Összekavart élet

Levy

Jól eső érzésessel ittam bele a hideg limonádémba. Odakint kegyetlenül tűzött a nap és átkozott meleg volt, de idebent a cukrászdában kellemesen hűvös időt varázsolt a tulajdonos. Amikor Gajeel visszatért egy nagy adag fagyalt kelyhet rakott le elém, majd leült a velem szemben lévő székre. 

- Fura, hogy nincsenek itt. – Jegyezte meg. 

- Nekem mondod? – Kérdeztem vissza, ezzel is igazat adva neki. – Viszont, ha nincs velem Nira, akkor félek Reila közelében maradni. Jobb, ha kap egy kis szabadságot...

Elhallgattam, mert ebben a pillanatban egy csapat mágus rohant el mellettünk. Szinte egyik sem érte el a tíz éves kort. Olyan gondtalannak tűntek, ahogy rosszalkodva keresztülszaladtak az üzleten.

- Hé, figyelsz te rám? – Arra lettem figyelmes, hogy Gajeel mosolyogva integet az arcom előtt, mire bocsánatkérően pillantottam rá.

- Bocsánat, nem figyeltem... 

- Azt vettem észre. – Nevetett fel jókedvűen, amikor beismertem bűnömet, majd az előttem lévő kehelyre mutatott.  – Csak azt mondtam, hogy egyed a fagyid mielőtt lecsapok rá vagy elolvad! Amúgy... többet kéne kettesben lennünk. Tudod, zavaró Diamondok nélkül. Örülök, hogy elvitte a fene arra a küldetésre, remélem egy hétig vissza se tér. 

- Gajeel! – Szóltam rá rosszallóan, de tökéletesen értettem, hogy mire gondolt. Néha nem kellett a zsoldosok gondolatolvasó képessége, hogy tudjam mi jár a párom fejében. Csak rá kellett nézni az arcára és tisztán lerítt róla, hogy zavarja a lányok jelenléte. Tökéletesen megértettem az indokait. Nem akarta, hogy folyton a nyakamon lógjanak a „testőreim”. De hiába értettem meg, nem tudtam ellen mit tenni és neki se volt más választása. Az én hibám, de még nem voltam készen arra, hogy feloldjam őket az esküjük alól, ami igazából csak az idősebb lányt kötötte hozzám. 

Végiggondolva az egészet, Reila soha nem tett nekem igazi esküt, így nem is kellene igazából velem foglalkoznia. Bár egyikőjük se mondta ki hangosan, de a szívem mélyén tudtam, hogy ha nem lenne Nira, akkor ő sohase tett volna nekem fogadalmat.  

Magamnak is nehéz volt beismerni, de sokszor mentek az agyamra, leginkább azzal a rengeteg edzéssel, amit mindennap megcsináltak. Azonban be kell látnom, hogy hamarosan majd eljön a nap, amikor el kell őket engednem. Erre gondolva egy kis szomorúságot éreztem. A hiányuk kézzel fogható lesz majd és egész biztos hiányolni fogom őket. Legalábbis Nirát mindenképpen. Reilának már korábban mondtam volna, hogy nem kell szolgálnia, de minek is fáradoznék? Tudom, hogy amíg a nővére tanítványa, addig csak a számat koptatnám, mert úgy is maradna. Illetve maradnia kell. 

- Tulajdonképpen Titánia, miért is őt vitte magával? – Szakított ki a gondolataimból a párom, mire ráemeltem a tekintetem. 

- Azt mondta a mesternek, hogy kellene valaki olyan erős, mint ő, de ha húzóssá válna a helyzet, akkor gyorsabban reagál. Mindenkinek kényelmesebb, hogy hamarabb tudják az ellenfelük lépéseit, minthogy ők végleg elhatároznák magukat.  – Éppen ezért növekedett a sikereik száma. A zsoldos lányoknak nagyon kevés ellenfele akadt, de ezt a rosszakaróik ki is használták, ahogy csak tudták. 

- Meglep, hogy nem Grayt vagy Natsut vitte magával. – Elmélkedett hátradőlve a székén. – Régebben fel sem merült, hogy ne ők mentek volna vele. 

- Igen, de azóta minden megváltozott és mások kerültek a ranglétra élére. – Az még akkor volt, amikor Lu – chan életben volt. Gondoltam szomorúan, és ahogy kinéztem az ablakon eszembe jutott a legjobb barátnőm. Az első beszélgetésünk és a pillanatok, amikor átnyújtotta a saját kéziratát, hogy olvassam el.  Erről jut eszembe... – Ugye elmegyünk a könyveimért? Már legalább egy hónapja ígéred, hogy elhozzuk őket! 

- Ch... – Húzta el a száját egykedvűen, majd lemondóan sóhajtott egyet látva az izgatott arckifejezésem. – Állandóan rágod miatta a fülem, szóval jobb letudni ma. 

Mindketten tudtuk, hogy ha megkaparintom az új könyveimet, akkor addig nem fogok mással foglalkozni, amíg ki nem olvasom őket. És Gajeel ennek tudatában is hajlandó volt eljönni velem értük, szóval túláradó jókedvvel ugrálta mellette, amikor elhagytuk a cukrászdát. A jókedvem csak fokozódott, amikor az új könyveim társaságában elindultunk haza. 

- Gajeel! Levy! – Kiáltott ránk váratlanul Lisanna, mire mindketten megtorpantunk és kérdőn fordultunk felé. Nem volt egyedül, a bátyjával sétált kettesben, ami már csak azért is volt meglepő, mert Mira mindig velük szokott lenni. 

- Sziasztok. – Köszöntem nekik, de fejben már azt tervezgettem, hogy melyik könyvvel is fogom kezdeni. 

