült a kicsiny házban, és nézte az unokahúgát.

- Azt mondod, fejezzem be a tanítását és legyek az ő Mentora? – kérdezte Set. – Nem tudom Raimond mit szólna hozzá és én sem tudnám cserbenhagyni a lányomat. 

- Az viszont komolyabb bűn, hogy nem szóltál a családodnak Sharlot Fekete Zsoldos mivoltáról, sem arról, hogy sárkány az alakja. Ugye tudod, hogy kénytelenek leszünk elküldeni őt? – Set elfehéredve fordult az ajtó felé. Ott állt az apja és a háta mögött a fivére. Raimond a vállához szorított egy rongyot, bár akkor már nagy valószínűséggel nem vérzett a sebe. 

- Nem küldhetitek el… Még gyerek! Ha most kiszakad a klánból, csak rontunk a helyzeten és… 

- Az őseink hegyére megy! – vágott közbe Richard. – Ott kell felnőnie, ahogy a sárkányok tették annak idején. Egészen addig ottmarad, amíg a Mestere el nem megy a hegyre. Nincs ellenvetés! Raimond, te maradsz a mestere, de Set fogja átvenni a kiképzését. Ő pedig - fordult Sharlot felé – mától nem az unokám. 

- Apa… 

- Csend! Ez a büntetésed, amiért eltitkoltál előlünk egy ilyen fontos információt. Holnap elviszed innen, és többet nem akarok erről hallani! – Sharlot és Nira rögtön megértette, mi fog történni. A fiatalabb lány előreugrott és visszaváltozott. Széttárt végtagokkal állt az unokanővére előtt. 

- Nem megy sehova! – mondta dacosan. 

- De igen, megy! – vágta rá a nagyapja. – És ha tiltakozol, akkor te is mész vele! Nincs ellenvetés! 

- De én…

- Sajnálom Niranu – sóhajtotta a háttérben az öreg zsoldos. A kislány tarkójához érintette két ujját, mire ő elájult. Apja szintén összeesett az ajtó mellett. Set reménytelenül nézett a lányára, majd felnyalábolta a fivérét és kilépett az ajtón. 

SSD könnyes szemekkel figyelte, ahogy az apja kilép a házból. Nem a száműzetés fájt neki, hiszen
amióta az apja rájött, hogy Fekete Zsoldosnak született folyton azt hajtogatta, hogy a hozzá hasonlókat gyakran kitaszítják, mert félnek tőlük. A fájdalma abból fakadt, hogy hátat fordított neki. A parancs egyértelműen kimondta, hogy vigye el másnap a klánból, de azt hitte egy éjszakát még a saját apjával tölthet. Sebastian gyengéden fogta unokahúgát, és miközben az öreg szemében szánalom csillogott, őt csak az a remény éltette, hogy Nira hamar elmegy érte a hegyre. 

Akkor még nem is tudta, mennyi évet kell várnia majd a hegyen, miközben az ott élőket vigyázza. Az ajtó bezáródott nagyapja mögött, ő pedig zokogni kezdett. Az apját hívta, de ő csak másnap reggel jelent meg legközelebb. Egész éjjel az egyik ágyon kuporgott és félt. 

Kint lassan hullani kezdett a hó, fokozatosan lehűtve a házat. Sharlot az este felénél átváltozott sárkánnyá, hogy melegen tartsa magát, de a kandallóban kihunyt tüzet nem tudta még újra meggyújtani. A reggel hatalmas hóval köszöntött be. Set nem nézett rá, ahogy összepakolta lánya holmiját. Nem szólt egy szót sem, amikor utoljára reggelit készített neki. SSD fázott és nehezen mozgott. Sárkányvére már hibernálta volna a hideg miatt, de kénytelen volt követni az apját. 

- Hol van Nira? – kérdezte, ahogy keresztülmentek a néptelen falun. A zsoldosok többsége még aludt, csak az őrök járkáltak az utcákon. Set nem felelt. Nem nézett az apjára, aki a klánvezér házának verandáján állt. Öles léptekkel haladt kifelé a faluból, még azt sem nézte, hogy a nyomában van-e a lánya. Sharlot többször is szólt, hogy nem tudja vele tartani a lépést, de a férfi alig figyelt rá. Két napig csak mentek előre. Set még éjszakára se állt meg, nehogy a sárkányvér miatt Sharlot elaludjon a hóban. Mire a hegyhez értek a kislány teljesen átfagyott, alig mozogtak tagjai, és nem kívánt mást, csakhogy valahova bevackolhassa magát aludni.

Egy régi elhagyott barlangban találtak menedéket. Set alig gyújtotta meg a tüzet, lánya átváltozott sárkánnyá és mély álomba merült. Éles tollai fényesen csillogtak a halovány tűz fényében, bár ahol a végleges pikkelyei megjelentek már, a fény még szebben verődött vissza. A férfi néhány óráig maradt csak a ott. Tisztában volt vele, hogy a lánya tavaszig nem fog felébredni álmából, így egy búcsúlevelet rakott annak táskájába, majd otthagyta. Boldog karácsonyt apám. Remélem, most boldog vagy. Gondolta, ahogy útnak indult. 

Levy

- Elárulnád, hogy mi a francot képzelsz magadról, te szerencsétlen...?! – Reila éles és metsző hangja az egész céh udvarán hallatszott. A lány éppen azon volt, hogy lekeverjen egy pofont az unokanővérének, aki ezt közömbösen vette tudomásul. Nira valamivel arrább lemondóan sóhajtott és rám nézett, de egy szót sem szólt. 

Nem tudom, hogy most éppen min veszett össze a két zsoldos, de lassan kezdtem ezt megszokni. Amióta a lányok edzettek a játékokra, SSD mindennapos látogató volt a környéken. Nira ragaszkodott hozzá, hogy mással is eddzen. Fölváltva gyakorolt a céh tagjaival, de ahogy elnéztem, könnyebb volt neki, ha zsoldosokkal lehetett.  

Minden edzésünket látva rájöttem, hogy nem szívesen lennék az ellenfelük. Lassan mindenki egyetértett abban, hogy a három zsoldossal az oldalunkon tényleg miénk lesz az idei győzelem. A mester tényleg jól megválogatta a tagokat. 

Reila biztosan megütötte volna Sharlotot, ha a lánya nem ezt a pillanatot választotta volna arra, hogy felsírjon valami miatt. A lányok veszekedve váltak szét, és a feszültség ott maradt utánuk. Nira zavartan nézett az unokanővérére, aki gyűlölködve tekintett vissza rá.  

- Apám ostoba viselkedésének megfogjuk még inni a levét – jegyezte meg mellettem Raimond, amitől enyhén megijedtem. Észre se vettem, mikor bukkant fel. Automatikusan Nanamit kezdtem el keresni a szememmel, de ő valahol máshol volt. – Nyugalom Hercegnő, Makarov elment vele egy családi programra. Azonban hoztam neked valamit. 

A férfi egy vastag, bőrkötéses könyvet adott. A borítón egy különös motívum kanyargott és egykoron biztosan valami rá volt vésve, de az évek múltával megfakult és el is tűnt helyenként a szöveg.  

