Levy
A küldetés teljesen sikeresen zajlott le. A távolban már látszódtak a céh tornyai, és ebből tudtam, hogy hamarosan otthon leszünk már. Hosszú idő óta ez volt az első küldetésem, amit Gajeel nélkül vittem végig. A mesternek, mint mindig most is igaza volt. Bármennyire is szerettem a férfit, ő inkább erőhöz folyamodott volna.
Magamban kuncogtam, ahogy visszaidéztem az elmúlt napok eseményeit.
- Örülök, ha szerinted vicces volt… - morgott Nira a velem szemben lévő ülésen. Még mindig a nyakában volt a nyakörv, ami az álcáját biztosította. Bár láttam rajta, hogy idegesíti még egy kicsit rajta akartam hagyni. Szerintem aranyos volt azzal a nagy csengővel.
Alig egy hete kaptuk ezt a küldetést. A mester külön engem kért meg rá, mivel szerinte elég kicsi vagyok méretileg, de annál nagyobb ésszel rendelkezem. Azonban nem tetszett a gondolat, hogy Gajeel nélkülem megy egy másik küldetésre. Amikor azonban a mester felajánlotta, hogy valamelyik lány elkísérheti őt gondolkodás nélkül kaptam az alkalmon. Lehet kicsit önző célok vezéreltek, de nem akartam kettesben lenni Reilával. Éppen ezért kértem meg arra, hogy vigyázzon a páromra.
Szemlátomást a lány nem vette zokon, hogy helyettem a férfival kell mennie, de az igazság az, hogy nem is nagyon lelkesedett az ötletért. Sok dolog állhatott a háttérben, de talán a legnyomósabb indok az volt, hogy egyedül kellett hagynia a lányát Grayyel. Aki megsértődött, amikor megtudta mi miatt aggódik a jegyese.
Így történt, hogy mellettem kötött ki Nira, aki egy héten keresztül hűséges kutyámnak tettette magát. A látszat kedvéért kapott még egy csengős nyakörvet és egy hámot is. Ezzel az álcával mindenkit sikerült megtévesztenünk. A lány hozta a barátságos jószág szerepét, közben esténként azért könyörgött, hogy legalább a csengőt vegyem le róla. Mint feljebb említettem, szerintem jól állt neki, de ő valamiért röhejesnek tartotta. Azt mondjuk nem teljesen értettem mi a baj vele. Tudtommal szeret néha gyerekesen viselkedni.
- Szeretek, de a csengő a macskáknak való! – háborodott fel. – Én farkaskutya vagyok, nem macska.
- Hearten is va…
- De ő macska! – vágott a szavamba mérgesen. A küldetés alatt alig szólt hozzám, de én csak nevettem ezen. Főleg azután, hogy elintézett egy férfit, aki erőszakoskodott velem. Azt hitte a kutyám egy mimóza öleb, így rendesen meglepődött, amikor Nira két lábra állt és minden teketória nélkül a falhoz vágta. Hát igen, emlékeztető mindenkinek: sohase idegesítsetek fel egy zsoldost.
Erre a gondolatra a lány mérgesen fordult felém. Aznap este nem is kérte, hogy vegyem le a nyakörvét. Igazából utána egészen mostanáig nem szólt hozzám. Morogva vonult el a szoba ablakához, majd ugyanilyen állapotban nézett kifele. Sejtettem mi állhat a háttérben. Hiányzott neki a húga, de már egyikük se volt kisgyerek! Csak meglesznek egymás nélkül pár napig. Amikor kiolvasta ezt a gondolataimból, akkor csak hátra csapta a fehér fülét, de ezen kívül semmi más jelét nem mutatta annak, hogy vette volna a lapot.
- Anya, annak a nőnek miért van csengő a nyakában? Valami baja van? – kérdezte vidáman egy kislány elhaladt mellettünk, mire Nira összerezzent és halkan felmordult. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem mennyire megalázom a kedvenc zsoldosomat.
- Vedd le – mondtam, mire szabályosan letépte magáról. Egy pillanat erejéig azt hittem kivágja a vonat ablakán, de csak felállt és belerakta a táskámba. Ezután továbbra se szólt hozzám, még akkor sem amikor átszálltunk egy másik járatra. Életemben először nem éreztem jól magam a társaságában, pedig tudtam, hogy ez az én parancsom eredménye. Csak elég volt ránéznem és tudtam, hogy nem ez a legalkalmasabb idő bocsánatot kérni.
Úgy ült a vonat ülésén, mint egy pattanásig feszült íj. Merev tartása szokatlan volt számomra és most híven tükrözte, hogy egyszer ő lesz a klán vezetője. Gyakran sikerült elfelejtenem, hogy a vidám és erőteljes külső csak egy álca, hogy elfedje az összetört, meggyötört lelkét.
- Magnolia állomás következik! – mondta be a kalauz, mire készülődni kezdtem. Nira továbbra is szótlanul állt fel és emelte le a táskámat a csomagtartóról.