- Lemegyünk a partra, van kedvetek velünk jönni? – Kérdezte a fehér hajú lány és fejével a nem messze várakozó társaság felé mutatott. Ne... a könyvekkel töltött drága és értékes időm! Már éppen ellenkezni akartam, amikor Gajeel megragadta a derekam és helyettem is igennel válaszolt. Kért egy kis időt a többiektől, amíg hazaugrunk a cuccainkért és lepakolunk. lemondóan pillantottam a könyveimre, majd amikor hazaértünk szomorúan néztem, ahogy leteszi őket az asztalra. Alig volt időm feldolgozni a történteket, amikor felkapott és a vállára dobott. Au, azt hiszem a válla a bordáim közé fúródott. 

- Este majd olvasol. – Mondta vigasztalóan, miközben játékosan megpaskolta a fenekemet. Ennek hatására elfeledkeztem a bordáimról és felháborodottan csaptam a vállára, bár tudtam, hogy valószínűleg csak egy szelíd legyintésnek érzi.  Végig a vállán cipelt, amiért jócskán megbámultak minket és égett is a fejem. Amikor leértünk a többiek után a partra, akkor csak lazán előrelendített.  A hirtelen bekövetkező változás miatt felsikítottam, és majdnem elharaptam a nyelvem, ahogy a karjaiba estem. Már éppen leakartam szidni, amikor váratlanul közelebb hajolt és szájon csókolt. Ahogy elhúzódott pimasz mosollyal az arcán nézett. 

- Akartál valamit mondani?  - Szóra nyíltak az ajkaim, majd inkább elhallgattam. Végül elvörösödve motyogtam valami olyasmit, hogy „Szerencséd, amiért ennyire szeretem a hülye fejed”. 

Váratlanul ért az arcomba csapódó hideg víz, így nagyot ugorva bújtam a páromhoz. Amikor megfordultam, hogy megkeressem a tettest, akkor Alzackék kicsi lányát láttam elrohanni, mögötte pedig az anyja loholt. 

- Ne haragudj Levy. – Mentegetőzött Bisca, amikor egy pillanatra megállt. – Ma valahogy nagyon eleven. 

Meg se várta a válaszomat, a lánya után eredt. Csak akkor tűnt fel, hogy szinte mindenki itt van a céhből, amikor a szememmel követtem a nőt és a kislányát. Sőt néhány Blue Pegazusos tagot is felismertem valamivel távolabb. Ami már csak azért is fura, mert nincs itt Erza. Ichija a levegőt szaglászta és valamilyen csodálatos parfüm hiányáról motyogott. Azt hiszem ezt sikerült megúsznia a lánynak. De örömmel láttam, hogy mindenki remekül szórakozott, pár embert leszámítva. Egyből feltűnt azoknak a hiánya, akik nem voltak jelen, tekintettel arra, hogy általában ők voltak a középpontban.  Legfőképpen Natsu csendes álldogálása volt szembetűnő. Mivel Gray éppen a családjával kirándult a hegyekben, Erza és Nira pedig küldetésen voltak, így nem volt kibe belekötnie. 

- Na mi van Salamander? Nincs kibe belekötnöd? – Kérdezte Gajeel vigyorodva, mire mérges horkantás volt rá a válasz. – Csak pár napot kell kibírnod és akkor megint Titána és Diamond boksz zsákja lehetsz. 

Már éppen rá akartam szólni, hogy ne provokálja Natsut, amikor a fiú hirtelen felordított és kijelentette, hogy fél kézzel is lenyomja őket. Ekkor felé fordultam és már mondtam volna, hogy tegye Gajeel alá a lovat, amikor a párom folytatta. 

- Tudtommal, egy héttel ezelőtt napi hatszor mindkettő szépen ellátta a bajodat, te meg nyelted utánuk a port. – Natsu erre elhúzta a száját, majd a páromnak ugrott. Játékos verekedésbe kezdtek, mire unottan a szemeim forgattam. Szóval ezért aggódtam én? Sejthettem volna, hogy ez lesz a vége. Lisanna kérdőn nézte a párosukat, majd mikor felém nézett, csak megvonta a vállát és némán mellém lépett.

Fogalmam sincs, hogy meddig figyeltük őket, de senkit sem zavart az idő múlása. Mindenki elvolt a maga kis világával, de mégis együtt mulattunk. Ahogy közeledett az este, rá kellett jönnöm, hogy régen voltunk ennyire felszabadultak. Szinte érezhető volt a levegőben, hogy miért ennyire izgatott mindenki. A mester tett egy finom megjegyzést arra vonatkozóan, hogy amint Erzáék hazatérnek, kihirdeti kik fognak minket képviselni a Nagy Mágiajátékokon. Reméltem, hogy a csendes megbeszélésünket is figyelembe vette, amikor döntött. 

Az este beálltával ámulva figyelte mindenki a nyári esték egyik vidám tűzijátékát. Gajeel magához húzott, miközben a vállamra hajtotta a fejét. Imádtam, ahogy erőtől duzzadó karjaiban elveszve csimpaszkodhattam. Ő volt az egyedüli, akinél nem zavart a magasságkülönbségünk. Mindenki másnál kifejezetten idegesített, de nála tényleg nem. Megfordultam a karjaiban, majd a nyakába csimpaszkodtam. Felnevetett és a bal karjára ültetett. Így egy magasságba került a fejünk, én pedig a nyakába fúrhattam az arcom. 

Már éppen mondani neki akartam neki valamit arra vonatkozóan, hogy ideje lenne hazaindulnunk, amikor nem messze tőlünk nyüzsgés támadt a parton. Gajeel válláról pont jól láthattam, amint egy kis csoport valaki köré gyűlik.

- Wendy, szerintem valaki ott rosszul van. – Mondtam a mellettünk álldogáló lánynak, mire ő rögvest elindult a mutatott irányba, de a tömeg nem akart utat engedni neki. Gajeel lerakott a földre, majd a kezem fogva elindult utána.