- A zsoldosok törvénye, mindössze négy példány van belőle. Legalábbis volt. Minden klánnak volt egy. 

- Tényleg csak négy klán volt?

- Igen. – Raimond kinyitotta a könyvet, majd az első oldalra mutatott. – Pegazusok, Griffek, Főnixek és a Sárkányok, vagyis mi. A Pegasus klán már régen elbukott, jó ha mára még négyen élnek közülük. Akik élve maradtak, pecsétkővel kontrollálják az erejüket, így közönséges mágusokként élhetnek köztetek. A Griffin család csak nemrégiben pusztult el, de még viszonylag sokan vannak életben. Csak a klán rendje hullott alá. Minket nem kell gondolom bemutatni, viszont vigyázz a Phonixekkel. A vezetőjük alattomos és kegyetlen. Azt hiszem, közel áll ahhoz, hogy Sötét Zsoldos váljon belőle. Ami még ennél is jobban aggaszt az az, hogy az egykori falunkban lakik, mint valami kiskirály. – Raimond ránézett a lányokra és fáradtan felsóhajtott. – Csak vigyázz magadra. 

Zavartan figyeltem, ahogy távolodik az alakja, de nem volt időm megszólalni. A lányok megint edzeni kezdtek, én meg elkezdtem olvasni a kopott könyvet.

Az utolsó Szikra

A lány ajkain gúnyos mosoly játszott, ahogy a mellette ülőre pillantott. Az elindulásuk óta most először érezte azt, hogy volt értelme eljönnie erre a küldetésre, és a karma végre azt adja, amit már réges régen megérdemelt. Gajeel hányingertől sápadt, gyöngyöző arca minden szenvedéssel töltött percéért kárpótolta. Élvezettel figyelte, ahogy minden zökkenőnél összerándul a fiú és öklendezni kezd. A körülöttük ülők ezért furcsállóan néztek rá, de ezt már régen megszokta és kizárta őket a tudatából. Az út elején Gajeel még próbálkozott kedves lenni, vagy valami olyasmi, ami az ő szótárában e szó alá sorolható, de Reila nem szívesen akart eleget tenni a kérés formájába csavart parancsnak. Leginkább azért, mert ha meggyógyítja az azzal járt volna, hogy az útitársa szája az út hátralévő felében be nem áll. A pokollal ért volna fel, ha tovább kellene hallgatnia azt a sok fárasztó baromságot. Erős fiú, kibírja azt a hátralévő pár órácskát. Hagyta annyiban az ügyet, és visszamélyedt a könyvébe, amit a biztonság kedvéért mindig magánál tartott. Különben is… ezzel mindenki javát szolgálta, beleértve a vonat többi utasát és a vassárkányölőt is. Ha Reila nem gondol az esetleges katasztrofális következményekre, amiért egyedül hagyta otthon a lányát Grayel (Példátlan!) és elfoglalja magát, akkor még véletlenül se fogja kivágni a vonat nyitott ablakán a férfit. (Hisz azáltal neki is szívességet tenne). Mindenki tudja, mennyire illékony a béke és Gajeel sajnos hajlamos arra, hogy hamar kihúzza azt a bizonyos gyufát.  

Az út további része már a forgatókönyv szerint zajlott. Amíg Gajeel azzal volt elfoglalva, hogy ne hányja tele a fülkéjüket, addig Rea a könyvét bújta és még a férfi szenvedésénél is jobban élvezte a sorok falását. Éppen ezért lökte le teljesen „véletlenül” az ülésről, amikor az megzavarta olvasás közben a kicsinyes problémáival. Mégis mit érdekli őt a férfi hányingere? Ráadásul megzavarta olvasás közben, és nem túl finoman arra utasította, hogy gyógyítsa meg. Hallatlan! Szóval nyugodt lelkiismerettel hagyta a padlón szenvedni és elengedte a füle mellett azt a motyogást, hogy „A… phokolbahhn…fhogsz… megrohadni… Dhiamond…”.

- Ezt a pillanatot meg kéne örökítenem, és később megmutatni a gyerekeiteknek. Csak, hogy lássák milyen ember is valójában az apjuk - tűnődött hangosan, a vagon tetejét fürkészve, de igazából egy szavát se gondolta komolyan. Mégis mire ment volna vele? Nem kedvelte, de a szerelmét Levy iránt senki se tudta volna megkérdőjelezni. Ez pedig becsülendő. Az teljesen más kérdés, hogy felelőtlen idiótának tartja.  

- Pofád lapos…!  - nyögte, majd nagy nehézségek árán felkönyökölt. Tartani akarta a szemkontaktust azzal a flegma rimával. – Csak várj…! Ha leszálltunk a vhonatról... ellátom… a bajod!    

- Már alig várom - feltelte unottan Reila és ismételten a kezében tartott könyvnek szentelte minden figyelmét. A továbbiakban minden zökkenőmentesen telt, feltéve, ha nem számoljuk azt a pillanatot, amikor a fiatalabb zsoldos elvesztette a türelmét és ráförmedt a fiúra, hogy halkabban szenvedjen, mert még a saját gondolatait se hallja az öklendezésétől.

Amikor a kalauz bemondta Shirotsume nevét, Reila arca undorodó fintorba torzult, Gajeel pedig fogadkozni kezdett, hogy legyőzi a lányt, csak várjon még egy kicsit. Erre már nem érkezett válasz, mert a címzett próbálta kiélvezni az utolsó nyugalommal töltött perceket, és elolvasott még egy fejezetet. Utána gondosan bejelölte, hogy holt tart és a táskája mélyére süllyesztette a könyvet. Akkor jöjjön, aminek jönnie kell. 

Amint szilárd talajt ért a sárkányölő lába, ígéretéhez híven megropogtatta ujjait és egy „gihi” kíséretében a lány felé lendült. Muszáj lesz megmutatnia, hogy ki a főnök kettejük között! Egyszerűen nem tűrheti szó nélkül a vonaton történteket. Mégis mit képzel, ki ő? Azonban Reila csak unottan meredt rá, pont olyan tekintettel, mint aki lenézi őt. Ez pedig még inkább felbőszítette a férfit. Isten barma, most is felelőtlen. Gondolta igazándiból a lány, hisz Gajeel nem törődött a peronon tartózkodó többi emberrel. Hát persze, hisz erről híres a Fairy Tail. Felelőtlenség. Semmi körültekintés nincs bennük. Könnyedén kikerülte a felé lendülő öklöt, és ahogy lehajolt oldalra, izomból gyomorszájon rúgta a céhtársát. (Szóval nem csak úgy tűnik, de tényleg rengeteg izom van a lábán…) Ez volt Gajeel utolsó gondolata, mielőtt a rúgás erejétől egyenesen a vonat felé nem repült. Az ablaknak csapódott, az üveg berepedt és mire feleszmélt ismételten egy vagonban találta magát. Hogy az a…! Egyből elfogta a rosszullét és hányingerrel küszködve próbált térdre állni. Ilyen egyszerűen nem létezik! A hatalmas Gajeel – samát ilyen egyszerűen legyőzni! Mármint senki se győzte le, csak egy egyszerű nyelvbotlás volt! Egyszerűen csak figyelmetlen volt. Ha nagyobb figyelmet szentelt volna rá, akkor esélye se lett volna hozzáérni! Majd, ha lekászálódik a vonatról, akkor gondoskodik a flegma kis csajról és akkor se perc alatt a földhöz szegezi! Ebben semmi sem akadályozhatja meg!

