Nira
Wendy átnézett a vállam felett, hogy rálátást nyerjen Tenshire. Az unokahúgom mélyen aludt egy hordozóban és szerintem a szélvihar se keltette volna fel. A kislány nem akarta zavarni pihenés közben, legalábbis a gondolataiból erre következtettem. Amíg ő tartotta a távolságot, addig Levy ott tobzódott a húgom mellett, hogy minél közelebb legyen a picurhoz.
- Bosszús nagymama kilenc óránál – súgta a fülembe Gajeel, mire hátrébb húzódtam, hogy lássam az anyámat. Majdnem feltört belőlem a röhögés az arckifejezését látva. Gajeel csak értetlenül nézett, mire megmagyaráztam.
- Tegnap este Rea végre kiosztotta. – Húztam elégedett mosolyra a szám. – Hallanod kellett volna, anya majdnem sírt, annyira fájt neki az igazság.
- A sarkára állt végre? Mire nem képes egy megkattant nővéri pofon. – Meredt révedve a semmibe, mire belekönyököltem az oldalába. Ő csak felnevetett öblös és erőteljes hangján. Egy szélvihar ugyan nem, de Gajeel röhögése felébresztette az unokahúgomat. Kivételesen nem kezdett bömbölni, ami hatalmas fejlődésnek számított. Eleinte félt a nagydarab férfitől, de most már csak bizalmatlanul méregette.
Azt hiszem, hogy ez egy egész békés nap lesz. Gondoltam, de ebben a pillanatban hatalmas durranás hallatszott odakintről, majd fény töltötte be a környéket. Azonnal talpon voltam, de ahogy észrevettem mások is követték a példámat. Tenshi pedig természetesen hangosan felzokogott, mire a húgom a karjai közé vette és elkezdte csitítani.
Erzával a nyomomban rohantunk oda a kapuhoz és feszülten bámultuk a horizontot. Ami ott várt ránk az teljes sokként ért. Egy hatalmas fényoszlop húzódott keresztül a város közelében lévő dombon. Ha jobban koncentráltunk, akkor néhány fekete árnyat láttunk aláereszkedni benne, majd amilyen hirtelen jött olyan gyorsan el is tűnt a fényoszlop.
- Ez... nem olyan volt, mint a dimenziók közti kapu? – Mellettem hirtelen Gajeel értetlen hangja csendült.
- Csak egyszer láttam ilyet. – Erza a homlokát ráncolva meredt maga elé. – Amikor Edolasból hazatértünk akkor... de lehetetlen, hogy újra megnyíljon a kapu.
- Ki megy megnézni? – kérdezte szokásos nyugodtságával a mester, de én láttam ahogy mosolyog a bajsza alatt.
- Nekem kell mennem!
- Én is veled tartok – vágtam Erza szavába és mielőtt tiltakozhatott vagy reagált volna átalakultam farkaskutyává. A lány felugrott a hátamra, mire nekilódultam. Ahogy keresztülnyargaltam a városon az emberek ijedten ugrottak félre az utamból. Élveztem, ahogy a körmöm a köveken csattan, így gyorsítottam a tempómon. Néhány perc múlva már a dombon szaladtam felfelé.
Amikor hangok ütötték meg a fülemet, akkor lassítottam. A dombra végül hason csúszva mentem fel, Erza pedig rám lapult. A másik oldalon jó néhány ember fogadott minket, éppen feltápászkodtak a földről és zavartan néztek körbe. A porfelhőtől ugyan keveset láttak, de még ez is elég volt Erzának, hogy felismerje őket.
- Ez lehetetlen! Ti mégis hogy kerültök ide?! – kérdezte a lány és kihúzta magát a hátamon.
- Erza – chan? – kérdezte valaki döbbenten, ahogy felnézett és észrevett minket.
- Mystogan?
- Te ostoba herceg, komolyan a Földre teleportáltál minket?! – csattant fel egy rövid, vörös hajú lány és mérgesen meredt a férfira. – Ráadásul az itteni énem jött ki elénk!