- Mindenki kotródjon az útból! – Mordult fel mérgesen, mire többen is ijedten utat engedtek neki. 

- Mi történt? – Lépett oda Wendy rögtön a középen álldogálókhoz, mire egy szőke hajú lány felemelte a fejét és a lányra pillantott.

- A vezetőnk elájult.  – Bőre napbarnított volt, rövid, szőke haját pedig hátrafésülte és az se kerülte el a figyelmemet, hogy elég kihívó ruhákat viselt... pont mint egyesek. Egy fekete chokert viselt, amin csengő lógott. Mellette egy fehér hajú és bőrű fiú térdelt, de még így is magasabb volt a lánynál. Az ő nyakában is csengő csengett. Ahogy jobban megnéztem őket feltűnt, hogy mindketten bőről készült alkarvédőt viselnek, valamint hogy íjászok. Mind két íjba különös motívumuk voltak égetve, amik valahonnan ismerősek voltak.

A fiú rám emelte a szemét, amitől hátrahőköltem. A fiú albínó volt. Vörös szemeit lesütötte, de már késő volt.

- Levy, láttál már ilyen sebet? – Kérdezte Wendy, mire közelebb léptem és megnéztem a földön fekvő lányt. Egyszer vennénk Reila hasznát, bezzeg nekem pont akkor kellett neki szabadságot adnom. A földön fekvő bőre még a szőke hajúnál is sötétebb volt. Haja egykoron szoros lófarokba lehetett fogva, de most csak rózsaszín foltként terült el a háta alatt. Neki is csengő volt a nyakában, és a ruhái nagyon merészek voltak. Kivillanó hasán érdes szélű vágás volt, ami kísértetiesen hasonlított Gajeel egyik hegére.

- Ez pont olyan, mint...

- Akkor te is azt látod, amit én. – Bólintott a kislány, közben rendíthetetlenül gyógyította a sebesült vezetőt. 

- Miért támadtak rátok a Vadászok? – Kérdeztem, mire mindketten felkapták a fejüket és összehúzott szemekkel vizslattak. 

- Honna...?

- A társatokat egy Zsoldos Vadász tőrje sebesítette meg. – Magyaráztam értetlenül, mert nem tudtam mi nem volt világos az előző kérdésemben. – Miért támadtak rátok? 

- Szerinted mégis miért? – Csattant fel a szőke hajú lány, mire védekezően felemeltem a kezeim és hátráltam pár lépést. Beleütköztem Gajeelbe, aki dühösen felmordult és fenyegetően nézte a földön térdelőt. A lány szemei erre megvillantak. Pupillája hasított íve egy macskát juttatott eszembe, ám kivillanó hegyes fogai egészen más irányba terelték a gondolataimat. Olyan volt, mint egy állat, aki csak a megfelelő jelre vár, hogy támadhasson. A lány rám vigyorgott, mintha pontosan tudná, mi zajlik le bennem. Azonban mielőtt tovább fajulhatott volna a dolog határozott hang hallatszott mellőlem.

- Emly, elég lesz... Nincs okod bántani ezeket a mágusokat. – Mondta nyugodtan a harmadik társuk, közben megpróbált felülni. 

- Ne mozogj! – Szólt rá meglepően határozottan Wendy. Ilyenkor látszik mennyire is komolyan gondolja a gyógyítást. Nem úgy, mint Reila, aki alig hajlandó meggyógyítani bárkit is a családján kívül. – Meggyógyítottalak, de még pihenned kellene!

- Köszönöm a segítséged és egyszer meg fogom hálálni, de tovább kell mennünk. – Erőtlenül összefogta a haját, de ekkor rájött, hogy nála semmi se, amivel összeköthetné azt. A csengője vidáman csilingelt minden mozdulatára, és csak ahogy visszaengedte a kezeit, akkor vettem észre, hogy a csuklóján is vannak csengők.

- Egy éjszakát legalább pihenhetnétek... – Jegyeztem meg óvatosan, mert nem tudhattam milyen fogadtatásra találnak a szavaim az előző kirohanás után. A lány felé nyújtottam a kezem, aki ezt meglepődve vette tudomásul. Csak fenntartásokkal fogadta el, de legalább elfogadta.  Segítettem neki felállni, bár ez meglepően merész húzás volt tőlem, tekintettel a magasságára. Jóval fölém magasodott, ha tippelnem kéne talán még Niránál is magasabb, de ebben nem voltam biztos. Viszont feleolyan erősnek se tűnt. – Ha gondoljátok, akkor megszállhattok nálunk egy éjszakára. 

Ajánlottam fel mit sem törődve Gajeel felháborodott motyogásával. 

- Köszönjük, de nem tartom jó ötletnek. – Rázta meg automatikusan a fejét. – Lehet, hogy ti segítettek rajtunk, de nincs jó tapasztalatunk a mágusokkal... ráadásul keresünk valakit, akit minél hamarabb meg kell találnunk.

- És annyira van időtök, hogy megfürödjetek és egyetek valamit?

- Nincs... – Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a válasz. Gondoltam és ebben a pillanatban iszonyú hangosan megkordult a hasa, ahogy két társáé is. 

- Azt hiszem, hogy ennyi még bele fog férni. – Jelentettem ki ellenvetést nem tűrő hangon és elindultam haza. Néhány lépés után megfordultam és kérdőn néztem a hármasra. A lány társaira nézett, majd intett a fejével, hogy kövessenek.

Elköszöntünk a többiektől, majd az ötös fogatunk lassan tovább battyogott. A szőke lány végigpuffogta az utat, de nem zavart különösebben, egészen addig, míg az ajtónkhoz nem értünk.  Ott fordultam meg először, hogy beengedjem a lakásunkba őket. Zöld szeme haragtól izzott, én pedig nem tudtam felfogni, hogy miért ilyen ellenséges, amikor csak segíteni akartam nekik.