Legalábbis ezt gondolta addig a pillanatig, amíg fel nem csendült a jól ismert sípszó, ami a vonat indulását jelezte. A férfi homlokán megkétszereződöttek az izzadságcseppek, és már szóra nyitotta a száját, hogy várjanak, amíg leszáll. De a hangját tovavitte a szél, ahogy a vonat elindult vele együtt.

- Jó utat! – Reila gúnyos mosoly kíséretében állt a peronon, egyik kezével átkarolva magát, a másikkal pedig integetett a gőzös után. A férfi után kiáltott, és biztos volt abban, hogy minden egyes szót hallott. Hisz a sárkányölők hallása kimondottan jó. Amikor eltűnt a látóhatárán belülről a vonat, akkor a tekintetét az égnek emelte. Isten barma, megérdemli. Most majd csak megmarad a csöppnyi kis eszében, hogy sohase támadjon meg egy zsoldost. 

Várakozásképpen leült az egyik padra, az ölébe húzta a táskáját és elővette a könyvét. Megeshet, hogy késni fognak a küldetéssel, de eljönni se akart, szóval teljes mértékben hidegen hagyta. Nem voltak vezetői ambíciói vagy maximalizmusa, aminek hála hibátlanul akarta volna végrehajtani ezt a küldetést.   

Az idő csak telt, de Gajeel alakját még a látóhatáron belül se lehetett felfedezni. Reila pedig egészen addig nem mutatott hajlandóságot az aggodalomra (bosszankodásra), amíg ki nem olvasta a könyvét. Összecsukta, majd nagyon óvatosan a táskájába csúsztatta. Türelmetlenül dobolt a lábával a horizontot lesve, de az az isten barma csak azért se akart felbukkanni. Gajeel már több mint négy órája úton lehetett, szóval már rég vissza kellett volna érnie! 

Amikor ez megtörtént, már minden béketűrésből kifogyott a fiatal zsoldos. A leharcolt Gajeel épphogy odacammogott hozzá, Reila máris tolta a véget nem érő litániát.  

- Elárulnád, hogy mégis mi tartott ennyi ideig?! – üvöltötte olyan hangerővel, amit még az űrből is meghallottak volna. – Már majdnem lement a nap, te csiga! 

- Beverem a képed, ha nem kussolsz Diamond! – förmedt a lányra kidagadó érrel a homlokán. Minden az ő hibája! Az ő rúgásának hála szenvedett hosszú órákat a vonaton, mire rátalált egy kalauz. Aki ráadásul még meg is bűntette, amiért nem váltott jegyet!

- Nehogy már sajnáltatni kezd magad! – kapta el akaratlanul is a férfi gondolatait. Mégis kit érdekelne Gajeel Redfox bármelyik gondolata is? Alig, hogy erre a következtetésre jutott, elkapott még egy gondolatot, ami egyáltalán nem volt az ínyére. – Kell egy pofon, vagy mit akarsz?! 

- Már ha feléred az arcom, nyomi! 

- Netalán összekevertél a drágalátos Mcgarden hercegnőddel? – kérdezte kihívóan, ismételten arra a következtetésre jutva, hogy ez a küldetés kudarcba fog fulladni. Hogy miért is? Ennek nagyon egyszerű oka volt. Egész véletlenül megfogja ölni ezt a beképzelt majmot! 

- Azt hiszed, hogy kettőtöket össze lehet hasonlítani?! – Erre akár válaszolhatott is volna, de senkit se akart megbántani. Kivételesen. Van helyzet, amikor az elveket jobb háttérbe szorítani bizonyos előre tekintés miatt. Nem érdemes olyasvalakivel kekeckedni, akinek a kezében van az életed. Ha ő lenne Levy helyében, akkor kihasználná a kivételes helyzetét és minden lehetséges módon megkeserítené az életét. Csak ugye vannak bizonyos személyek, akik akkor sem ismernék fel a kínálkozó lehetőséget, ha az bekopogna az ajtajukon. Ilyen volt Levy és Lucy Heartfilia, sőt, ha úgy vesszük, akkor mindenki más is a céhben. Reila csak arra tudott gondolni, hogy „és látjátok mi lett ennek a következménye”. Lucy Heartfilián járt az esze, a lányon, aki megmentette az életét. Megmentette Tenshiét. És ami még ennél is fontosabb. Megmentette a nővére életét. Tartozott Lucynek, de sohasem lesz képes kárpótolni őt.  Talán azzal az eggyel, ha visszatereli Natsut a helyes ösvényre. Látszólag ugyanolyan volt, mint régen. Mégis volt valami a tekintetében, ami sehogy se kerülte el a figyelmét.    

Órák hosszat gyalogoltak néma csendben (legalábbis egymáshoz egy szót sem szóltak), mire elérték a Shirotsumétól délnyugatra fekvő erdőt. Közös megegyezés alapján tartottak egy utolsó pihenőt, mielőtt belevetették volna magukat a fák sűrűjébe. Gajeel az egyik kövön ülve evett, míg Reila a távolba meredt. Ott magasodott a Sabertooth céhének hatalmas épülete. Ez pedig nem tetszett a lánynak és nyugtalansággal töltötte el. Ilyen közel vannak a kijelölt helyszínhez és mégis az ő céhüknek ajánlották fel a megbízást. Hosszú évekig a Sabertooth volt Fiore első számú céhe, de aztán azon a bizonyos Nagy Mágiajátékokon a Fairy Tail visszavette a szerintük jól megérdemelt helyüket. Ez viszont nem változtatott a tényen, hogy Sting és a társai ugyanolyan hírnévnek örvendtek, mint akkortájt. Valószínűleg ki sem látszottak a küldetésekből. Akkor mégis miért…? Nem volt ideje tovább gondolkozni a kérdésen, ugyanis lejárt a kiszabott idő és menniük kellett tovább. Látszólag Gajeel semmiféle nyugtalanságot nem érzett. Hát persze, az idióták nem szoktak félni. Gondolta csúfondárosan Reila, ahogy fél szemmel a férfit figyelte, aki előtte trappolt. Egyszerűen nem nyugodott bele a ténybe, hogy egy kislány vezesse őt. Reilát viszont nem érdekelte. Ha csapdába sétálnak (és ebben száz százalékig biztos volt), akkor legalább Gajeel patkol el először. Ő nem halhat meg, legalábbis így nem. Nem engedhette meg magát ezt a luxust, annak tudatában, hogy felelős a nővére életéért is.  

