Reila
- Szikra! – Grimaszolva fordultam a nővérem felé, amikor meghallottam a hangját. Értem én, hogy vannak, akik érzékenyebbek az átlagnál, de nem kell beszólni, amiért nekem keményebb a szívem. Ebben az életben nem engedhetem meg magamnak, hogy megint gyenge legyek. Ha csak egy kicsit is leeresztem a védelmemet, akkor valaki egészen biztos megtalálja azt az apró rést és áttör rajta. Ezt pedig nem kockáztathatom meg, főleg most, hogy terhes vagyok és én felelek az ő biztonságáért is. Meg fogom védeni a babám, ha halnom kell is érte. És ebben nem akadályozhat meg egy túlérzékeny hercegnő, aki sokkal többet képzel bele a helyzetbe, mint ami valójában történt. Senki se lehetett biztos abban, hogy mi történt Gajeelel, de ő mégis úgy viselkedett, mintha máris eltemette volna. Gyászolta. Mond csak hercegnő, láttad a saját szemeiddel a fiú holtestét? Szemtanúja voltál annak, ahogy megölik? Még a nővérem se, pedig ő tényleg visszament. Ameddig nem látod a saját szemeiddel, ne higgy el semmit sem, győződj meg róla és ne kövesd el azt a hibát, amit mi Nirával. Azt hittük, hogy a szüleink meghaltak, így nem is kerestük őket. Egy évtizeddel később derült fény az igazságra, mi pedig erről mit sem tudtuk. Bemeséltük magunknak. Elhittük. Téves következtetéseket vontunk le. Gondolom, te nem akarsz tíz évet várni a szerelmedre. Szóval jobb lenne, ha befejeznéd ezt a szánalmas és értelmetlen viselkedést. Egyszerűen utáltam a túlérzékeny, ostoba embereket, akiket az érzelmeik túlságosan is befolyásolnak.
Nira figyelmeztetően felmordult, amit csak egy újabb grimasszal reagáltam le. Az elmúlt hetek alatt többször is előfordult, hogy feddően felcsattant a gondolataim, a szavaim illetve a tetteim miatt. Fogalmazzunk úgy, hogy a türelmem csak másfél hétre terjedt ki, utána egyszerűen rosszul voltam Levy viselkedésétől.
- Befejeznéd? – Pillantott rám élesen, mire elhúztam a számat. Tudtommal egy törvény se tiltja az önálló gondolatok ki nem mondását, illetve a védencünk bírálását. Egy törvényt se szegtem meg, nem értem, hogy mi baja van. – A vásárlással foglalkozz, ne a hercegnővel! Mindenkinek....
Egyszerűen nehéz feladatnak bizonyult komolyan vennem egy cumival a kezében. Mondhatjuk úgy is, hogy meghaladta a képességeimet. Mindketten mással voltunk elfoglalva. Ő összevissza hadonászott és magyarázott, a kezeiben mindig egy másfajta cumisüveggel, mert egyszerűen nem tudott dönteni, hogy melyik lenne a megfelelőbb az unokahúgának. Eközben én meredtem bámultam magam elé, a mellkasomhoz szorítottam egy plüssmajmot és azon gondolkoztam, hogy meg kéne e kérnem Juviát, hogy készítsen egy Gray babát a gyereknek. Vagy az már betegesnek számítana? Még annyi mindent el kéne intézni a babám érkezéséig, de a szülés gondolata máris itt loholt a nyakunkban. Már csak két hónap van vissza. Mivel én feltűnően idegrángást kaptam a hercegnő közelében, így Nira kijelentette, hogy most szépen elmegyek vele vásárolni, mert nincs jobb dolgom. És úgy sincs semmink se. Szégyellem vagy sem, de ezt szó szerint kellett érteni. Elméletileg Gray is velünk tartott volna, de mivel nem mondott le arról a hülyeségről, hogy fiúnk lesz, így a nővéremmel egyszerűen közöltük, hogy otthon marad. Szerintem annyira nem is bánta.
Mintha csak megérezte volna, hogy a körülöttünk lévő összes dolog az övé lesz izgatott rugdalózásba kezdett pocaklakóm. Mosolyogva pillantottam le egyre növekvő hasamra, amit már sehogy se tudtam mások előtt letagadni. Csoda is lett volna, ha a hetedik hónapban semmi sem látszik.