- Emly, viselkedj! – Szólalt meg csendesen az idősebbik lány, amikor észrevette, hogy mit nézek. A szólított engedelmesen lesütötte a szemeit, de továbbra is éreztem nemtetszését. A fiú óvatosan megérintette a karját, majd mikor felnézett rá némán kérte a tekintetével. Gajeel beterelte a három különös idegent a lakásba, majd miután megmelegítette a kaját mindenkinek adott egy tányérral.

- Mikor ettetek utoljára? – Kérdeztem csodálkozva, amikor megláttam mennyire hevesen esnek neki a kajának. 

- Két napja vettünk némi kaját egy kis halászfaluban, nem tudtuk megenni, mert néztek ránk jó szemmel az emberek. – Magyarázta két falat között a rózsaszín hajú lány. 

- Miért nem? – Tudat alatt már biztos voltam a válaszban, azért mégis megkérdeztem. 

- Maradjunk annyiban, hogy a mifélénket mostanában nem látják szívesen. Kérlek, ne haragudjatok, hogy ha udvariatlannak tűnünk, de nem sok jó tapasztalatunk volt az elmúlt tíz évben sem a mágusokkal sem az emberekkel. Sajnos ma már ösztönösen kerüljük őket. Kevés olyan van, akik segítenek nekünk.

- Miért bánnak veletek ilyen kegyetlenül?

- Nem fontos. – Hárította el azonnal a kérdésemet. – Nem akarunk bajt hozni rátok. Amint befejeztük a vacsorát, amit nagyon köszönök a társaim nevében is, megyünk is tovább. Meg kell találnunk az utolsó mentsvárunkat.

- Kit kerestek? – Kérdeztem szinte azonnal, bár tudtam lehet nem kéne. – Talán tudok nektek segíteni. Sok embert ismerek. 

- Kicsi esély van rá... – A lelkesedésem nem akart átragadni hármójukra, sőt egyre bizonytalanabbul tanulmányoztak. – Mi baja van a párodnak? 

- Ne is foglalkozz velem, csak éppen egy ellenőrző teszten estem át. – Válaszolta Gajeel feléjük se pillantva, de az idegenek értetlenül kérdezték, hogy hogyan érti ezt. – A kedvenc mesterem ellenőrzi, hogy vigyázok e rendesen a védencére. 

Az ironikus hangnem hatására megforgattam a szemeim és már tudtam mi történik, de a rózsaszín hajú lány furcsállóan meredt rá. 

- A céhmesterről beszélsz? 

- Nem róla beszé... – Elakadtam a mondat közepén és egy hirtelen megérzéstől vezérelve felpattantam. Ahogy csak a lábaim bírták az ajtóhoz rohantam. Magam sem tudtam, hogy miért viselkedem így, de feltéptem az ajtót és néhány lépés után megtorpantam. Nira éppen elköszönt Erzától, majd felém fordult. Arcán a szokásos mosolyt még sötétben is ki tudtam venni.

- Másfél napig vagyok távol és máris hiányzom? – Nevetett a reakcióm láttán. – Na, mi van, nem bírtad elviselni a húgom vagy csak unatkoztál? Azt hittem örülni fogtok a kettesben eltölthető időnek. 

- Nem úgy volt, hogy csak holnap jöttök vissza?

- Hiányoztam? – Kacsintott egy magabiztos mosoly kíséretében, majd pár pillanat múlva le is hervadt az arcáról. Felkapta a fejét és a ház felé nézett.  Szeme összeszűkült és feszülten figyelte a lakást a hátam mögött. – Le akarsz váltani minket? 

- Nem értem... – Válaszoltam zavarodottan a feszült kérdés hallatán. Nira nem felelt, csak határozottan belépett a lakásba és félretolta a páromat, hogy azon nyomban meg is torpanjon a konyhaküszöbön. 

- Dühöngő Farkas? – Kérdezték egyszerre az idegenek, mire a zsoldosom háta megfeszült. Nira kihúzta magát és úgy nézett a három alakra.

- Remélem nem én voltam az, akit annyira kerestetek... ha igen, akkor feleslegesen fáradtatok. Nem foglak titeket is az oltalmam alá venni. Nem vagyok a gyámotok. 

- Akkor csak engedd meg, hogy szolgáljunk. – Mondta elcsukló hangon az idősebb lány. – Vagy csak, hogy a közeledben maradhassunk... 

- Keressetek munkát a városban. Az itteni emberek kifejezetten örülnek egy zsoldosnak. – Tanácsolta, majd felém fordult. – Adsz nekik szállást vagy én keressek nekik albérletet?

- Ha akarnak, maradhatnak egy kis ideig.

- Szuper. – Biccentette közömbösen Nira, majd összeszűkült szemekkel visszafordult az idegenek felé. – Szöszi, ha bántani mered a védencem, akkor velem gyűlik meg a bajod. Nem fog érdekelni, hogy a Griffin klán utolsó emberei vagytok. Ne hozzatok kínos helyzetbe. Nem vállalok felelősséget minden kóbor zsoldosért. Jó éjt Hime! Vigyázz a cicákkal, mert a szöszi nagyon harapós. 

- Ezt még visszakapod Diamond! – Kiáltotta utána Gajeel, amikor Nira nevetve otthagyott minket a három zsoldossal. 