A lány kísértetiesen hasonlított a hátamon ülőre, az öltözéke viszont sokkal merészebb volt, míg a haja rövidebb. A viselkedése pedig olyan volt, mintha pokrócot nyelt volna.
- Erza, nyugodj meg... – Szólalt meg a kék hajú férfi, akit először szólított meg minket. Nyugtalanul figyeltem őket és valami nagyon nem tetszett a kialakult helyzetben.
- Te csak ne nyugtass engem! – Emelte ütésre a kezét, de a férfi lazán elkapta a csuklóját. Nem tudtam eldönteni, hogy ők ketten most kedvelik egymást vagy nem. Szerintem Reáék is így viselkedtek mielőtt összejöttek volna. – Hogy sikerült megnyitnod azt az átkozott dimenziók közti kaput?! Ráadásul pont ide, a Földre?!
Amint leszállt rólam Erza kihúztam magam és kíváncsian néztem végig a társaságon. Nem tudom mire számítottam, de ők csak meglepődve mértek végig.
- Úgy látom, hogy amióta utoljára itt jártam az állatok háromszor akkorák lettek, mint voltak. – A Mystogan nevű férfi is engem nézett, de ő a többiekkel ellentétben mosolygott. – Szép a hátasod Erza.
Felmordultam a hátas szó hallatán és dühösen hátracsaptam a füleimet. Hogy merészelt közönséges utazó alkalmatosságnak nézni engem ez az alak?! Ez egyáltalán nem tetszett! Az ínyeimet felhúzva vicsorogtam, de Erza csak megpaskolta a fejemet.
- Nyugodj meg Nira és ne vedd magadra. – Már hogy ne venném magamra? Lehátasozott ez a férfi! Amíg én ezen morogtam, addig valaki felfigyelt a nevem említésére.
- Nira...? Így hívják ezt a farkaskutyát? – Még mindig morogva fordultam a lány felé, aki ezt kérdezte. Először nem akartam hinni a szemeimnek és hátráltam pár lépést. Ugye most csak képzelődöm és nem stimmel velem valami? Merengtem, de aztán rájöttem, hogy nincs velem semmi baj az égadta egy világon. A lány rettentően hasonlított a húgomra, de azért akadtak különbségek kettejük között.
A húgom normális termetű volt, míg a hasonmása nálam is magasabb, legalább száznyolcvan vagy több centi. Hosszú kávébarna haja a fenekéig ért és mindenhol gyűrűk és gyöngyök helyezkedtek el menne. Az arckifejezése viszont... nagyon is határozottnak tűnt és magabiztosnak.
- Ijesztő az a kutya... – panaszkodott mellette egy apró növésű, fehér hajú lány, akinek nyuszi fülek voltak a fején. Reila hasonmása mögé rejtőzött és néha kilesett onnan, hogy elmentem – e végre.
- Ez egy farkaskutya Nii! – közölte határozottan, miközben maga elé lökte. – Ki nem állhatom, amikor a hátam mögé bújsz. Nőj már fel végre!
Kérdőn felnéztem Erzára, közben azon gondolkoztam, hogy mi ez az egész. Megráztam magam csak, hogy egy kis időt nyerjek. Nem tetszett a kialakult helyzet. A fehér haj lány például kifejezetten irritált a viselkedésével. Ha jól vettem ki, akkor ő az idősebbik és ennek ellenére a húga mögé rejtőzik? Mennyire szánalmas és gyáva.
- Gyertek a céhbe, majd ott mindent megbeszélünk. – Indult vissza Erza, mire követtem. Gondolatban megkérdeztem a lánytól, hogy ők kicsodák. Vetett rám egy pillantást és szintén gondolat formájában válaszolt. „Van egy Edolas nevű világ, ami a miénkkel párhuzamos. Ott ugyan nincs mágia, de mint láthatod hasonlítanak hozzánk. Ők az Edolasi Fairy Tail és a királyi gárda néhány tagja.”