- Még bölcsője sincsen a kicsinek! – Toppantott idegesen a nővérem, ezzel visszarántva a gondolataim vad hullámából. Egészen eddig fel – le rohangált az üzletben és az égvilágon semmiről se tudta eldönteni, hogy melyik lenne jobb. A tulajdonos egy ideig követte az eseményeket, de miután rájött, hogy ez sokáig fog tartani elvonult hátra. Megértettem, nekem se lett volna kedvem megvárni, amíg a nővérem választ. Valami nagyon felcserélődhetett, ha ő az izgatottabb kettőnk között. Egyáltalán nem vonzott a vásárlás gondolata. Csupa nyűg, a kicsi úgy se fog emlékezni ezekre a bútorokra. – Egyszerűen nem érted ezeknek a „tárgyaknak” az esztétikai értékét!
- Hát tényleg nem. – Vontam meg a vállam, majd elfordultam. Badarság, nem leszünk kevesebbek a gyerek szemében, csak mert nem a legeslegszebb vagy drágább holmit vettük meg neki. Különben is, nem vagyunk milliárdosok, be kell osztani a pénzünket, ha a jövőre is gondolni akarunk. – Szerintem Bisca és Alzack szívesen odaadnák Asuka – chan kiskori dolgait.
Csak egy feltevés volt, Nira mégis úgy nézett rám, mintha valami halálos bűnt követtem volna el. Fáradtan nyögve inkább annyiban hagytam a témát, semmi kedvem nem volt a nővéremmel veszekedni. Úgy se fogja engedni, pedig szerintem rengeteget spóroltunk volna rajta. De a többiek bele se gondoltak ezekbe.
- Ehhez mit szólsz? – Mutattam egy fából faragott etetőszékre, aminek a háttámláját csillagos minták borították. Nira tetőtől talpig végigmérte és felrakta a lehet listára. Volt egyáltalán olyan tétel azon a nyamvadt listán, amit kihúzott? Kételkedem benne. A sarkamra kéne állnom és megmondani, hogy mit akarok, de olyan szinten nem érdekelt ez a rész, hogy inkább befogtam. Egek, mennyire idegesítő ez a helyzet.
- A te gyereked, mégis csak azt a majmot szorongatod vagy másfél órája. – Tudod, drága nővérkém ez a plüss most nagyon jól mutatna az arcodhoz szorítva. De ehelyett csak vágtam egy grimaszt, majd hatalmas ásítás közepette visszahelyeztem a helyére a majmot. – ... Figyelsz rám?
Csak késleltetett zajként jutott el a fülemig a tesóm hangja. Alig bírtam követni azt, amit ezután mondott, valahogy rövidzárlat keletkezett a fejemben. Kimerülten támaszkodtam neki a polcnak, a fáradság ólomsúllyal nehezedett rám. Szinte minden erőmet leszívta, csak azt nem tudtam, hogy miért vagy mitől. Hisz én a szó szoros értelmében semmit sem csináltam! Mégis majdnem a halálomon voltam. Még egy székig se tudtam elvonszolni magam, ott helyben, a plüssös polc előtt összerogytam.
- Szikra!
- Ne kiabálj... – Kértem halkan, miközben próbáltam kényelmesen elhelyezkedni a padlón. Csak most örültem annak igazán, hogy az eladó elvonult hátra, nem volt szemtanúja a gyengeségemnek. – Fáj a fejem...
Leginkább magamnak motyogtam, de tudtam, hogy a nővérem is meghallotta. Ezt már csak a tekintetéből és a gondolataiból is tudtam. Erőtlenül a halántékomhoz szorítottam a kezem és próbáltam enyhíteni a fájdalmamon, de nem sikerült. Továbbra is tombolt a vihar odabenn és én semmit sem tudtam tenni ellene. Ez nem betegség vagy valami hasonló, amit meg tudnék gyógyítani. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a terhesség mellékhatásai. A végéhez közeledve minden egyre nehezebbé vált. A várost se hagyhatom el, még a többiekkel se. A hasam túl árulkodó, a zsoldos vadászoknak pedig kész céltábla. Egyedül elmenni pedig... aha, még a gondolataim között se fordulhat meg. Már arra sincs erőm, hogy dühös legyek vagy felháborodjak emiatt. Sürgősen aludnom kell vagy elájulok.
- Aludtál az éjjel? – A nővérem előttem termett, de az egész körülbelül úgy hatott, mintha a két mozdulat között kiszedték volna a közepét. Hiányzott pár kocka, a többi pedig csak késleltetve jutott el az agyamig. Már a határaimat feszegettem. Éreztem, különben is a szemhéjaim fél percenként arra készültek, hogy lecsukódjanak. Erőszakos módszerekkel kellett meggátolnom őket ebben.