Reila

Július vége fele kezdett elviselhetetlen lenni a tikkasztó hőség. Ha csak kiléptem a házból patakokban kezdett folyni rólam a víz és elment a kedvem minden nemű edzéstől vagy gyakorlástól. A hozzáállásomat persze a nővérem nem díjazta túlzottan, akiről mintha lepergett volna az a negyven fok. Jöhetett tornádó vagy hóvihar, őt semmi se tudta eltántorítani. Még a születésnapja se, amit egy kiadós edzéssel ünnepelt meg, utána pedig több órára befoglalta a fürdőt, és ahogy láttam néhány könyv eltűnt a polcról. Legalább az ő születésnapját nem az töltötte ki, hogy a barátjával veszekedjen, amiért cseszett védekezni és teherbe ejtette. Szóval, ha majd ő préselt ki magából egy körte fejű gyereket, akkor leállunk vitatkozni, de addig is... a testem megadja magát az őt ért terheknek. Már lengeti is a fehér zászlót. Egy embernek nevezett petesejt zavarta a személyes teremet, amíg kile.... nyolc hónapon keresztül belülről rugdosott.  

- Megint nyáladzik. – Figyelmeztetett Gray, mire hatalmasat sóhajtva elővettem egy törlőkendőt és lehajolva megtöröltem a lányunk pufók kis arcocskáját. Ezért aztán tényleg nem érte meg elveszteni a szüzességem. Én még voltam olyan naiv és azt hittem, hogy a szüléssel túl vagyok a nehezén. Kiderült, hogy csak az volt a jéghegy csúcsa. Miközben a lányom lehányt vagy éppenséggel végig sivította az éjszakát.... ráébredtem arra, hogy én nem is szeretem annyira a kisbabákat. Annyira kis szánni való teremtmények a magatehetetlenségükkel és a kiszolgáltatottságukkal. És annyi macera van velük, mint például most a lányommal. Miért nem szólt nekem senki se arról, hogy ennyire nyűgös egy kisbaba, aki fogzik? Ha emberi viszonyt ápolnék az anyámmal, akkor talán még segítséget is kérhetnék tőle. De előbb fogom lerágatni a karomat Tenshi növekedő fogaival, minthogy ez megtörténjen.

- Nem maradhatnánk otthon? – Kérdeztem csak úgy mellékesen, amikor felegyenesedtem és kidobtam az egyik szemetesbe a zsebkendőt. – Tudod, a jó hűvös lakásunkban és nem a szauna céhben.  

- Tenshi szeret ott lenni. 

- A köveket is szereti a szájába venni, mégse engedjük neki! – Összeráncolt szemöldökkel fordultam a férfi felé, majd hamar elnyílt a szám a döbbenettől. Gray meztelenül állt mellettem és ahogy hátrapillantottam a ruháit is megtaláltam. Azt hittem ezt már sikerült kinőnie! – Gray Fullbuster... ha akárcsak egyszer is megfordul Tenshi gondolatai között az, hogy levegye a ruháját, akkor az élő Istenre esküszöm, hogy szíjat hasítok a hátadból! 

- Igenis asszonyom! – Rezzent össze a hangom élétől, majd a ruhái keresésére indult, amikor ráförmedtem, hogy öltözzön már fel. Amíg vártam rá idegesen masszíroztam az orrnyergemet. Mégis mit szeretek én ebben az idiótában? Mindig kellemetlen helyzetekbe hoz és, ha majd Tenshi felnő, akkor úgy fogják emlegetni, mint a nudista férfi lányát. Ez a jövőkép borzalmas... kezd ismételten felhő kúszni a tiszta egemre. 

- Rea, Gray, jókor jöttök! – Köszöntött minket a mester, amikor beléptünk a céhbe. Rajtunk kívül már mindenki ott volt és valamiért a megszokottnál is nagyobb volt a hangzavar. A homlokomat ráncolva néztem körbe, figyeltem az emberek arcát, láttam az izgatottságot és örömöt rajtuk. Történt valami... de mi? Próbáltam elkapni legalább egy gondolatfoszlányt, de ez olyan volt, mintha vizet tartottam volna a markomban. Szinte azonnal kiszivárgott az ujjaim közül az információ. Csak kapkodtam a fejemet és nem értettem, hogy mégis mi izgatta fel ennyire az embereket. Bármi is volt az remélhetőleg engem a legkisebb mértékben sem érintett, maximum olyan tág értelemben, hogy a céhhez van köze. 

- Basszus, teljesen kiment a fejemből! – Kiáltott fel mellettem hirtelen Gray, mire kérdőn felé fordultam. A gondolatai azonnal választ adtak a fel nem tett kérdésemre. Szóval pár hónapon belül megrendezik a Nagy Mágiajátékokat és valószínűleg a céhünk nevezni fog. Amennyire imádják a feltűnést nincs az az Isten, hogy egy ilyen lehetőséget kihagyjanak. Keresnem kéne egy olyan helyet, ahol meghúzódhatok a háttérben.

- A Nagy Mágiajátékok már itt van a nyakunkon, szóval remélem mindannyian keményen edzetek! – Erre többen is bekiabáltak valamit, de a mester csak mosolygott és valami olyasmit motyogott a bajsza alatt, hogy az a 30 millió ékkő már a markunkban van. Lassan felvontam a szemöldökömet és elgondolkoztam azon, hogy mi lesz a következő mondata. – A biztos győzelem érdekében összeállítottam a Fairy Tail legerősebb csapatát!

Gray izgatottan fészkelődni kezdett mellettem, szinte biztos volt abban, hogy nemsokára az ő neve fog elhangzani. Nem akartam elkeseríteni, és bár abban egyetértettünk, hogy erős volt... de nem a legerősebb. Voltak nála tehetségesebb és magasabb rangú mágusok is a céhben. Például az unokatestvérem. Bármibe lemertem volna fogadni, hogy az ő neve az elsők között fog elhangzani. Ha Makarov a sikerességre hajt (márpedig arra hajt), akkor a csapatában kell tudnia Laxus – Niit, Erza – sant, Gildartsot, Mira – sant és Nee – chant. Biztos vagyok abban, hogy ők a legerősebbek a céhben.  