Hatalmas síremlék magasodott föléjük, melyen gránitból kifaragott Istenek meredtek rájuk hideg, élettelen kő szemeikkel, kétséget se hagyva afelől, hogy mindent látnak. Ők voltak ennek a helynek az őrzői, akik figyelték minden mozdulatukat, ezzel is fokozva Reila nyugtalanságát, ami a mellkasára telepedett mióta csak elindultak a vonatállomásról. Már csak abba is rémes volt belegondolni, hogy valaki a holtak nyughelyét bemocskolta és a kicsinyes céljaihoz használta.

Ott álltak egymás mellett és némán meredtek az ajtóra, ami csak arra várt, hogy kinyissa valamelyikük. A lány lassan a fiú felé fordult és felvonta a szemöldökét, majd nemes egyszerűséggel taszított rajta egyet. 

- Csak utánad, hisz egy kislány nem vezethet téged – szólt utána gúnyosan, mire Gajeel dühösen odacsörtetett az ajtóhoz. A zsoldos érzékelte a belőle áradó nyugtalanságot, de azt nem tudta volna megmondani, hogy minek szól. Elképzelni se tudta, hogy féljen valamitől Gajeel. A gondolatai pedig olyan zavarosak és kuszák voltak, hogy felesleges lett volna olvasni bennük. 

Reila arra várt, hogy történni fog valami, amikor a férfi kinyitja az ajtót, de az elképzeléseivel ellentétben minden mozdulatlan maradt. Még a táj is elcsendesedett körülöttük egy pillanatra, mintha szemtanúja akart volna lenni az eseményeknek. Gajeel gondolkozás nélkül belépett a kriptába, de már ő is érzékelte. A levegő szinte szikrázott a feszültségtől. Minden csak arra várt, hogy elnyelje őket a sötétség és bekebelezze őket. Reila lassan követte, a tekintete a falon lévő írásokról a plafonra siklott. A környezetét fürkészte, kereste a gyanús jeleket, bármit, ami nyomra vezethette volna. Egyikük se tudott rájönni, hogy mi az, ami nem stimmel. Tettek előre pár lépést, amikor az ajtó becsukódott mögöttük, ezzel elzárva előlük minden fényt. Áthatolhatatlan sötétség ölelte körbe őket, de csak egy pillanatra jöttek zavarba, utána higgadtan végig gondolták, mit kell tenniük. Gajeel a szaglására támaszkodott, míg Reila a zsoldosösztöneire. A lány abban a minutában visszafordult, hogy kirúgja a helyéről az ajtót, de váratlanul valami a nyakukba zúdult. Ezzel az eggyel egyikük se számolt, ezért pedig átkozta magát a zsoldos. A hatást viszont nem tudta megszüntetni, Gajeel abban a minutában féltérdre hanyatlott és megállás nélkül szitkozódott. Reila is érezte azt, amit soha többé nem akart érezni. Azt, ahogy a mágiája szép lassan elpárolog a testéből. Ha nem is a teljes, mint akkor, az emlékek szörnyű súlyként nehezedtek a vállára, ezzel megrogyasztva a térdét. A tehetetlen düh a gyomrába koncentrálódott és egy pillanatra hányingere támadt. Szégyent hozok a nővéremre! Gondolta keserűen, miközben odabotorkált a fiúhoz.

- Álljál már fel, te szerencsétlenség! – mordult rá türelmét vesztve és minden erejét latba vetve próbálta felhúzni a földről. Legjobb tudása szerint a normális mágusok teljes mértékben képtelenek varázsolni, ha pecsétkő ér hozzájuk, de ezen kívül másra nincs hatással. Kicsit ugyan gyengébbnek érzik magukat, de ennyi. Akkor meg miért viselkedik úgy Gajeel, mintha az összes ereje elhagyta volna? Mágia nélküli varázsló, szóval egy hétköznapi ember, akivel tele van a világ. Ők is elboldogulnak, akkor ez a ki tudja hány száz éves majom is elfog! 

Pár perccel később mindketten talpon voltak és más érzékeikre hagyatkozva folytatták útjukat a sötét kriptában. Vissza kellett volna fordulniuk annak tudatában, hogy Gajeel képtelen varázsolni, de hallani se akart erről. Ahogy haladtak előre, egyre beljebb a sötétségbe a sima és egyenletes padló hepehupává és göcsörtössé vált. Nem is. Bár Reila nem látta, de eredendően érezte, szinte önkéntelenül is tudta, hogy a természet jelen van. Senki se mondhatta meg az anyatermészetnek, hogy hol növekedjen. A lány érezte a tölgyfa gyökereit a lába alatt, ahogy a padló kövezetét feltörve utat talált magának a felszínre. A falakhoz érintve a tenyerét, pedig azt is megtudta állapítani, hogy azt belepte a repkény és az indák. Reilát kifejezetten megnyugtatta a tudat, Gajeel viszont nem osztotta a véleményét. Félhangosan szitkozódott az útjába kerülő gazok miatt. A kelleténél hangosabban, ami kifejezetten bosszantotta a lányt. Ez fogja elárulni őket! Ha pedig ez megtörténik, akkor ő lesz az első, aki megöli. Nem engedi át ezt az örömet az ellenségnek. 

- Befognád öt perc erejéig a szádat?! – kérdezte ingerülten, a heves érzelmek hatására pedig a keze alatt fellobbant mágiája és az indák megnövekedtek. Azok felkúsztak, rátekeredtek a lány karjára, a pecsétkőnek hála azonban nem érzékelte őket olyan intenzíven.  

- Ki mondta, hogy te vagy a főnök?! – Az indák önálló életre keltek, tovább növekedtek, míg olyan hosszúak nem lettek, hogy elérték Gajeelt. Először a karjára fonódott, majd, amikor elkezdett ellenállni és ordítozni, akkor a szájára. Elhallgattatták. Pontosan azt tették, amire Reila a szíve mélyéről vágyott. Élvezte az áldott csöndet. A férfi tovább hadakozott, csak a gondolatai ordítoztak egyre hangosabban és baljóslatúbban. Arról biztosították, hogy ezért még megfog fizetni. Mindegy, megszokta már. 

Tovább haladtak a sötét folyosón, azt se tudva, hogy mégis merre mennek. Az ösztöneikre hagyatkoztak és várták, hogy kilyukadjanak valahol. 

Egy alagútból kiérve kör alakú terembe jutottak. Ezt csak azért tudták ilyen biztosra megállapítani, mivel Reila addig tapogatózott, amíg körbe nem járta a helyiséget. A remény hal meg utoljára alapon keresett valamit, bármit, aminek hasznát vehették volna, viszont semmibe sem ütközött bele. A falon se talált semmit. Nem messze tőle Gajeel valami kijáratot keresett, ajtót, átjárót vagy bármit, aminek a segítségével tovább haladhattak volna. A helyiség közepére érve azonban váratlanul beszakadt alatta a talaj. Az utolsó pillanatban elkapta Reila lábát, mire a lány hasra vágódott és a férfi súlya húzta maga után a mélybe. Sohasem volt még olyan hálás az anyatermészetnek, mint amikor a lába alól eltűnt a talaj. Ha az indák nem tekeredtek volna olyan intenzíven a karjára, akkor most lezuhant volna. Ez csak átmeneti megoldásnak volt jó. A saját súlyát még elbírta volna, de a belé csimpaszkodó férfié már egy egészen más kérdésbe tartozott. A karja már így is égett és kifordult a helyéről. A fizikai erőnlét nem tartozott az erősségei közé.  