Elgondolkozva pillantottam rá, majd lépés közben visszaváltoztam emberi formámba. Kiropogtattam fáradt végtagjaimat, majd felvettem a léptei ritmusát.
- Érdekes... – mondtam végül és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a cselekedetemet néma csend fogadta. Mindenki gondolata döbbenetet tükrözött, amit nem értettem. Megböktem a mellettem sétáló lányt és közelebb hajolva odasúgtam neki. – Valami azt súgja, hogy nem láttak még alakváltót.
- Igen, egyértelműen meglepő lehet ez nekik – közölte szokásos tárgyiasossággal. Az út további részében nem szólaltunk meg, én csak zsebre dugott kézzel haladtam a lány mellett. Ahogy keresztülhaladtunk a városon sokan megnézték a népes kis csoportunkat. Annyira nem volt meglepő a reakciójuk. Erza néhány perccel ezelőtt a hátamon vágtatott végig a téren, most pedig egy csapattal a nyomában tér vissza. A helyükben én is meglepődtem volna ezen.
- Nira – san, mi történt? – Állított meg Romeo a kapuban, de nem válaszoltam neki. Csak félreálltam, hogy mindenki rálátást nyerjen a mögöttünk halandó Edolasi emberekre. Pár pillanatig néma csend borult a céhre, majd egyszerre zúgtak fel a többiek. Mindenki meglepődve köszöntötte az Edolasi énjét. Én csak visszamentem a húgomhoz, aki el sem mozdult a helyéről, viszont Tenshi visszakerült a hordozójába. A húgom unottan nézte a kavalkádot, láttam a gondolatai között, hogy nem különösebben izgatja. Egy kis idő elteltével a Mystogan nevű férfi kivált a tömegből és oda jött hozzánk.
- Sziasztok! – Köszöntött minket, mire a húgom értetlenül bámulta. Kedves idegen, akiről azt se tudja ki a halál. Körülbelül ez járhatott a fejében. – Sajnálom, hogy még nem mutatkoztam be. Mystogan vagyok, egykoron a céhetek tagja, most Edolas hercege.
- Niranu Tiarana Diamond. – Mutatkoztam be én is formálisan. – A Diamond klán következő vezére.
- Ezt komolyan mondod? – Kerekedtek el meglepődve a szemei, mire összeráncolt szemöldökkel vártam, hogy bővebben is kifejtse mi a problémája. – Sajnálom, csak a mi Niránk... hogy is mondjam? A szöges ellentéted.
- Ezen nem vagyok meglepődve...
- De ha te vagy Nira, akkor ez azt jelenti, hogy... te pedig... Reila? – Pillantott bizonytalanul a húgomra, aki erre csak lazán intett egyet. Legalább egy kicsit megerőltethetné magát, de tudtam, hogy erre nincs sok esély. – Ezt most váratlanul ért... megbocsájtanátok egy pillanatra?
- Fura egy fazon... – Meg se várta a válaszunkat, hanem elsietett. A húgomnak igazat kellett adnom. Nem így kell bemutatkozni valakinek. Megtudja a nevünket, utána rögtön el is fut? Ez kicsit gáz volt. Nem sokkal később viszont két lánnyal a nyomában tért vissza hozzánk. Amíg ők értetlenül meredtek ránk, addig a húgom érdektelenül tanulmányozta őket. Én viszont ekkor már tudtam, hogy a magasabbik az Reila Edolasi énje lesz. De akkor ez azt jelenti, hogy... a másik lányra pillantottam, aki piócaként tapadt a húgára. Hirtelen idegességgel telt meg a gyomrom és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Az Edolasi énem apró termetű volt, az én hosszú tincseimet rövid és fehér haj váltotta fel. Ráadásul nyuszi füles volt... megtaláltam a hajában az én piros – kék tincsemet is. Mi ez a ruha rajta?! Lilás árnyalatú volt, amit én soha, ismétlem, soha az életben nem vennék fel! Habár az Edolasi Reilán köpeny volt még így is észrevehető volt milyen adottsággal áldotta meg az ég, ellenben az én hasonmásom... deszka. Majdnem, mint a hercegnő. De talán a legijesztőbb az egész lányban az a lila és rózsaszín masni volt.