A vonatállomáson megvártuk, amíg eloszlik a tömeg és csak akkor indultunk el. Az állomás csarnokának közepén haladtunk, amikor váratlanul megtorpant.
- Mi a baj? - kérdeztem és rögtön ellenség után kutattam a tekintetemmel. A táska hangosan koppant a csempézett boltívek alatt. A lány arca fájdalommal telt meg, majd minden előjel nélkül a mellkasához kapott és térdre rogyva hangos köhögésbe kezdett. Valami bugyborékoló hang tőrt fel a torkából, majd vér szivárgott végig a kezén. – Nira!
Mellé térdeltem, de ő képtelen volt válaszolni. Folyamatosan öklendezett, majd egy hirtelen pillanatban összerándult és a bordáihoz kapott. A reakciója pont olyan volt, mintha valaki éppen abban a pillanatban rúgta volna meg. Nem értettem mi okozza a recsegést a keze alól, de nagyon megijesztett és kezdtem kétségbeesni.
Zihálva vette a levegőt és most már az orrából is ömleni kezdett a vér.
- Mi történt? – Jelent meg mellettünk a bakker, de nem tudtam válaszolni. Hogy is tehettem volna, amikor még magam se tudtam mi folyik az orrom előtt? Azért viszont hálás voltam, amikor egy társával felnyalábolta a ziháló lányt és elvitték a bámészkodók elől. Egy kisebb személyzeti szobában kötöttünk ki, ahol megpróbálták lefektetni a kanapéra. Azonban mielőtt elértek volna oda Nira fájdalmasan felkiáltott és térdre rogyott. – Hol szerezte ezeket a sérüléseket?
Még mindig nem tudtam a kérdésére válaszolni. A lány oldalán friss vágás éktelenkedett, de egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy lett volna ilyen sérülés a küldetésünk során.
- Ne… - nyögött föl hirtelen, majd az oldalára szorította a kezét. – Csak őt ne…!
A vérzés lassan alábbhagyott, de ahogy lassan megmozdult ismételten hallottam a törő csontok hangját. Egyre ziláltabban vette a levegőt, kezét pedig a mellkasára szorította. Szíve fölött ottmaradt a tenyérnyoma, ahogy elvette onnan a kezét. Összeszorította a száját és mereven koncentrált valamire. Egy ideig mozdulatlanul ült, majd felnézett a plafonra és hanyatt dőlt. Testén több helyen is zúzódások jelentek meg.
- Miféle varázslat hatása ez? – kérdezte a férfi és elgondolkozva mérte végig a lányt. – Olyan mintha valaki woodoo mágiát alkalmazna rajta.
- Kérem… - kezdtem rekedt hangon és kissé akadozva. – Eltudna küldeni valakit a Fairy Tailbe? Szükségem lenne Jetre… Ő a leggyorsabb.
A férfi odakiáltott valakinek, de többé nem figyeltem rá. A tekintetem automatikusan visszatért Nirára. A lány gondolatai egyértelműen nem a körülötte történő események körül forgolódtak. Tekintete hideg volt és élettelen, nem az a megszokott élesség. Mintha eltűnt volna belőle az a jeges köd, ami mindig is ott volt. Gajeel említette, hogy amikor elrabolták a lányokat, akkor Nirának is sötétebb volt a bőre és a szemszíne is. Akár azt is lehetett hinni, hogy ikrek, annyira hasonlítottak a húgával. Nem tudom mi idézte elő nála a fehér bőrt és a világos szemeket, de már nem is érdekelt.
Az idő nagyon lassan telt, vagy csak én éreztem annak. Nem tudom mennyi ideje szálltunk le a vonatról, de lehet jobb is így. Ha tudnám, akkor csak még jobban aggódnék a lány miatt. Nira az idő múlásával már csak zihált, de nem mozdult. Most már egyértelműen nem a jelenre koncentrált meg a körülötte zajló eseményekre, de volt valami, ami még ennél is jobban aggasztott. A jelei az idő múlásával elkezdtek elhalványodni, majd teljes egészében eltűntek.
- Levy – chan, mi történt? – Nem tudom mennyi idő telt el, amikor megjelent mellettem Jet. Lassan felé fordítottam a fejem, majd hirtelen zokogásban törtem fel.
- Nem tudom…!
- Erza – san mindjárt itt lesz a kocsival – mondta a helyzethez képest nyugodtan. – Én visszaviszem, hogy addig is Wendy kezelésbe vegye.
Meg se várta a válaszomat. Felnyalábolta a lányt, akinek a teste ernyedten terült el a karjaiban. Ahogy a haja a földre hullt szembe tűnt valami. Amikor hátraesett az ott lévő fegyver levágta a fél haját.
Haloványan emlékszem arra, hogy valami köszönöm félét motyogtam az állomás személyzetének, majd kirohantam az épület elé. A táskámban ott csörgött vádlón a nyakörv.