- Nehéz vagy, engedj már el! – szűrte a fogai közt dühösen, mert nem tudta volna megmondani, meddig bírja még. Mi lett azzal, hogy bajtársat sose hagyunk hátra?! Reila figyelmen kívül hagyta a fejét ostromló gondolatokat. Valamit muszáj lesz tennie, ha nem akarnak lezuhanni. Átváltozhatna valami állattá, de mégis mi bírná el ennek a hülyének az irdatlan súlyát? Mágia hiányában nem is tudná olyan sokáig fenntartani azt a formáját, szóval más ötlet után kellett kutakodnia. A fájdalom viszont erősen hátráltatta ezt, úgy érezte mintha a karja bármelyik pillanatban kiszakadhatna a helyéről. 

Érzem egy nőnek a szagát. Hallotta meg hirtelen Gajeel gondolatait, mire lepillantott az alattuk húzódó mélységbe. Igaza van. Ha nagyon koncentrálok, akkor hallom valakinek a gondolatait. Olyan halvány és erőtlen, mintha valaki suttogna a halálán. Összeráncolta a szemöldökét. A gondolatfoszlányok egyértelműen lentről jöttek, akkor csak el kéne engedniük az indát. Ki tudja mi vár rájuk ott lent. Ha tüzet csiszolna, akkor látná mi van alattuk, de ezzel támpontot is adna az ellenségüknek. Elárulná a tartózkodási helyüket. Nem mintha ebben gödörben lógva nem lennének elég kiszolgáltatottak. Ha itt lenne velük Lily, akkor ő levihetné Gajeelt mindenfajta erőlködés nélkül. Persze, hogy most kellett otthon maradnia! 