- Lányok, ők itt a Földi énetek. – Mutatott ránk kissé zavartan Mystogan.
- Te vagy én? – kérdezte a húgom hasonmása, mire meglepődve láttam, hogy egyenesen engem néz. Nemet intettem a fejemmel és a mellettem ülő tesómra mutatottam.
- Én Nira vagyok, ő pedig Reila. – A lány zavartan végignézett a húgomon, mire Reila vetett rá egy lesajnáló pillantást. Még a saját énjével sem tudott kedvesen viselkedni, de kivételesen nem tettem szóvá. Ugyanis megláttam az okát annak a pillantásnak. Az Edolasi lány elfintorodott Tenshi látványától és ez egyáltalán nem tetszett. Azonban kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy mit gondol az unokahúgomról. A háta mögött a nővére éppen agyonszorongatta Heartet. Szegény exceed már sírt kínjában, minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon. De erre az a vakarék csak még erősebben szorongatta. – Megtennéd, hogy elengeded a macskámat?
Kérdeztem nyugodtan és leraktam a lábaimat az asztalról, hogy kihúzzam magam ültében. A lány erre rám pillantott.
- Ő az én cicám... nem adom! – nyafogott egyből, mire megrándult a szemöldököm. Azt mondta, hogy.. az övé? Nem, megtagadom azt, hogy ez a lány a hasonmásom legyen! – Húgi, mond meg neki!
- Engedd már el azt a szerencsétlen macskát, te nyomorult! – Mordult fel Edo Reila, mire a nővére szófogadóan elengedte Heartet. A kis exceedem egyből a vállamra szállt és remegve a hajam alá bújt. Farkincáját a nyakam köré fonta és a fejére húzta a kapucnimat. A szemem sarkából megláttam a felénk szálló Sunnyt, de a húgomnak csak egy pillantásába került és máris irányt váltott a macskája. Előtte persze megbizonyosodott arról, hogy jól van az unokahúga, de utána eleget tett Reila kérésének és az egyik gerenda mögé bújt.
- Ah, neked még hosszú a hajad! – Olyan magas és vékony hangon vijjogott fel a hasonmásom rám mutatva, hogy Tenshi mozgolódni kezdett. – Rea, miért vágtad le az enyémet? Jobban szerettem a hosszút!
Egykedvűen elhúztam a számat, a példámat pedig mindkét Reila követte. A húgom vetett egy pillantást a lányára, hogy megbizonyosodjon arról minden rendben van.
- Maradj már csendben!
- De vissza akarom kapni a hosszú hajam! – Hisztizett az a nyafogós kis vakarcs
- Pofa be! – Üvöltötte el magát végül a tesóm a hasonmásával egy időben, amikor a lánya nyöszörögni kezdett. Az unokahúgom ugyan megszokta az anyja üvöltését, de az Edolasi énem nem, és elkezdett bőgni.
A lány hangos zokogása még Tenshi hangjánál is magasabb volt. A hideg futkosott a hátamon, miközben jó néhányan felénk fordultak. A húga miért nem veri már szájba ezt a hiszti gépet?!
- Legalább te normális vagy... – Morogtam az Edolasi húgomnak, aki erre rám mosolygott.
- Bőgő Nyuszi, mi lenne, ha befejeznéd? – Lépett oda hozzánk Jet Edolasi énje és lecövekelt Reila mellett.
- De hisz rám kiabáltak! Ketten is! – Szipogta a férfire nézve, mire a húgának végre elfogyott a türelme és ráförmedt.