- Nem nagyon... – Ismertem el kábán és visszagondoltam az estére. Úgy körülbelül az elmúlt másfél hét minden egyes estéjére. Mióta megnőtt a hasam az alvás lényegesen nagyobb kihívást jelent számomra. Először is találnom kell egy megfelelő pozíciót, ami mindkettőnknek megfelel. Általában nincs ilyen, szóval már ekkor dugába dőlnek a terveim. Ráadásul a gyerek időérzéke félremehetett, hisz éjszakakánként volt elemében. A legszebb az volt, amikor még Gray horkolása is csatlakozott ezekhez a már eleve nem kellemes dolgokhoz. Ilyen volt a tegnap estém és akárhogy próbáltam megfojtani a párom egy párnával nem jött össze. Él és virul, ráadásul velem ellentétben ő nagyon jól aludt és kipihenten ébredt fel ma. Oh, hogy rohadna meg. – Had pihenjek... csak.. öt percet.
Meg sem vártam a válaszát, hanem amint lecsukódtak a szemeim mély álomba merültem. A testemet már oly annyira nem érdekelte, hogy egy bababolt padlóján vagyok, de igazából engem se. A finnyáskodással semmire se megyek az életben, szóval azzal kell beérni, amit kapok. Nira úgy is itt van mellettem, majd felkelt, ha történik valami. Nem igaz? Hisz ő mindig vigyáz rám. Történt bármi eddig az életben, mellettem volt.
De van egy hely, ahová nem tud követni. Ahol képtelen megvédeni. Az álmaim. Ott magamra vagyok utalva, egyedül kell boldogulnom. Senki nem siet a segítségemre.
- Kis Szikra... – Felkaptam a fejemet és megdöbbenve tapasztaltam, hogy azon a helyen állok, ahol pár hónapja Siel majdnem végzett velünk. Ő ott ült a lyuk szélén, ahogy az emlékeimben megmaradt és engem nézett áttetsző, piszkos jégszemeivel. Nem sokat változott, sőt szinte semmit sem. – Meg kell hoznod az áldozatot, ha tovább akarsz élni. Önzőnek kell lenned és foggal, körömmel küzdeni a saját életedért. Még, ha ezért át is kell gázolnod másokon. Sosem feledheted, hogy nem csak a saját életedért vagy felelős és, hogy a mából holnapra csak tegnap lesz.
- Várj.. mi? Ne! – Még fel sem fogtam az utolsó mondatot, amikor eltűnt a szemeim elől, ahogy vele együtt az erdő képe is szertefoszlott. Válaszok nélkül visszazuhantam a valóságba. Csak pislogva néztem körbe az üzletben és próbáltam értelmezni az elhangzott mondatokat. Eddig is annyi megválaszolatlan kérdésem volt azzal a férfival kapcsolatban, de Siel most még többet gyártott nekem. Ezt egyszerűen nem csinálhatja velem! Csak úgy minden bevezetés nélkül feltűnni, felkavarni az embert, majd búcsú nélkül eltűnni? Megtagadom és követelem, hogy azonnal jöjjön vissza! Ki ő, mi ő?! És mit akar tőlem? Egy zsoldos, akinek az ereje még a nővéremét is meghaladja. Meg sem izzadt miközben két lábra fektetett minket. Ami viszont ennél is jobban aggasztott, tudta, hogy gyereket várok. Azt is, hogy lányom lesz. Megmutatta őt nekem. Azok a szürke szemek magukért beszéltek. Gray viharos fellegekhez hasonlító szemei, amik tökéletesen illettek a nevéhez... viszont láttam azon a kislányon, aki megköszönte nekem.
- Felébredtél? – Még mindig nem tértem vissza igazán az álmomból, annyira választ akartam kapni a kérdéseimre. A mostani életem, az eseményeket alakító tényezők, amiknek hála eljutottam idáig.... vajon helyes döntés volt – e? Miért pont most bukkant fel? Az utolsó találkozásunk óta több hónap telt el. Hol volt eddig? – Szikra!
- Mi az? – A kelleténél kicsit gorombábban válaszoltam, de ez legyen a legnagyobb problémám. Válaszokat úgy se kapok a kérdésemre, a Hercegnőnek nem lesznek kevésbé idegesítő gondolatai, Gray továbbra se fogja elfogadni, hogy lánya lesz, Nira pedig még mindig nem tudott dönteni a babaholmik közül. – Könyörgöm, válassz valamit, utána menjünk haza! A fejem még mindig hasogat és akármennyire is kényelmesnek tűnik a padló, de csak úgy közlöm, egyáltalán nem az!