Alig vettem észre az éppen lefékező Erzát a könnyeimtől. Csak felrántott a kocsira és máris hajtotta a lovakat. Menet közben kivettem a táskámból azt a fránya nyakörvet és dühömben azonnal el is hajítottam. Nem érdekel mi lesz ezzel a hülyeséggel. A szívemet viszont vasmarokként szorította a bűntudat. Egész héten kínoztam vele Nirát, arra kényszerítettem, hogy viselje. Nem engedtem, hogy levegye… Képtelen voltam felfogni mennyire megalázó lehet neki azt viselni. Most meg… nem akartam szabadulni a gondolattól, hogy még én sértődtem meg rá, amiért nem szólt hozzám! Annyira hülye voltam.
Alig állt meg a kocsi, de én már lepattantam róla és szaladtam a gyengélkedő felé. Nira pont olyan állapotban volt, mint amikor elváltunk egymástól. Ott feküdt az egyik ágyon, miközben Wendy minden erejét latba vetve gyógyította.
Ez azonban kevésnek bizonyult.
Pont, mint korábban Reilánál… rajta se működött a sárkányölő mágia és szinte meg se lepődtem, hogy Nirán se. A zsoldosok ereje eltért a rendes mágusokétól. Ők szabályosan kitaszították magukból ezt a mágiát.
Épp mikor erre gondoltam egy erős energiahullám megfeszítette Nira testét, majd ellökte magától Wendyt. A kislány a mögötte álló Jetnek csapódott, majd mindketten a falhoz vágódtak. Engem csak az mentett meg, hogy ne essek át az emelet korlátján, hogy Natsu az utolsó pillanatban elkapta a karom. Ő az ajtófélfába kapaszkodott meg.
- Sajnálom… - nyögte Wendy elgyötörten és a földre rogyott. Szomorúan néztem magam elé és arra gondoltam, hogy most itt kéne lennie Reilának. Ő az egyetlen, aki képes lenne meggyógyítani! Egyetlen egyszer lenne rá szükség és ő pont akkor nincs itt!
Összeszedtem a maradék erőmet és beléptem a gyengélkedőre. Mira éppen felsegítette a húgát, majd az ágyhoz lépett. A kezét Nira homlokára helyezte és finoman elsöpörte a lány frufruját.
- Ha ez így folytatódik, akkor minden életereje elhagyja – jegyezte meg csendesen, mire szinte kétségbeesve ültem le a lány másik oldalára és ragadtam meg a kezét. Erőtlenül lógott a keze az enyémben, és jéghideg volt. Ajka kéken remegett, miközben sípoló hangon kapkodta a levegőt.
A jelei nélkül Nira is csak egy egyszerű mágusnak látszott.
- Mi történt? – Lépett a szobába Makarov és némán végig mérte az unokáját. Csendesen elkezdtem mesélni a történetet. Senki nem szólt semmit, de nem is vártam mást. Már ott tartottam, amikor Jet megérkezett az állomásra, amikor a felismerés belém folytatta a szót. A szívverésem kihagyott egy ütemet.
A lány keze már régen kicsúszott a kezemből, és csak a saját kezem fogtam össze. Másfelől viszont… a sípoló hang megszűnt. Jeges rémülettel a szívemben fordultam Nira felé.
A hasán nyugtatta a másik kezét. Halovány mosoly játszott az arcán, amiből most már hiányzott a küzdés jeleit mutató pirosság.
- Nira…? – kérdeztem halkan, majd rémülten felkiáltottam, amikor feltűnt, hogy nem mozdul a mellkasa. A szíve leállt. – Nira!
Szinte ráborultam, ahogy a mellkasára simítottam a kezem. Egy árva dobbanás, annyit se volt képes produkálni a szíve és nem éreztem mást, csak a ruháján átütő hideget. Kétségbeesetten ráztam a vállait, de nem mozdult többé. A feje félrebillent, de az is csak miattam.
- Nira! – kiáltottam hangosabban, de nem válaszolt. Egyre hangosabban szólongattam, hátha… de minden hiábavaló volt. – Niranu…!
Hallottam, ahogy Lisanna zokogni kezdett és valahogy az is tudatosult bennem, hogy Natsu magához húzza. Azt viszont képtelen voltam feldolgozni, hogy a lány meghalt. Ez nem történhet meg. Nem veszíthetem el őt is. Lucy halála után, egy újabb barát elvesztését már képtelen volt befogadni az agyam. Úgy éreztem a lány halálával ismételten árva lettem.
Zokogva dőltem a mellkasára, kizártam az egész külvilágot.
Nem tudom meddig maradtam ott.
Annyi viszont biztos, hogy egészen addig nem mozdultam el onnan, míg meg nem hallottam a céh felbolydulását és Gajeel ismerős lépteit. Fásultan emeltem fel a fejem, mikor kinyílt az ajtó és belépett rajta.
Azonban valami nagyon nem stimmelt… az agyam viszont nem akarta felfogni mi az.