- Laxus, számítok rád! – Elégedett mosollyal az arcomon bólintottam egyet. A fejemben kipipáltam az ő nevét, utána megkerestem a szemeimmel. Nem sokkal később meg is találtam a Raijinshuu gyűrűjének közepén, akik egyből bíztatni és isteníteni kezdték. Még szép, hogy esélye se lesz az ellenfeleinek! Nii – san viszont unottan fogadta a csapattársai lelkesítő szavait. Tisztán lerítt róla, hogy nincs oda az ötletért, de ennek ellenére se visszakozott. – Erza, mutasd meg nekik mire vagyunk képesek!

- Igenis, mester! – Válaszolta kötelességtudóan a lány, de az izgatott és boldog mosolyt sehogy se tudta letörölni az arcáról. A Fairy Tail legerősebb női mágusaként számon tartott lány... az oly sokszor felvett komolysága mögött egy életvidám és őszinte lány rejtőzött, aki kalandozni akart a barátaival, élvezni az élet minden pillanatát. Hiába tagadta, de volt valami gyermeki ártatlanság benne, ami a lényének szerves részévé vált az idő folyamán.

- Ne bízd el magad, Erza! – Gyűlöltem a felesleges erőfitogtatást és akárhogy nézzük Dragneel nem csinált semmi mást. Némán meredtem a fiúra, figyeltem, ahogy gesztikulálva vitatkozik a még mindig vidáman mosolygó Titániával. Idegesítő. 

- Csillapodjanak a kedélyek... – Csitította őket a mester jókedvűen, őt ebben a szent pillanatban semmi sem tudta volna elkedvteleníteni. Mivel gondolatban már azt tervezgette mire fogja költeni azt a 30 millió ékkövet, amit a nyertes céh kap. – Niranu, ha kérhetlek.   

Ezzel már három nevet kipipáltam a listámon. Viszont, ahogy körbepillantottam feltűnt, hogy egy személy nincs jelen... akármerre is fordultam sehol se találtam Gildartsot. Kezdett nagyon rossz érzésem támadni ezzel kapcsolatban... Nyugtalanul fészkelődtem és egy pillanat erejéig még az se tudott lekötni, hogy Tenshi nyűgösen mozgolódott a karjaim között. Résnyire összehúzott szemekkel meredtem a nagyapámra, aki felém fordult. Mielőtt még válaszolhatott volna, közbevágtam. 

- Nem. – Közöltem fagyos nyugalommal, de belül fortyogott bennem a düh. Egy robbanni készülő vulkán voltam ebben a pillanatban. Nem hiszem el, hogy ebben az Istenverte céhben minden hülyeségbe bele akarják rángatni az embert! Utálom az ilyen magamutogató rendezvényeket, ahol egy csomó ember fog jelen lenni! Ha beledöglök se fogok részt venni rajta! 

- Reila Hitomi Diamond, megparancsolom, hogy vegyél részt a Nagy Mágiajátékokon! – A hang úgy hatott rám, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel. Lassan a nővérem felé fordultam, de ő csak figyelmeztetően megrázta a fejét. Ezzel akarta jelezni, hogy semmi hülyeséget ne csináljak vagy mondjak. De miért...? Az egész testem remegett a tehetetlen dühtől és úgy éreztem muszáj ordítanom, káromkodnom vagy rúgnom. Gray látva a lelkiállapotomat gyorsan kivette a kezemből a lányunkat, aki a legjobb időpontot választotta ahhoz, hogy nekiálljon bömbölni. A férfi próbálta megnyugtatni, de a kicsi vigasztalhatatlan volt. Akárcsak én. Reszketegen kifújtam a levegőt, és ahogy felemeltem a fejem olyan pillantást vetettem Levyre, amitől a lány kihívó tekintete semmivé foszlott. Gajeel háta mögé húzódott, mire lassan gúnyos mosolyra húzódtak az ajkaim. Ne aggódj, ezt egy örök életre megjegyeztem magamnak... Mcgarden hercegnő. 

- Az utolsó pedig... – Mindenki feszült figyelemmel várta a nevet, amit a mester kimondani készült. Biztos voltam abban, hogy Mirajane lesz a befutó, más egyszerűen nem lehet! Legalábbis, ha nyerni akarunk. – Gyere csak elő fiam... te leszel az ötödik tag. 

Döbbent csönd fogadta Makarov szavait és mindenki azt próbálta kitalálni, hogy kire gondolhatott. Egy férfiről van szó... szóval egész biztos nem Mira – san. Ez nagyon nem jó... Makarov keresztülhúzta a számításaimat. Pedig én minden tényezőt figyelembe vettem, amikor kiválasztottam azt az öt embert! Mégis mire készülhet...?  

- Nem is vártam kevesebbet a Fairy Tail harmadik, hatodik és nyolcadik mesterétől. – Ez a hang... Mit keres már megint itt ez az alak?! A nővérem bezzeg nem győzte visszafojtani a röhögését, a vállai már remegtek, annyira igyekezett. Örülök, hogy ő jól szórakozik, de én közel sem találtam ilyen viccesnek a helyzetet. – Szikra, Csillag, rég találkoztunk.

- Siel... – Köptem a nevet gyűlölködve, a szemem előtt pedig felvillant a pillanat, amikor olyan erővel térdelt gégén, hogy azt hittem ott helyben megfulladok. Az a pár másodperc, amíg a távolodó eget figyeltem és tudatosult bennem, hogy meg akarom szülni Tenshit, majd a becsapódás, ami után mozdulni is alig tudtam. Az emlékek hatására megrázkódtam és vonallá préselődtek az ajkaim. Nem értettem a nővérem, hogy képes a történtek után még bízni benne. – Makarov... Siel nem viseli a céh jelét, szóval tilos neveznie! 