- Választottam... csak te végigaludtad a fél délutánt és nem volt szívem felébreszteni. –
Mutatott vigyorogva az ablak felé, mire hitetlenkedve megráztam a fejem, utána a tekintetemmel követtem az ujját. Képtelenség! Biztos vagyok abban, hogy csak egy fél órára dőltem le, nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire ne tudjak gátat szabni a szükségleteimnek. Nem lehetek jó zsoldos, még alvás közben is ébernek kellene maradnom, hogy veszély esetén egy pillanat alatt felébredjek. Két hónap múlva vége, igaz? Ha a baba megszületik, akkor nem lesznek ilyen problémáim, ugye? Annyira zúgott a fejem a gondolataim sokaságától, hogy csak késleltetett reakcióként jutott el a tudatomig a látvány, amit hosszú percek óta bámultam. Ha nem kutakodott a fejemben, akkor a tesóm azt hihette, hogy nem akarok hinni neki. Nira csak akkor szokott hazudni, amikor szívat és ez egy olyan pillanatnak tűnhetett. De ahogy a nyugati horizontot néztem, hosszas, átható tekintettel, rájöhettem arra, hogy ebben semmi turpisság sincsen. Az ég vörösessárgán izzott. – Gray már biztos aggódik miattatok.
- Igazad lehet, de most segíts fel! – Nyújtottam felé a kezemet, mire megragadva úgy tett, mintha túl nehéz lennék és előrebukott. Halványan elmosolyodtam. El sem tudta képzelni, hogy mennyire értékeltem az igyekezetét. Ő még abban a kátrányban is, ahol álltam lelkileg rám mosolygott és fénnyé változtatta a sötétséget. Miután kibohóckodta magát gond nélkül felhúzott a parkettáról, de amint két lábon álltam megfordult velem a világ. Hátratántorodtam a szekrényig, sőt még véletlenül le is vertem pár plüsst, miközben biztos támasz után kutakodtam a kezeimmel. A fejem akár egy vizes lufi, alig bírtam megtartani. Csak pár pillanatot kell várnom és elmúlik. Győzködtem magam, mert így kell, hogy történjen!
- Most már jobb? – Egész pontosan öt perccel később múlt el az a nem is annyira pillanatnyi állapot. Mivel az eredeti elgondolásomnál tovább tartott, így a tesóm addig zaklatta az eladót, amíg ő meg nem sajnált. Hátravezetett azon a bizonyos ajtón, ami mögött több órája eltűnt és lefektetett egy ott lévő kanapéra. Narancslevet is kaptam, amiről eleinte nem akartam elhinni, hogy mozgósítja a babát. De valóban, a pocaklakóm valósággal életre kelt tőle. Már pusztán a tudat is, hogy milyen eleven és egészséges megnyugvással töltött el. Az én kicsi babám.
- Igen! – Amíg én a bölcsőt vittem, addig a nővérem körülbelül az összes többi holmit. Amikor ezt megemlítettem, akkor ráfogta arra, hogy ez csak egy különleges edzés és egyáltalán nem akar engem kímélni a megterhelő cipekedéstől. Annyira átlátszó volt, hogy nem tehettem ellene, de röhögnöm kellett. Őt pedig megnyugtatta ez. A szemeimet forgatva néztem rá, a vigyort pedig képtelen voltam letörölni az arcomról. Mindegy mi történt, Nira mindig támogatott, lehetett akármilyen kétségbeejtő is a helyzet. Ő mellettem volt az élet összes szakaszán. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy tudta mikor mire van szükségem. Talán még önmagamnál is jobban ismert, ami valljuk be, de hatalmas szó. Szavak nélkül megértettük egymást és ennek csak kevés köze volt a gondolatolvasáshoz. Tényleg olyan volt, mint az a bizonyos anyafigura az emlékeimből. Bár csak egy halvány elképzelésem volt arról, hogy milyen lehet egy, de én olyannak képzeltem, mint a nővéremet. Ha csak feleannyira leszek olyan, mint ő akkor a kislányom nagyon szerencsés lehet. Ráadásul kapott egy szuper nagynénit is.
Most is épp azon volt, hogy elterelje a figyelmemet. A sok babaholmi közül kiválasztotta az egyik plüsst és elkezdett vele játszani. Néha úgy tett, mintha ő maga lenne a majom, még beszélt is a nevében. Annyira nevettem, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre, ami foltot ejtett zsoldosi becsületemen. Már csak arra maradt időm, hogy magam elé rántsam a bölcsőt, ami a következő pillanatban a szemeim előtt tört ripityára. A fülemben zúgó vértől alig hallottam a fa reccsenésének hangját, a látásomat pedig elvakította az egész eget betöltő romok látványa. A bölcsőnek a maradványai sokkolva érintettek és még felfogni se volt időm mi történt, amikor hátrazuhantam. A fejem nekivágódott a betonnak, amitől az egész testem összerázkódott. Minden levegő kiszorult a tüdőmből és csak percek elteltével tudtam fellélegezni. Ahogy lassan felnyomtam magam, úgy tudatosult bennem a körülöttem lévő törött fadarabok jelentése.