- Azt mondtam, hogy pofa be! – A lány ütésre emelte a kezét, de nem folytatta a mozdulatot, mert a nővére eltakarta az arcát. A könnyei továbbra is folytak, de akkor kikukucskált az ujjain keresztül, amikor Tenshi hangosan felzokogott. Csak néztük, ahogy a húgom szelíd mosollyal az arcán fogja a pici kezét és ringatja, néha odasúg neki valamit.
- Baba... – Indult el bizonytalanul az unokahúgom felé az Edolasi énem, mire Reila lekicsinylő tekintettel fordult felé és némán figyelte, ahogy a lánya felé nyújtja a vakarcs a kezét.
- Ha hozzáérsz, akkor eltöröm a karodat – jelentette ki egyszerűen, mire a lány könnyei újra nekieredtek és az eddigieknél is hangosabban sírt. – És akkor is, ha nem hagyod abba a bömbölést.
- Úgy látom, hogy a Földi énednek babája van Jet. – Furcsa grimasszal az arcán tanulmányozta a kislányt, majd megrázkódott és megrázta a fejét.
- Ki az a Jet? – kérdezett vissza hirtelen a húgom meglepő könnyedséggel, mire a mellettünk elsétáló Jet felháborodottan felkiáltott.
- Hé, nem elég, hogy elraboltátok tőlünk Levyt, de még a nevemet se tudod?! – Egy kicsit sajnáltam a férfit, amiért Rea még a nevére se emlékezett, de azért annyira nem, hogy közbe is avatkozzak. Ismerte a húgomat, szóval ezen igazán nem kellett volna meglepődnie. Azon se, hogy a kérdésre felpillantott a lány és gúnyosan elmosolyodott.
- Mert te ki is vagy pontosan? – Jet a fogát csikorgatva nézett ránk, csak úgy dúltak benne az indulatok.
- Ha nem ő a gyereked apja, akkor ki? – A húgom hasonmása zavartnak látszott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy válaszért az ő Jetjükhöz fordul, de a férfi csak széttárta a karját és megrázta a fejét.
- Én. – Lépett mellénk Gray hirtelen és természetesen valahol útközben elhagyta a felsőjét és a nadrágját, így egy bokszeralsóban feszített. A jegyese mondani készült valamit, de csak lemondóan sóhajtott egyet és Gray várakozó kezeibe adta a lányukat. – Hú, de fura ezt kimondani. Apa vagyok...
- Nem, nem, nem, nem és ezerszer is nem! – Emelte fel a kezét Reila, amikor tudatosult benne, hogy a Földi énje ezek szerint ki párja. Látszólag egy világ omlott össze benne a hírtől és nem tudja hova tenni. – Ilyet nem játszunk! Azt akarod mondani, hogy ennyire nincs ízlésed?
- Hé! – Háborodott fel Gray, amikor eljutott az agyáig, hogy ez egy sértés akart lenni. Jet csak Reila vállára helyezte a kezét és egyetértően morgott valamit. Úgy látszik a két morgós megtalálta egymást, csak éppen másik világban. Szétnéztem a céhben, szemeimmel Gray megfelelőjét kerestem. A fiú vastag kabátot viselt és látszólag azon gondolkozott, hogy melyik az Ő Juviája. Ezt nem én mondtam, ő fogalmazott így. Nem igaz, hogy nem tudta megkülönbeztetni a két lányt? Elég nagy volt a kettejük között lévő különbség. Ha ilyen ütemben haladunk, akkor hülyék fogják uralni a világot. A szemem tovább siklott és akkor megláttam, hogy kivel beszélget Natsu.
- Lucy... – Szaladt ki a számon és erre Reila megmerevedett ültében, a fejét pedig felkapta. Bár az arca érzelemmentes maradt, de én láttam, hogy mi zajlik le benne. Ahogy megindul alatta a föld és az emlékek örvénye magába szippantja. Újraélte annak a napnak minden másodpercét.