Addig gondolkoztak a megoldáson (legalábbis Reila), amíg a fejük fölött el nem kezdtek összezáródni a kövek. A hangok hatására szinte ösztönösen felkapták a fejüket. Plusz a lány érezte, ahogy az indák egyre jobban megfeszülnek, a húsába vájnak. Ha nem találnak ki gyorsan valamit, akkor elfog szakadni! Akárhogy törte a fejét nem talált elfogadható megoldást, így kifogytak az időből. A kövek összezáródtak fölöttük, az inda elszakadt, ők pedig zuhantak a feneketlen mélységbe. . A becsapódás erejétől az egész világ elsötétült előttük.
Nem tudták volna megmondani, hogy mennyi ideig voltak eszméletlenek, amikor elkezdtek ébredezni. Reila a lapockájába hasító tompa fájdalomra tért magához. Próbált visszaemlékezni arra, hogy milyen érzés az a fájdalom, ami nem múlik el perceken belül. Mióta visszakapta a mágiáját nem kellett aggódnia semmilyen sérülés miatt, egész egyszerűen meggyógyította magát. Mennyire elkényelmesedtem. Gondolta, ahogy a szemei lassan hozzászoktak az éles fényhez. Szokatlan volt a hosszan tartó sötétség után végre látni is valamit. Az első, amit észrevett, az egy terebélyes fa lombkoronája volt. A levelek közötti résen keresztül egy üvegezett tetőt bukkant fel, ahonnan beszűrődött a napfény.
- Gyorsabban magadhoz tértél, mint vártam. – A hang irányába fordította a fejét és ott állt előtte a valaha volt legszebb nő, akivel találkozott. Szellős ruhát viselt, melyben könnyedén és kecsesen közelített felé. Hosszú vörös haja hullámokban omlott a hátára, amibe apróbb virágok voltak tűzdelve. Nem annyira vörös, mint Erzáé, de Lokiénál sötétebb volt és porcelán fehér bőre ki is hangsúlyozta ezt. Karjára tüskés rózsák tekeredtek, mégsem sebezték meg, nyakában pedig egy hosszú lánc lógott. A rajta lévő medál egy bazsalikomot ábrázolt. A lány azonnal felismerte. A gyűlölet szimbóluma és a szerencsétlenségé. Így nézhet ki egy igazi tündér. Gondolta le se véve a szemét a nőről. Tovább figyelte, ajkai pont olyan zöldek voltak, mint a… csak ekkor látta a jövevény szemét. Reila nem tudta eldönteni, hogy a szemfehérjéje zöldült be teljesen vagy az írisze és a pupillája tágult volna ennyire ki. A helyzet szempontjából lényegtelen is volt. Csak arra tudott koncentrálni, hogy milyen kegyetlenül és számítóan csillognak. Pont olyanok voltak, mint a Névtelen férfié. Mint egy bukott tündér. – A barátod még alszik.
Próbált olvasni a nő gondolataiban, de mintha egy ködös, sötét erődbe tévedt volna, ahol még az is eltéved, akinek volt térképe. Semmit se látott tisztán. Ez így máris sokkal nehezebb, mint gondolta.
- Mit akarsz a Fairy Tailtől? – kérdezte rögtön a tárgyra térve felemelve a sajgó fejét. A hasán feküdt, kezeit hátrabilincselték és még mindig gyengébb volt a pecsétkőtől. Hiányzott a mágiája, de leginkább a gyógyító képessége.
- Aranyos a naivitásotok. – Vértelen ajkai egy pillanatra megrándultak, mintha elmosolyodott volna, de ebben nem lehetett biztos. Fél szemmel a mellette lévő férfira pillantott, de Gajeel még nem tért magához. Valószínűleg ő komolyabban is beverte a fejét, esetleg eltört valamije a becsapódástól. Sajnálatos módon nem tudott rajta segíteni, pedig most meg is tette volna. – Gondolkodás nélkül belesétáltatok a csapdámba.
- Ha egy kicsit is figyeltél minket, akkor azt is tudod, hogy nem szívesen jöttünk be ide – sziszegte összehúzott szemekkel. Nem volt ínyére, ha hülyének nézték. – Ha legközelebb csőbe akarsz húzni, akkor az ne legyen ennyire egyértelmű. Szinte a képünkbe üvöltöttek a tények.
A nő közelebb lépett hozzá és lehajolt, hogy felemelje a fejét. Egyenesen a szemébe akarta mondani, hogy minden óvatlanságuk ellenére is itt vannak, és szenvedni fognak. Gyere csak még közelebb. Mantrázta rezzenéstelen arccal és várt. Türelmesen. Amikor elég közel ért hozzá a bukott tündér, megfeszítette minden izmát és előre lendülve a fogaival elkapta a nyakláncát. Egy erőteljes mozdulattal lerántotta a földre. Az ellenfele erre nem számíthatott, ez tisztán lerítt abból, ahogy előre zuhant. Reila a lehető legkisebbre húzta össze magát, hogy oldalra pörögve kigáncsolhassa. Hálás volt mindenért a nővérének, amire megtanította. Felkészítette a hasonló esetekre, megtanulta hogyan boldoguljon a mágiája nélkül. Nem különösebben bízott a terv sikerében, de nem volt olyan helyzetben, hogy elvethessen bármiféle lehetőséget is. A földön dulakodtak egymásba gabalyodva, minden tőle telhetőt megtett, hogy a nő fölé kerekedjen. Amikor sikerrel járt, akkor gondolkodás nélkül minden erejét latba vetve lefejelte. A homlokába ékelődő gyémántnak köszönhetően nagyobb kárt tudott tenni az ellenfelében. A vér beborította az egész arcát, de nem törődött vele. Felállt és kellő távolságba húzódott. Elszántan meredt a feltápászkodó nőre és készen állt arra, hogy megküzdjön vele. Arra viszont nem számított, hogy valami a bokájára csavarodik és kihúzza a lába alól a talajt. Nagyon balgán megfeledkezett a tényről, hogy nem ismeri az ellenfele mágiáját. Kezek hiányában előre zuhant. A becsapódást követően hangos reccsenésre lett figyelmes, majd az azt követő fájdalom biztosította arról, hogy a kulcscsontja éppen most tört el.
- Ügyes lány vagy, szinte kezdem sajnálni, hogy meg kell öljelek. – A nő higgadtan beszélt a helyzethez képest. Mintha biztos lett volna abban, hogy a végén úgyis ő fog győzedelmeskedni. Reila a fogai között szűrte a szavakat, a fájdalom miatt nagyon halkan, szinte suttogva beszélt.
- Ne légy abban olyan biztos, hogy megtudsz ölni.
A nő már közvetlenül fölötte állt. Haszontalan Gajeel! Amikor az embernek szüksége lenne rá, akkor csak önkívületlen állapotban fekszik! Szidta magában a férfit, közben azon agyalt, miképpen tudna megmenekülni vagy ismételten erőfölénybe kerülni. A gondolatmenete azonban félbeszakadt, amikor a nő felemelte a lábát és a sarkát belevájta a hátába. Nem akart felkiáltani, nem akarta megadni ezt az elégtételt neki. Az alsó ajkába harapott, de a vér még így is kiszivárgott és végig folyt az állán. Felemelte a fejét és felnézett rá. A saját fegyverével fogom legyőzni. Segítségül hívta a helyiségben lévő fa erejét. A gyökerek megmozdultak, lassan kúsztak az idegen nő felé. Reila mindig is a földet érezte a hozzá legközelebb álló elemnek, sokáig a természet nyújtott számára otthont, éppen ezért eleget tett a kérésének. A gyökerek felkúsztak a nő lábára és hátra rántották. Nem értette, hogyan lehetséges ez. A pecsétkőnek tennie kellett volna a dolgát, ez a lány mégis képest volt mágiát alkalmazni. 
Köszönöm.
Ezúttal nehezebben állt fel, a fájdalom olyan élesen jelen volt a tudatában, hogy nem tudta kizárni. Szép lassan hátrált, igyekezett a hatalmas fa felé közeledni. Jobban érezte volna magát a tudattól, hogy van, ami a hátát védi.
Gajeel, ébredj már fel te tulok! Telepatikus úton próbált üzenni az eszméletlen társának, de az a füle botját se mozdította meg. Egyenletesen lélegzett, viszont elég rendesen beverhette a fejét. Akkor egyedül kell boldogulnom. Igazán számíthattam volna erre. Amikor a hátrabilincselt keze a fa kérgéhez ért megtorpant, közben le se vette a szemét az ellenfeléről.
- Micsoda váratlanság. – Az ajkai meg se rándultak, Reila mégis úgy érezte, mintha mosolygott volna. Azt hitte unatkozni fog, de kellemes meglepetést nyújthatott számára. – De halnod kell.
Éppen, amikor ezt mondta, a lány jobb karjába éles fájdalom hasított, mintha tucatnyi tű szúrta volna meg. Hátra fordította a fejét, látta ahogy a tüskés rózsa szorongatja, ahogy a vér végigfolyik a karján, majd a földre csöpög. Óvatlan volt, nem figyelt eléggé a környezetére. Ezért sikerült már kétszer is elkapnia a nőnek. Hogyan tudna megszabadulni ettől a rózsától? Ha elérni a hajcsatját, akkor talán… gondolta és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Nem tudta még hogyan akarta ezt véghez vinni, de nem látott más megoldást, az ideje pedig vészesen fogyott. A nő semmit se sietett el, lassan és kecsesen sétált oda hozzá. Egy hirtelen pillanatban húzta fel a lábát, hogy tompítsa vele a rúgás erejét, de még így is felszisszent a fájdalomtól. Normális esetben egy pillanattal később már nem érezte volna, de ennek holnapra is megmarad a nyoma. Felettébb bosszantónak találta a tényt.
- Ha már amúgy is meghalok, akkor nem mindegy, hogy elmondod-e mit akarsz tőlünk? – Ha szóval tartja, akkor talán nyerhet egy kis egérutat. A nő azonban válaszra se méltatta csak egy jól irányzott mozdulattal oldalba rúgta, mire Reila fájdalmasan felkiáltott. A földre zuhant és szíve szerint a fájó ponthoz kapta volna a kezét. Szinte önkéntelenül, de erre nem volt lehetősége. – A zsoldosok átka sújtana le rád!
A nő mintha elmosolyodott volna, ahogy a ruhája alól előhúzott egy apró tőrt. Kezdte élvezni a helyzetet, a lány kétségbeesett gyűlölködő pillantását. Ezt imádta a legjobban az egészben! Az áldozat utolsó pillanatát, a szavait, a testtartását, tekintetét. Ez a lány büszke volt, az kétségtelen. Nem hagyta neki, hogy esdekelni, szenvedni lássa. Ahogy fölé hajolt és készült lesújtani, Reila az utolsó pillanatban kirúgott, így a penge az eredeti céljától eltérően máshova fúródott. Egyenesen a májába. Egy halk „oh” hagyta el a lány száját, a következő pillanatban pedig bugyborékolva tört fel torkából a vér.
- Diamond! – Gajeel hangja élesen hatolt a beállt csendbe. Ez az egy szó egyszerre volt felszólítás és kérdés. Nem számított erre a látványra, amikor magához tért. Reila feje oldalra bicsaklott, teste alatt pocsolyában gyűlt össze az a rengeteg vér. A zsoldosokat nehéz volt legyőzni, most mégis úgy feküdt ott, mint valami rongybaba. Hatalmas fájdalmai lehettek, de még lélegzett. Muszáj volt megmentenie, éppen ezért ugrott neki a nőnek azt követően, hogy elkiáltotta magát. Mindent elkövetett, amivel feltarthatta, míg Reila összeszedte magát. A lány nagyon lassan feltápászkodott, közben fél szemmel figyelte, ahogy Gajeel állon térdeli az ellenfelüket. Zihálva kapkodta a levegőt, ahogy nekidőlt a tölgyfa törzsének. Addig ügyeskedett, amíg a hajcsatja kihullott és a hátrabilincselt kezébe nem hullott. Koncentrált, próbálta összeszedni a maradék mágiáját. A csat szép lassan átalakult a mágikus botjává. Elindult a földön dulakodók felé, készen állt arra, hogy véget vessen ennek az egésznek. Ahhoz képest, hogy hátrabilincselték Gajeel kezét nem küzdött rosszul, a súlya a földön tarthatta azt a vékony testet. Annyira lefoglalta, hogy még ideje se lett volna mágiát alkalmazni.
- Tartsd még ott egy kicsit, a szemébe akarok nézni, mielőtt kinyírom a ribancot – szűrte a fogai között, ahogy megállt pár lépésre tőlük. Egy hosszú pillanat erejéig figyelte a nőt, akit a legszebbnek tartott az egész világon. Porcelán bőrét beborította a vér, olyan éles kontrasztot alkottak, hogy kezdte bántani a zsoldos szemét. Éppen ezért fordult volna oldalra, hogy véget vessen ennek a cirkusznak és soha többé ne lássa az egzotikus, de velejéig romlott tündért. A váratlan ütésre azonban megtorpant és döbbenten elkerekedtek a szemei. Nem fogta fel mi történt egészen addig, míg meg nem érezte a combjába nyilalló fájdalmat. Értetlenül pillantott le és halvány sejtelme se volt arról, hogy került oda az a tőr. A gondolatai sebesen száguldottak, egymást kergették egy sötét és szűk folyosón, de minduntalan ugyanoda lyukadt ki. Értett a gyógyításhoz, kívülről tudta az emberi test felépítését. Értett az angiológiához, éppen ezért azt is tudta, hogy a combartériáját érte a penge. A gondolattól elfogta a rosszullét, így a bot kezdett kicsúszni a kezéből. Mielőtt ez megtörtént volna megrázta a fejét és keményen megmarkolta a bot nyelét. Most nem zuhanhat össze, muszáj lesz kitartania! Vetett egy utolsó pillantást a nőre, majd lesújtott a bottal. Majd meg kell tisztítanom. Lassan kihúzta fegyverét a nő torkából. Érezte, ahogy minden élet elszivárog szép lassan a gyönyörű, de romlott testből. Mindenkinek megvolt a maga története és most már nem tudhatták meg, hogy mi tette ilyenné az itt fekvő személyt.
Ahogy a földre rogyott a lány a botja visszaváltozott hajcsattá. Egy pillanatra összezárult körülötte a marka, majd lassan kiengedte.