- Á, nos... – Nézett szét nyugodtan a mester, amikor többen is jelentkeztek a férfi helyére. Az elsők között volt Dragneel, őt pedig Gajeel követte. Hirtelen mennyi versenyszellem szorult mindenkibe. Helyettem nyugodtan mehettek, én ugyan nem fogok megharagudni. – Az első mesterrel megvitattam a helyzetet, mielőtt döntést hoztam. Áldását adta rá.

- Képzelem azt a beszélgetést.... – Motyogta mellettem csalódottan Gray. Annyira biztos volt abban, hogy őt is küldik, erre a valóság pofán vágta. – Amint az első megtudta, hogy mennyire erős semmi más nem érdekelte. 

- Ezeknek a Fairy Tailes mestereknek csak a cél lebeg a szemük előtt...? – Kérdeztem nyílt rosszallással a hangomban. Belegondolnak abba, hogy ezzel milyen példát mutatnak a többieknek? Amilyen a mester... olyan a céh. A mi esetünkben korlátokat nem tűrő, féktelen szabadság, zabolátlanság. 

- Ezen nem kéne meglepődnöd... – Sóhajtotta fáradtan, de ekkor mindkettőnek feltűnt valami. Tenshi abbahagyta a sírást. Kíváncsian és talán egy kicsit megkönnyebbülve fordultam felé, mivel ez azt jelentette, hogy nem nekem kell lenyugtatnom. Hatalmasra tágult pupillákkal bámulta Sielt, aki amint ezt észrevette mosolyogva intett neki egyet. Nofene, egész jól áll neki a mosoly. Mintha fiatalodott volna pár évet tőle. A lányunknak is tetszhetett a látvány, ugyanis boldogan kezdett gügyörészni és felé nyújtotta pici kezeit. Mintha elfelejtette volna az eddigi fájdalmát. 

Már éppen elmosolyodtam volna, amikor a mellkasomhoz kaptam a kezemet. Mi ez az érzés...? Egyszerre égetett és hűtött. Levegő után kaptam és a fölsőmet markolva próbáltam rájönni a válaszra. Ahogy találkozott a tekintetem a férfiéval hirtelen az arcomba csapódtak az emlékek. Amikor a mellkasomba olvasztotta azt a kaméliavirágot és... A ti angyalotok.... ő... honnan..? Miért tudta, hogy lány lesz... és a nevét is elmondta. Mégis... ki ez a férfi? 

Ameddig én ezen gondolkoztam, addig Elfman figyelmet kért a többiektől, mert szeretne valami fontos hírt bejelenteni. 

- Eljegyeztem Evát.

A sárkány és a Mester

Levy

Magam se tudom miért keltem fel az éjszaka közepén, de amikor lementem a lépcsőn, hogy igyak egy pohár vizet kis híján lefejeltem a konyhai asztal szélét. Pedig csak a küszöböt akartam átlépni. Először valami meleget és puhát éreztem a talpammal, majd a következő pillanatban fájdalmas nyüszítés keretében kirántódott a lábam alól a talaj. Éppen csak sikerült elkapnom az asztal szélét. Zavartan néztem a hatalmas sötét foltot, ami előkúszott. 

- Nira – chan, mit keresel itt? – Kérdeztem, ahogy felismertem a farkaskutya alakban fekvő lányt.  

„Bocsánat a kellemetlenségért, de túl zsúfolt a házunk. Amikor eljöttem Edolasi Reila éppen megkötözve cibálta vissza a nővérét a szobájába. Ha figyelembe vesszük, hogy fehérneműben volt... nem nehéz kitalálni, hogy mit zavart meg éppen az alteregóm.” 

- Azért szólhattál volna, hogy itt alszol. Tudjátok, hogy mindig nyitva van a ház ajtaja, de legközelebb előre szólj, oké? Amúgy nem volna kényelmesebb a régi szobádban aludnod?  

Bár a sötétben nem láttam olyan jól, de kivettem, hogy megrázza a fejét. Valószínűleg visszafeküdt a földre, mert hirtelen felbukkant fehér mancsa a gyér holdfényben. A fehér bunda ezüstösen ragyogott, miközben egy fekete árny kavargott a bokájánál. 

- Ez micsoda? – Kérdeztem csendesen. 

„Nem tudom, egy ideje már kavarog a fekete és a fehér. Valószínűleg köze van a rémálmaimhoz...”

Nira gondolatait félbeszakította az ásítás, ami elhagyta a száját. Megvakartam a füle tövét és visszamentem az emeletre. Gajeel éppen abban a pillanatban lépett ki a szobából, amikor én be akartam. 

- Baj van? – Kérdezte feszült aggodalommal a hangjában. 

- Nincs... legalábbis velem. Nira – chan viszont nincs túl jól. Szerintem lassan elege lesz ebből a felfordulásból. 

- Nem csodálom. – Csóválta a fejét rosszallóan a párom. – Csak nekem tűnt fel, hogy Makarov nem igazán töri magát azon, hogy az unokái nyugodtan élhessenek?  

- Sajnos nekem is kezd ez a véleményem lenni. – Vallottam be kicsit szégyenkezve. Nem szívesen mondtam rosszat a mesterről. – Igazából én meglepődtem ezen. Elismerem, hogy Laxust se kényeztette el túlzottan, de még így is több figyelmet kapott, mint ők. Belegondolva évekig azt se tudtam, hogy az unokája, de a lányok... amikor a klánjukat lemészárolták, akkor a mester engem vett magához és nem őket. Annyira nem lehet szoros a kapcsolatuk.... viszont, ha lemész a konyhába csak óvatosan! Véletlenül ráléptem Nira – chanre. 

- Szóval lent alszik? Miért nem jön fel? – Értetlenkedett.