- Melyik barom törte szét a lányom bölcsőjét?! – Megragadtam a hozzám legközelebb lévő hasábot és az éppen hozzámérő férfi nyakába döftem olyan gyorsasággal, hogy még megdöbbenni se volt ideje. A vér spriccelve tört elő a szájából, a szemei fehérbe fordultak, a következő pillanatban pedig holtan rogyott össze. Csak ezután voltam hajlandó alaposabban is szemügyre venni, hogy kit is öltem meg. Ezt nem hiszem el... egy zsoldos vadász. Gyorsan a nővéremre pillantottam, aki éppen ebben a pillanatban rúgott gyomorszájon egy másik férfit.
- Lányok! – Egy tűzgolyó száguldott el a fejem mellett, ezzel pedig hátrarepített egy zsoldos vadászt. Natsu mellettem termett és elhangzott a szokásos „Felvagyok tüzelve!” mondata, amit minden harc előtt elsüt. – Jól vagy?
- Persze. – Bár ezt mondtam, de ösztönösen a hasamra simítottam a kezemet, hogy meggyőződjek arról, hogy ő is. Hideg veríték folyt végig a hátamon, amikor a szokásos rugdalózás helyett az fogadott, hogy nyugton van. Az én rugdalózó bajnokom... még csak egy biztató mozdulatot se volt hajlandó mutatni. Az aggodalom már egészen a torkomat szorongatta. Gyorsan le kell rendezni ezeket az idiótákat! Ha öt percnél tovább húzódik ez a harc, akkor előbb vagy utóbb, de végez velem az ideg. Ezek a nyomorult seggfejek még a pillanatot is átkozni fogják, amikor elhatározták, hogy megtámadnak minket!
- Hányadik hónapban jársz kicsike? – Vérszemet kapva fordultam a hang tulajdonosa felé. Olyan mosollyal nézett rám, mintha tudatában lenne valaminek, aminek én nem. Egész egyszerűen lenézett engem csak azért, mert terhes vagyok. Ez volt életed egyik legnagyobb hibája haver! Majd amikor életed utolsó perceiben szánalmasan könyörögsz az életedért, akkor megtudod, hogy hatalmas hibát követtél el!
- Közöd? – Köptem utálatosan az arcába, majd hárítottam a felém lendülő öklét. Ő az eddigi legkitartóbb ellenfelem a mai nap folyamán. Bár a reflexei még töredékekben sem érték el Siel szintjét, de nem volt rossz. Viszont a mostani állapotomban még az ő szintje is veszélyesnek tűnt. Miközben próbáltam kikerülni a férfi tőrét, addig érzékeltem, hogy valami nagyon nincs rendben odabent. Erős görcsök lassították a mozdulataimat. Fogalmam sem volt, hogy mi van velem vagy, hogy mit kéne tennem. Egyre bódultabb állapotban hárítottam az ellenfelem támadásait, aki láthatta, hogy a határaimat feszegetem. Újra megjelent az az önelégült mosoly az arcán, ami égette a bensőmet és pofonért kiáltozott. Szinte könyörgött, hogy marjak az arcába, de ehelyett csak megragadtam a felsőjét és közelebb rántottam magamhoz. Mire felfogta, hogy mit tervezek már le is fejeltem, ő pedig a döbbenettől sokkosan elhátrált tőlem és a vérző fejéhez kapott. Volt egy pillanatnyi időm, hogy fellélegezzek, de nem tartott sokáig. Oldalról nekem rontott valaki és mindketten elvágódtunk a földön. A mai nap folyamán már másodjára fordult elő, hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből és úgy őszintén nem volt valami jó érzés. Most ráadásként még megmozdulni se tudtam a rajtam fekvő ember súlyától. Próbáltam valahogyan lelökni magamról a támadómat, de ő erősen kapaszkodott a hajamba, néhányszor még a betonba is beverte. Szinte kényszerítenem kellett magamat arra, hogy felemeljem a fejemet, de a könnyeimnek köszönhetően homályosan tudtam kivenni a körülöttem zajló eseményeket. A fájdalom a padlón tartott, de nem az, amit ez a hústorony okozott. A bennem zajló kínok, görcsök. Féltem attól, hogy mi történik velem, igazából vele.
- Meghalsz a kölyköddel együtt csitri. – A férfi, akit az imént fejeltem le hatalmasat nyögve tápászkodott fel. A szemeit le nem vette rólam, amiben valami tébolyultan, gyűlölet teljesen csillant majd rám vicsorított. Ez meg... mi a fenét művel? Próbáltam olvasni a mozdulataiból, de arra nem számítottam, hogy egyenesen nekünk ugrik. Miközben közénk vetette magát sikeresen beletérdelt a hasamba, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzetem, utána hangos ordítással adtam ki magamból a fájdalmat, ami egyre erőszakosabban tört a felszínre.