- Nála kell lennie a kulcsnak… keresd meg – suttogta erőtlenül a férfinak, mire az csak biccentett és munkához is látott. Mindeközben Reila erősen gondolkozott, számolta magában, hogy hozzátevőlegesen mennyi idő telt el azóta, hogy a penge a combjába fúródott. Muszáj lesz minél hamarabb kiszednie és ellátnia a sebet. Egy idő után azonban feltűnt neki, hogy akármilyen bőszen is kutakodott a férfi, de semmi nyomát nem találta a bilincsek kulcsának. Ha pedig itt nincs, akkor hatalmas nagy bajban voltak. Valamiért azonban Reila biztos volt abban, hogy valahol itt kell lennie. Az okát nem tudta volna megmondani, egyszerűen csak tudta. Ahogy hátrapillantott a tekintete önkéntelenül is a tövisekre tévedt. Azzal, hogy a gazdája meghalt, belőle is kiveszett minden szépség és élet. Erőtlenül haldokoltak a karján, a szirmok bebarnultak, majd lassan a padlóra hulltak. Csak akkor figyelt fel Gajeel, amikor a szirmok közül egy apró réz kulcs is aláhullt. Hangos csörrenéssel ért földet, egy pillanatig egyikük se mozdult. Végül a sárkányölő szinte rávetette magát a kulcsra. Reila óráknak érezte az eltelő perceket. Egyre türelmetlenebb lett, de akármennyire is rá akart förmedni, nem tehette. Muszáj volt megfékeznie magát és a haragját. Tisztában volt az esetleges következményekkel. Ha most nekiálltak volna veszekedni, azzal értékes perceket veszített volna. Ezért csak reménykedni tudott. Gajeel lassan boldogult a hátrabilincselt keze miatt, végül mégis sikerült beillesztenie a zárba a kulcsot és elfordítania. Ahogy lehullt a bilincs a csuklójáról, Reila nem törődött az elégedetlenkedő társával. Hiába szédült és verte a víz muszáj volt ellátnia a sebet. Felemelte a lábát, a szív síkjánál magasabbra, ezzel is próbálta csökkenteni a nyomást. Megkereste a megfelelő artériás nyomópontját, ami a lágyékhajlatában volt és ököllel a medencecsontja irányába nyomta. Előtte még letépett egy hatalmas csíkot a fölsőjéből és később igyekezett csillapítani a vérzést. 

- Mit bénázol, iparkodj és szedd le rólam is a bilincset! – Gajeel türelmetlenül felmordult, mire a zsoldos vetett rá egy lesújtó pillantást. Valami jeges rémület összeszorította a szívét, de igyekezte leküzdeni. Nem kezdhet el pánikolni, hiába tudta, hogy nem voltak meg a szükséges eszközei.  Valahogyan le kellett vakarnia magáról a pecsétkőből készült port, de fogalma sem volt, hogy hogyan. Túl kevés a mágiája ahhoz, hogy egy ilyen súlyos sebet meggyógyítson. Tisztában volt vele, mégis emésztette a tehetetlen düh.
Hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy ne verje képen a férfit. Majdnem hogy merev tagokkal vette el a kulcsot, hogy kiszabadítsa. Onnantól kezdve, hogy felállt szinte nem is tudta mi történik körülötte, a lába önkéntelenül vitte arra, amerre Gajeel rohant. Az érzékei kezdtek tompulni, egyre nehezebben kapott levegőt. Kiverte a víz, az egész teste reszketett és lassan az ájulás kerülgette. Alig tették meg az út felét, amikor Reila nem bírta tovább. A falnak támaszkodva szép lassan lecsúszott a földre. Üveges szemekkel nézte a kötést, amin átütött a vére.
Gajeel csak valamivel később vette észre, hogy teljesen egyedül van. Egy pillanatra megtorpant, utána sebesen rohant vissza a lányhoz, aki a falnak támaszkodva ült mozdulatlanul.  

- Mit művelsz Diamond, nincs időnk pihenni! – förmedt rá, de válasz nem érkezett. Ez annyira szokatlan volt számára, hogy valami nyugtalanságféle a mellkasába nyilallt. Valamivel közelebb lépett, az elő táruló látványtól azonban megállt benne az ütő és mozdulni se tudott. Nem ismerte valami jól a zsoldosokat. Abban viszont biztos volt, hogy ez nem normális. Reila jelei halványultak, majd teljesen visszahúzódtak. Visszaemlékezett arra a napra, amikor a lányok csatlakoztak a céhhez. Akkor még egyetlen egy jelt se birtokolt a lány. Úgy nézett ki, mint egy egyszerű mágus. Valami hatalmas nagy baj történt. 