- Mennyivel másabb, mint a miénk volt... de mégis hasonlít rá – mondta végül csendesen és a hallgatás mögött is szavak rejtőztek. Leginkább a sajnálom és a nem akartam.
A megjegyzésére csak bólintottam egyet. Mindenki annyira különbözött a másik világban. Példa okáért Levy egy gépmániás kemény csaj volt, aki szemlátomást fasírtban állt az ottani Lucyvel. Pedig itt legjobb barátok voltak. Gajeel egy bolond újságíró fazonja mögé rejtőzött. Az ottani világban felcserélődtek a szerepek, Gray volt a hősszerelmes, míg Juvia próbálta távol tartani magától. Natsu pedig egy beszari alak volt, aki mindig összerezzent, ha valaki hangosabban szólt hozzá.
Ahogy felmértek a többieket hirtelen megakadt a szemem a mesteren és Mystoganon. Ez az alak az előbb még itt volt mellettük, akkor hogy került hirtelen oda? Mindegy is volt... nem kellett volna a gondolatok között válogatnom, de szinte rögtön megtaláltam őket. A fiatal férfi éppen azt mesélte hogyan kerültek ide. Tartott attól, hogy itt maradnak, mivel nem volt abban, hogy lesz elég ereje megnyitni visszafele a kaput. Ahogy hallgattam őket hirtelen felém pillantott a mester, mire zavartan elkaptam a fejemet.
- Ti is zsoldosok vagytok? – kérdezte Gray, ahogy jobban végignézett a lányokon. Ismerte már a jegyese egész testét, hamar feltűnt neki, hogy az Edolasi Reiláról hiányoznak a tartós jelek. A homlokán nem fénylett az életet jelképező gyémánt, az arcáról eltűntek a barackszínű vonalak és szinte biztos voltam abban, hogy a karjáról is a fekete csíkok. Rég volt már, hogy így láttam a húgomat, csak szeplők pöttyözték az egész testét.
- Ha arra gondolsz, hogy pénzért harcolunk, akkor igen – válaszolta olyan hangsúllyal, amiből érezhető volt mennyire nem kedveli a férfit. – Felbérelnek és mi megyünk. Fizetett harcosokként élünk már egy ideje.
A tekintete tele volt megvetéssel és utálattal. Pontosan úgy néztem a férfit, ahogy a húgom az első hónapokban.
- Köszönöm az égnek, hogy nem a mi világunkban jöttünk össze. – Mondta, ahogy Gray csak azért is szájon csókolta a jegyesét, aki nem is bánta annyira. Tény, hogy a lányuk miatt nem volt olyan sok idejük egymásra. Edo Reila undorodva elfordította a fejét és jelentőségteljes pillantást vetett az eszkimó Gray felé.
- Kicsit idióta, nem?
- Nem jobban, mint a haverja... – Mindketten Natsura meredtünk, aki reszketve állt az egyik sarokban. – Hogy ez a szerencsétlen lesz a sógorom.... nincs igazság a földön.
- Natsu lesz a sógorod? – kérdeztem és úgy éreztem, hogy az élet nagyon ironikus tud lenni. Főleg, ha szerelemről és boldogságról van szó.
- Igen, a nővéremmel nagyszerűen kiegészítik egymást. – Mosolyodott el gúnyosan a lány. – Gyáva védelmez gyávát.
- Attól, hogy valaki félős még nem biztos, hogy gyáva is. – Szakadt el a húgom szájától Gray és mogorván pillantott az Edolasi lányra, aki erre résnyire összehúzta a szemeit.
- A Földi énem helyében most egy akkora pofont adnék, hogy jövő keddig földet sem érnél.
- Elkéstél, már megvolt...
- Nem is egyszer. – Szúrtam közbe csak úgy mellékesen és az emlékektől elvigyorodtam. Azok a régi szép idők, amikor a húgom betörte a férfi orrát, ha közeledni mert hozzá, vagy végigkergette egész Magnólián csak mert Csicsinek nevezte.