- Szikra! – A nővérem hangja villámként hasított a levegőbe, de akárhogy próbálkozott képtelen volt odaférni hozzám. A csatatér másik végében volt három ellenfél közé beszorítva és köztünk egy egész céh volt. Miután Natsu megjelent ráeszméltem arra, hogy nincs messze tőlünk a Fairy Tail, így a többiek is a segítségünkre siettek nem sokkal később. Nem hagyhattam, hogy aggódjanak miattam, így minden erőmet összeszedtem és sikerült leszednem magamról legalább az egyiküket. Amikor az őrültebbik egyenesen a szemeimbe nézett és megláttam a gyilkolási vágyat benne, akkor egy hang mindennél erősebben szólalt meg bennem. Élnem kell, bármi áron!
A kezem kettőnk közé szorult, megmozdítani se bírtam, csak erőlködésre futotta tőlem. Dühösen dobáltam magam ide – oda, mindent elkövettem annak érdekében, hogy megszabadítsam magam az idegen férfi súlyától. Ha máshogy nem megy, akkor tisztességtelenül fogok küzdeni. Csak éles helyzetben is értettem meg igazán, hogy mit szeretett volna a tudtomra adni Siel. Ha most meghalok, akkor velem tart még másik két ember is. A nővérem és a lányom. Életem két legfontosabb személye. Hogy lennék képes meghozni ezt a döntést? Igaza volt, önzőnek kell lennem, foggal – körömmel küzdenem a túlélésért. A jobb karomba összpontosítottam a mágiámat, majd másodpercek teltével azon kaptam magam, hogy elégedetten bámulok a férfi döbbenettől kerek szemeibe. A szája szélén vér csorgott le. Nekem tényleg nincsenek gyilkos szándékaim, kényszerből döftem át a férfi testén azt a jégdárdát. Az élni akarás mindenekfelett állt.
Lelöktem magamról a férfit, utána lassan négykézlábra ereszkedtem. Először próbáltam stabilizálni a lélegzetvételemet, mert a görcsöknek köszönhetően szaporábban kapkodtam levegő után. És a kín egyre csak erősödött. Én ezt... nem bírom tovább. Az egész testemet annyira gyengének éreztem, hogy még a felállás kihívást jelentett, de valahogy sikerült megoldanom.
- Csicsi!
- Szikra! – Egyszerre üvöltöttek fel, a hangjuk dühös kétségbeesése szíven ütött. Fásultan emeltem a magasba a tekintetem, hogy lássam mi történt és akkor... a pupilláim teljesen kitágultak, a rémület pedig jeges zuhanyként zúdult a nyakamba. Nem... most nem halhatok meg... nem...nem.. nem... ha meghalok, akkor mi lesz a lányommal? Még esélyt se adtam neki az életre... nem... Meg akarom adni neki a legnagyobb lehetőséget, boldog gyerekkort akarok neki teremteni, azt akarom, hogy egy boldog és szerető család nevelje! Nem tagadhatom meg tőle mindezeket! A belső hangom szinte zokogott kétségbeesésében, amikor meglátta a felém közelítő mágiát. A félelem mozdulatlanná dermesztett és tudtam... ezt már nem fogom tudni kikerülni.
- Ne... – Nyögtem fel halkan és legrosszabbra felkészülve néztem szembe a halállal. Elkerülhetetlen volt a tragédia, és ezt talán mindenki belátta, aki itt és most harcolt. A szemem sarkából láttam, ahogy a nővérem minden igyekezetét latba vetve próbált átfurakodni a tömegen. A tekintetünk egy pillanatra találkozott. Sohasem látott félelmet láttam visszatükröződni a türkiz gömbökből és ebben a pillanatban tudtam, hogy én is ugyanúgy nézek vissza rá. Csak tompán értettem, hogy mit kiáltott oda nekem... de annyiban biztos voltam, hogy egy tehetetlen és könyörgő ne is a mondatba szorult. Itt és most mindkettőnk története véget ér? Ezt nem hiszem el... komolyan ez lett volna a mi tragédiánk? Egy zsoldos vadász keze által?
Nem.
Ez a harc nem a mi halálunknak a helyszíne volt.
Pedig elkerülhetetlen volt a végzet.