- Sajnálom Nee – chan… de olyan fáradt vagyok – suttogta olyan halkan a lány, mintha csak sóhajtott volna. A legjobban mégis az ijesztette meg a férfit, hogy eltűnt az a vad szikra Reila kék szemeiből. Általában utálkozva, lenézően nézett mindenkire, akit csak ismert. Most pedig üresen, élettelenül meredt maga elé, ahogy lassan a földre feküdt. – Muszáj pihennem… 

Gajeel mozdulni se tudott, majd odatérdelt mellé s megragadta a kezét. Jéghideg volt és nyirkos a vértől. Mintha csak most tűnt volna fel neki, a lány egész testét élénkpiros vér borította. Mégis mikor sérülhetett meg ennyire? Nem tudta.
- Diamond… - A lány teste elernyedt és ahogy Gajeel a karjaiba vette idegesen hasított belé a felismerés, hogy nehéz volt, mivel nem tudta megtartani már magát. Ez nem lehet igaz. Ez nem történhet meg. Rázni kezdte a lányt, mire oldalra bicsaklott a feje, de ezen kívül meg sem mozdult. – Ne szórakozz már velem! Hallod?! Ne merészelj megdögleni nekem! A nővéred és Fullbuster kinyírnak, ha csak a hulládat viszem haza! 

Reila azonban nem mozdult többé, a mellkasa se emelkedett. Egy szikrányi élet sem maradt benne.
- A büdös picsába – szitkozódott a férfi. Képtelen volt feldolgozni a tényt, hogy a kezei között halt meg a lány és ő semmit se tudott tenni érte. Csak késleltetve jutott eszébe, hogy Tenshi soha többé nem láthatja az anyját. Ez a tény pedig az őrjöngő triónál (Nira, Gray, Laxus) is jobban megijesztette. Hogy nézhetne annak a csöpp kislánynak a szemébe tudván, hogy nem tudta megmenteni az anyját?
A későbbiekben nem igazán tudott volna visszaemlékezni arra, hogy hogyan juttatta haza magukat. A lábai önkéntelenül mozogtak, egymás után tették meg a következő lépést. Szóba se jöhetett semmilyen jármű, így gyalogolt. Hosszú napokon keresztül, fáradságot nem kímélve. Rengetegen bámulták meg őket, de nem törődött velük. Csak a cél lebegett a szemei előtt: muszáj volt visszajutnia a céhbe. 

♦-♦-♦-♦

- Gray-sama – lépett oda a férfihoz Juvia aggodalmasan. A céh rendkívül csendes volt mióta a mester bejelentette Niranu halálát. Pont úgy festett, mint ahogy mindenki más érezte magát legbelül. Egyikük se fogta fel igazán a történteket, Levy pedig azóta el sem mozdult a lány teste mellől. Néha lehallatszott keserves zokogása, senki se merte megzavarni gyászolását. Mindenki feszült és csendes volt, lopva azonban a Diamond szülőket figyelték. Raimond testét rázta a zokogás, mióta csak megtudta, mi történt az idősebbik lányával. Egyszer már úgy tűnt, mintha csillapodni látszana, de aztán teljesen elsápadt és azóta olyan szívszaggatóan sírt, hogy még azok is megsajnálták, akik azt se tudták mi történt. Nanami ellenben kifejezéstelen arccal ült mellette. Meg sem látszott rajta, hogy néhány napja halt meg az egyik gyereke. Ezt többen is furcsállották, de a nő nem fordított rájuk különösebb figyelmet. Csak elgondolkodva figyelte a Gray karjai között végeláthatatlanul sivító unokáját. Mióta Nira meghalt állandóan csak sírt, vigasztalhatatlan volt. Az elején még mindent megtett, hogy megnyugtassa, de pár nap után felhagyott a próbálkozással. Elkezdte valami még a lányánál is jobban nyugtalanítani. Gajeel és Reila késtek, már három nappal ezelőtt vissza kellett volna térniük a küldetésről. Aggódott Csicsiért. Szinte biztos volt abban, hogy összefog törni, ha meghallja, hogy meghalt a nővére. – Juvia úgy gondolja, hogy pihenned kellene. Nem aludtál túl sokat Tenshi – chan miatt, nem?
- Jól vagyok, Juvia! – szólt ingerülten, és fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. Lepillantott a lányára, aki nem úgy sírt, mint általában szokott. Vajon a nagynénje miatt? Erre próbált választ találni, de minden ötletét elvetette. 
Hirtelen sutyorgás támadt a céhben. Gray egészen addig nem törődött vele, amíg meg nem hallotta Gajeel nevét, akkor azonban lassan felemelte a fejét és az ajtó felé fordult, mintha bármelyik percben betoppanhatna rajta az említett személy. Nem tudta kihez tartozik a hang, de hirtelen elakadt az illetőnek a lélegzete.
- De hát ez… nem lehet… - Graynek váratlanul rossz érzése támadt. Az érzés csak nőtt, amikor Tenshi egy pillanatra elhallgatott, majd az eddigieknél is hangosabban és keservesebben zokogott fel. Feltápászkodott a padról és már épp elindult volna az ajtó felé, amikor az váratlanul kitárult. A céhre egy pillanatra csend borult az eléjük tárult látványtól. Gajeelnek pár karcoláson kívül, mintha semmi baja nem esett volna, ellenben a karjaiban tartott lány láthatólag a poklot járta meg. Egy ép felületet se lehetett felfedezni a testén. Keze ernyedten lógott teste mellett a levegőben és nem mozdult. Graynek hirtelen mindene fájni kezdett, de leginkább a mellkasa. Szívét jeges rémület szorította össze, ahogy elindult feléjük.
- Ez ugye csak egy elcseszett vicc akar lenni…?! – Fakadt ki fortyogó dühvel a lelkében. Ez nem történhet meg. Nem veszítheti el Reilát…! Akárhogy nézte a lányt, valami nagyon nem stimmelt. Amikor ráeszmélt mi az, olyan gyilkos haraggal a szívében meredt Gajeelre, mintha egyenesen ő ölte volna meg a szerelmét. – Elárulnád, hogy rajtad miért nincs egy zúzódás sem?! Miért néz ki úgy Csicsi, mintha egy kardviharon ment volna keresztül?! Miért nem mondasz semmit?! Mondj már valamit!
Üvöltötte immáron megállíthatatlanul záporozó könnyekkel. Gajeel azonban rá sem hederített csak elindult felfelé a lépcsőn, mintha tudta volna, hogy ott fekszik a felesége Nira teste mellett. Egyenesen a szobába lépett, ahol Levy fásultan emelte fel a fejét. Látszott a tekintetén, hogy nem is igazán látja őket. A férfi csak egy pillanat erejéig nézett Nirára, utána elhelyezte mellette a húgát. Némán a lány vállára fektette a kezét és mélyen gyászolva kivezette őt a szobából, magára hagyva a két halott zsoldoslányt.