- Nem lapozhatnánk? – Csattant fel idegesen Gray, mire az Edolasi lánnyal egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Tetszett a csaj hozzáállása, ráadásul még a lapot is vette.
- Ti mindenhol ilyen kegyetlenek vagytok a férfiakkal? – Szólalt meg a hátam mögül Jet, mire kérdőn felé fordultam.
- Nem egészen értem.
- Elveszitek tőlünk Levyt, most pedig Grayt is kinevetetitek! Komolyan mondom, bennetek semmi tartás sincsen! – Vágta hozzám a sérelmeit, de eközben az ő fejében is forogni kezdtek azok a bizonyos kerekek. – Menjünk csak ki egy kicsit.
Viccesek voltak a gondolatai arra nézve, hogy mit akart odakint csinálni, de csak a szemeimet forgatva felálltam és elindultam utána. Reila nem mutatott hajlandóságot arra, hogy jöjjön, de rászóltam, így sóhajtva feltápászkodott és követett. Az Edolasi énjeink is kijöttek a céh elé, ahol kíváncsian várták a fejleményeket. Az ő Jetjünk érdeklődve várta mivel rukkol elő a földi énje.
- Mész vagy menjek én? – Fordultam a húgom felé, mire lassan felvonta a szemöldökét.
- Ilyen baromságokban nem veszek részt. – Közölte egyszerűen, ami annyit jelentett, hogy enyém a pálya.
- Miről van szó? – Nézett ránk értetlenül az Edolasi Reila, de ekkor Jet belé fojtotta a további kérdéseket.
- Kihívom az egyik zsoldost egy gyorsasági versenyre. Ki lesz az ellenfelem? – Már indultam volna, hogy lehervasszam azt a fene nagy magabiztosságát, de ekkor megéreztem Siel jelenlétét. Megtorpantam abban a pillanatban, amikor a semmiből hirtelen előttünk termett. Ahogy kiegyenesedett megláttam a tekintetét, kihívás volt benne és izgalomtól csillogott.
- Én leszek az ellenfeled – közölte tárgyilagosan, a húgom pedig összehúzott szemekkel figyelte a férfit. Ő még nem bízott benne.
- De te...
- Zsoldos – vágtam a szavába ellenvetést nem tűrő hangon. – Nem fogalmaztál elég pontosan. Te pedig nem azt mondtad, hogy fél évig semmi megerőltetőt nem akarsz csinálni?
- Ez csak futás. – Úgy mondta, hogy értenem kéne. – Az életem. Nektek hála az is egy rohanás....
- Már megint itt tartunk? – kérdeztem végül, mert nagyon úgy tűnt, hogy utalni akar valamire. – Elmondanád végre, hogy honnan ismersz minket?
- Még nem jött el annak az ideje. – A mondatát követően a húgomra pillantott, aki erre feszült figyelemmel az arcán szemezett vele. Volt valami megmagyarázhatatlan a férfi tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. – Szikrát nagyon is közelről ismerem. Az életem köszönhetem neki.
- Te meg miről beszélsz? – Csattant felháborodottan Rea hangja a levegőben, mire Siel lemondóan sóhajtott egyet.
- Egy nap majd megértitek. – Jet felé fordult, ezzel a mondattal lezárnak is tekintette a beszélgetést. – Mi van öreg, nem futunk?
Jet felháborodott és ismertette a verseny feltételeit. Az öreg hegyig tartott a pálya, odáig kellett elfutni és vissza. Elhelyezkedtek a kijelölt vonalon, majd elindultak. Port kavarva vágtak neki és pillanatok alatt el is tűntek. Még zsoldos szemmel is elég hamar elvesztettem a nyomukat.
- Honnan tudtátok, hogy mit fog mondani? – Fordult felém a másik Jet, de helyettem Gray válaszolt.