Egészen a legeslegutolsó másodpercig. Mert akkor a szó legszorosabb értelmében a halál és közém vetette magát egy személy. Eleinte a sokk mozdulatlanná dermesztett, a gondolatok villámsebesen pörögtek az agyamban, még Nira se tudta volna őket követni. Az előbb még biztos voltam abban, hogy meghalok, a félelem szinte univerzummá nőtt a torkomban. A sors nem volt olyan kegyes, hogy akár csak egy pillanatra is megnyugodjak, ugyanis belém hasított a gondolat, hogy amíg nekem megmenekült az életem, addig valaki a sajátját adta az enyémért. Az illető alacsonyabb volt nálam és vékony, ezt még a kilétét elfedő csuklya ellenére is meg tudtam állapítani. De ki vagy te? És miért mentettél meg? Ezt kérdeztem még abban a pillanatban is, amikor a mágia célba ért.
- Úristen..! – Szakadt fel belőlem önkéntelenül is, amikor meghallottam a lány torkából feltörő hörgő nyögést, amit a fájdalom váltott ki belőle. Ez a hang... nem lehetséges... ő éppen küldetésen van, mégis hogy kerülne ide?A másik pedig, hogy miért áldozná fel magát értem, alig beszéltünk pár szót az elmúlt évek alatt! Lucy Heartfilia... miért?!
A fejemet rázva próbáltam feldolgozni a látványt, de az ember sohasem tud eléggé hozzászokni ehhez. Lassan a földön fekvő testre néztem, ha pontosabbak akarunk lenni, akkor egyetlen egy pontra. A helyre, ahol eltalálta a mágia. Az egész úgy hatott, mintha tűz tombolt volna a lányban, majd olajat öntöttek volna a forrásra. Megfékezhetetlen volt a pusztítás, akár egy erdőtűz, tovább terjedt. Megállapítani se tudtam már, hogy melyik részből van több... ahol még ép volt a hús és a bőr vagy ahol koromfeketére színezte a mágia. A következő pillanatban Lucy felsikított és hirtelenjében azt se tudtam, hogy mi történt. Mintha csak valami második hullám lett volna, ami később jelentkezik egy robbanásszerű fényt követően elrettenve meredtem a lány hátára. Amin egy hatalmas lyuk tátongott.
A vér.... beborította az egész környéket. Amerre a szem ellátott mindent vörösre festett az előző támadás. Ez mind Lucy vére... Suhant keresztül az agyamon, miközben letöröltem az arcomról. Az egész bensőm remegett, valami készült tönkremenni ott bent. Bizonytalan mozdulattal léptem egyet előre, de a fájdalom felülkerekedett az elmémen és a földre taszított. Csak még egy kicsit bírd ki picikém... ígérem, utána minden rendbe jön.
- Lucy... – Suttogtam halkan, miközben lassan odamásztam hozzá. A fájdalom egyre erősebben szorított és éreztem, ha nem történik valami csoda, akkor pár pillanaton belül elájulok. Akármi is történjék később, most a legfontosabb, hogy begyógyítsam a lány sebét. A bennem lappangó, fortyogó lávaként kitörni készülő düh az egész bensőmet átjárta. Nem értettem, hogy lehet valaki ennyire... meggondolatlan és.... önzetlen. Ráadásul egy olyan valakivel szemben, mint én. Az egész ittlétem során mást sem csináltam csak lenéztem az embereket, fájdalmat okoztam nekik és megnehezítettem az életüket. Ezek után azt vártam volna a legkevésbé, hogy valaki képes az életét adni az enyémért. Nem értettem... – Lucy, tudsz beszélni?
- Jól van... a... kicsi? – Ez volt az első kérdése, én pedig majdnem visszaejtettem a földre, amikor meghallottam. Próbáltam legyűrni a csodálkozásomat és azt az ősi rettenetet, ami kiülhetett az arcomra, de nem sikerült. Az a négy szó.... az összes fal ellenére, amit felhúztam... annak ellenére, hogy nem voltak érzéseim.... az a négy szó a szívembe csapódott.... és mocskosul fájt. Ahogy néztem az arcán elterülő szomorú mosolyt, a reménykedő pillantást, amivel a válaszomat várta, olyan történt, amire nem számítottam. Egy ősi erő arra késztetett, hogy hazudjak. Nincs más választásom.
- Igen. – Mondtam halkan, erre pedig megnyugodva fújta ki a levegőt. Azt mondta, hogy Hála az Istennek.... mindezt... a lányomért tette? Képtelen voltam hinni ennek az egésznek, pedig most hangzott el a fülem hallatára. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat és inkább a gyógyításra összpontosítottam. Felmértem a károkat... amik ennél nagyobbak már nem is lehettek volna. A központi szerveit találta telibe a férfi, ráadásul ez a mágia direkt arra a célra lett kitalálva, hogy öljön. Tovább terjedt... És egyenként tette tönkre a lány belső szerveit.