- Olvasnak az emberek gondolatai között. – Meglepődve fordultam felé és egyből feltűnt a hiány. Tenshi nem volt a kezei között. Szinte biztos voltam abban, hogy a húgom odaadta neki a lányukat, mielőtt kijött volna. Felvontam a szemöldökömet, de már vigyorogtam. Nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam mi jön ezután. – Nyugi, Levy vele van.
- És azt elfelejtetted, hogy mivel Gajeel itt van ezért az anyám nem fél a hercegnőtől?! – Csattant fel a húgom és mielőtt berohant volna a céhbe még karon vágta a jegyesét. Ahogy elviharzott apró jégszilánkok repkedtek körülötte, de ez nem volt meglepő. Amióta összeverekedtünk elég agresszív lett az anyánkkal szemben. Gray az ütés helyét dörzsölgette fájdalmas arckifejezéssel, de megérdemelte.
- Három... kettő... egy. – Számoltam vissza és meg se lepődtem azon, hogy szinte rögtön felharsant odabentről Reila egetverő kiabálása. A rákövetkező pillanatban már anyám rikácsolása is hallható volt. Hangos nevetésben törtem fel és igyekeztem nem megfulladni.
- El is felejtettem, hogy Gajeel is kijött... és most jobb lenne, ha visszamennék, igaz? – Pillantott az épület felé, mire zsebre dugott kézzel bólintottam egyet. Ha nem akar a kanapén aludni, akkor mindenképpen. Gray pedig szó nélkül berohant. Személy szerint semmi kedvem nem volt beleavatkozni a bent történtekbe. Örülök, ha elkerülöm anyámat, hiszen úgy se vagyok fontos neki.
- Szerintem valaki beszélni akar veled. – Súgta Gajeel halkan. Kizökkentett a gondolataimból és csak ekkor vettem észre, lezártam elmém azon részét, ami azért felelt, hogy ne olvassak mások gondolatai között. Nem tehettem róla, hiszen hirtelen nagyobb lett a hangzavar, mint máskor szokott lenni. Most kiélezve tértek vissza a gondolatok és megértettem mit akart mondani Gajeel.
- Üzenem Szalamandrának, hogy kopjon le! – Erre csak rám nézett a hosszú, barna hajú lány és megkérdezte, hogy kiről beszélek. – Ennyi közös pont van a nővéred és köztem. Én is bíztam egykoron abban a hülyében, de azóta már megváltoztak a dolgok.
A lány erre csak végignézett rajtam, utána a közeledő Natsut mérte föl. Tudtam, hogy hamar leesik neki a tantusz. Csak értetlenül összeráncolta a homlokát és közölte, hogy nem illünk össze. Nekem mondja?
Felnéztem az égre, majd az abba az irányba fordultam amerre Jeték távoztak. Az út porzott, ahogy valaki közeledett. Még tíz perc sem telt el, de Siel már visszafele futott.
- Ez még egy zsoldoshoz képest is gyors volt. – Mondtam vigyorogva. A férfi tőlünk öt méterre fékezett le, de még így is közvetlenül előttem állt meg. Egyenletesen vette a levegőt és még csak meg se izzadt. Felnéztem rá, de csak vigyorogni tudtam. A szemei úgy csillogtak, mint egy kisgyereknek, aki egész nap azt csinálhatta, amit a legjobban szeret. Persze érezhető is volt rajta, hogy ez a kis verseny a kedvére volt.
- Most már komolyan semmi olyat nem akarok csinálni, aminek köze van hozzátok. Legalább fél évig. – Mondta végül, mire megforgattam a szemeim.
- Oké, akkor újabb egy hét múlva találkozunk! – Erre csak felvonta a fél szemöldökét. – Azért kösz Fürge!
Lopva észrevettem, ahogy a szemeit forgatva sóhajt egyet, majd a szokásos gyorsaságával eltűnik. Pont olyan hirtelen, ahogy jött.
- Fura fazon.... – Bámulta Reila hasonmása a helyet, ahol az előbb még Siel állt. Csak bólintottam egyet. De még mennyire furcsa.