- Lucy... – A neve hallatán erőtlenül a hang irányába fordította a fejét, látszott rajta, hogy még ez is hatalmas erőfeszítésébe kerül. Happy leplezni se próbálta a könnyeit, csak odabotorkált a lányhoz, aki erre szomorúan megsimogatta az exceed arcát. Én közben tényleg megpróbáltam a gyógyításra koncentrálni, de a fájdalom nem engedte, hogy a dolgomat tegyem.
- Happy... ne légy szomorú... – Túl sok vért veszített.... állapítottam meg összeszorított ajkakkal, miközben néztem, ahogy pillanatról – pillanatra egyre fehérebbé válik az arca. Ha sürgősen nem történik valami csoda, akkor hamarosan már késő lesz, és a lány meghal.
- Hogy kérhetsz ilyet tőlem? – Szipogta az exceed, és ez a hang újra és újra összetörte a szívemet. És ez mind azért történt, mert a lány megvédett engem? Az emberi jóindulatnak nincsenek határai. Mióta csatlakoztam a céhhez ez a második alkalom, hogy valaki az életét adná azért, hogy én tovább éljek. Grayt még megértettem, ő szerelmes volt belém, de a lánynak semmi konkrét oka sincsen rá... Akkor ott volt Wendy, de most... csak én maradtam itt. Rám hárul minden felelősség. – Persze, hogy szomorú vagyok!
- Nincs elég erőm... – Suttogtam halkan és máris éreztem, hogy a torkomban keletkezett univerzális csomótól nem kapok levegőt. A könnyek már mardosták a szemeimet, amikor valaki egy erőteljesebb mozdulattal ellökött a lánytól, így hátrazuhantam. Automatikusan a hasamhoz kaptam a kezemet, azt hittem, tényleg elhittem, hogy majd minden jobb lesz.
- Szalamandra, mit műveltél a húgommal?! – Nira hangját vad morgás követte, a következő pillanatban pedig már Gray guggolt mellettem. Az arcán aggodalom suhant keresztül, amikor meglátta a hasamhoz szorított kezemet, de ő nem sejthette, hogy mennyire szenvedtem még ebben a pillanatban is. Nem akartam aggodalmat okozni, így a tekintetemet visszafordítottam Lucy felé, akire meglepő módon Natsu borult és halkan suttogott neki szavakat. Nem értettem, de ennek ahhoz is köze lehetett, hogy még mindig nem jött helyre a hallásom, mióta az anyámnak nevezett nőtől kaptam egy hatalmas pofont.
- Natsu.... ígérd meg.... hogy boldog leszel... – Válaszolta végül Lucy és erőtlenül felemelte a kezét, amivel az előbb még Happy arcát simogatta. A fiú nem tétovázott olyan sokáig egyből megragadta és magához szorította. Bár háttal volt nekem, mégis éreztem a belőle áradó érzéseket. Olyan tisztán és élesen kirajzolódtak, hogy egy zsoldos elleni harcban hátrányára vált volna. – Ne... légy.... buta...
Mindig csak a lány szavait értettem, így fogalmam sem volt, hogy mire adott ilyen válaszokat. De a nővérem tartásából és érzelemmentes arcából arra következtettem, hogy olyanokra, amik a kapcsolatuk rovására mennek.
- Megmentettem Reát... a kicsit... és Nirát is... legalább egy kicsit... törleszthettem... az adósságomat. – Mi nem tettünk érted semmit sem. Mégis milyen adósságról beszélsz?! Vagy arra gondoltál, hogy megváltál a gyerekedtől? Netán, hogy annyiszor összetörted Natsu szívét és a nővéremnek valamennyire sikerült begyógyítania? Mire....
- Nem érdekel... – Szűrte a fogai között a fiú. Megváltozott az aurája, azt is mondhatjuk, hogy szinte megfeketedett a gyűlölettől. Olyan mértékű harag tombolt benne, ami talán egyidős a világgal. – Nem érdekel az ő életük. Én csak azt akarom, hogy újra velem légy...
Végszóra annyira elhatalmasodott bennem a görcsök által okozott fájdalom, hogy felsikítottam és megszorítottam Gray kezét, aki erre felnyögött. Olyan erősen szoríthattam a fájdalomtól, attól a fájdalomtól, amit senki másnak nem kívántam, hogy teljesen elfehéredett a kézfeje. Nem akartam... a villámok, amik a kisbabámat sorozták és engem is... meg akartam tőlük szabadulni. Már nem is magamat féltettem, hanem a kisbabámat. Rettegtem, hogy elveszítem. Erre épp úgy nem lennék felkészülve, ahogy az anyaságra sem. Abban a pillanatban, amikor Natsu dühösen felordított, jelezve, hogy Lucy örökre eltávozott közülünk... abban a másodpercben elmúlt a fájdalom. Vele együtt a kép... és minden más is.