- Még ahhoz sincs kedve, hogy visszaváltozzon... 

- Ch.... ostoba Diamond! – Cicegett a fejét csóválva, majd ellépett mellettem és lement a földszintre. Néhány perc múlva már visszafele jött a kezeiben a még mindig farkaskutya alakban alvó Nirával. A lány feje oldalra billent és ugyan kissé zihálva vette a levegőt, de nem ébredt fel. Gajeel intett az egykori szobájuk ajtaja felé, mire én kinyitottam. A párom óvatosan lefektette az ágyra, majd amikor a lány összegömbölyödve a fejére tette a farkát, csak a fejét ingatta.   

- Túlhajtja magát. Nem csodálom, hisz hirtelen nagyon sokan lettek abban a házban. Még szerencséje Graynek, hogy besegít, különben nem bírná anyagilag. Mi viszont feküdjünk vissza, különben hegyben elalszom... – Ezzel a végszóval karon ragadott, és amint visszaértünk a szobába bezuhant velem az ágyba.

Másnap reggel éppen befejeztük a reggelt, amikor a lépcső felől hangos puffanás hallatszott. Összenéztünk és egyszerre indultunk el az előszoba felé. Nira elnyúlva feküdt az utolsó pár lépcsőfokon. Még mindig farkaskutya alakban volt és látszólag azt se tudta, hogy merre van. Kótyagosan emelte fel a fejét és szétnézett. Lassan feltápászkodott ügyelve arra, hogy ne essen le megint a lépcsőn, majd leült az utolsó fok elé. 

- Has esetleg végérvényesen magadhoz tértél, akkor vár téged egy bögre kávé a konyhában. – Biccentett mosolyogva a helyiség felé Gajeel.    

- Hogy kerültem fel az emeletre? – Kérdezte zavartan a lány, miközben visszaváltozott. – Egyáltalán hogyan kerültem át hozzátok? 

- Hogy hogy kerültél ide azt nem tudom, de biztos jól ki voltál ütve. Ha Levy nem lép rád este, akkor valószínűleg csak reggel vettünk volna észre. Na, mi van, az Edolasi bagázs az agyadra megy? 

Nira kifújta a levegőt, de nem válaszolt. Nyújtózkodott egyet, majd lassan talpra állt. Ahogy pólója félrecsúszott a vállánál friss zúzódásokat véltem felfedezni. Biztos voltam benne, hogy előző nap azok még nem voltak ott. Nem faggatóztam, de éreztem, hogy eltitkol előlünk valamit.

Alig fél óra múlva már mindhárman útban voltunk a céh felé. Kicsit nosztalgikus volt ez az egész, bár Rea hiányzott. Annyira elkalandoztam a régi reggelek emlékeiben, hogy szinte alig vettem észre azt, hogy megérkeztünk. 

Tekintve azt, hogy az egész környék az Edolasi Nira hangjától volt hangos ez nagy teljesítmény volt a részemről. Fáradtan sóhajtottam egyet, amikor eljutott a tudatomig a hisztije.  

- Már megint mi nem tetszik a kis nyafkának? – Gajeel már pusztán a lány hangjától a fogait csikorgatta. Megértettem, mindenki nehezen viselte. 

- Tegnap este a húga megkötözve bevágta a szobájába, mert neki az éjszaka közepén halaszthatatlan beszélgetése volt, de rányitott a szerelmeskedő párra.... – Nira zavaros beszéde alapján összeraktam a történteket, de most Gajeel is megtudta.

- Legalább felverte az egész házat? 

- Oh, arra nem volt ideje... – Valami arra engedett következtetni, hogy folytatása is van a történetnek. – Reggelig egy némító varázslat hatása alatt volt, így csak némán sírt.

Gajeel tekintetéből azt a kérdést lehetett kiolvasni, hogy ő volt – e. 

- Már csak az hiányzott volna, hogy felverje Tenshit. Végre elkezdte végigaludni az éjszakákat... Elég napközben elviselni a versenysírásukat... – Felelte morogva, majd hirtelen felkapta a fejét. – Oké, egy előnye mégis van Bőgő Nyuszinak.      

Mindannyian abba az irányba fordultunk, amit Nira vigyorogva nézett. Nanami ebben a pillanatban rohant ki fülét befogva a céhből. Kis híján nekiütközött a saját lányának. Pár másodpercig farkasszemet néztek, majd Nira vigyorogva utat engedett neki. 

- Soha nem ismerné el, hogy örül amiért olyan vagyok amilyen. Az a rinya gép neki is az agyára megy már. 

Nira növekedő jókedvvel lépett be a céh kapuján. Korábbi fáradtsága szinte nyomtalanul eltűnt, ahogy beért a helyiségbe. Csendesen követtük, de azért lopva észre vetem, hogy Gajeel is vigyorog. Nem értettem mi a közös jókedvük tárgya, míg be nem értünk. 

A mi Reánk szinte megállás nélkül kiabált az Edolasi nővérével és olyan válogatott káromkodásokkal illette néha, hogy nem csodáltam a lány reakcióját. Nira az asztal alá menekült a tomboló zsoldos elől, akárcsak egy ovis. Ugyan nem értettem miről van szó, de abban biztos voltam, hogy immáron tökéletes szinkronban szidja a két Reila a nyafogó lányt. Ettől a reakciótól én legközelebb ötször is meggondolnám, hogy nekikezdjek – e hisztizni a közelükben.  

Ahogy szétnéztem a céhben minden a megszokott volt leszámítva azt, hogy majdnem mindenkiből kettőt láttam. A hangulat továbbra is kellemes maradt, leszámítva a feszültséget, ami a mi asztalunknál alakult ki. Nira valamikor a karjaiba vette Tenshit és vele játszott az egyik oszlopnál, míg a húga éppen az asztal alól rángatta ki a fehér hajú lányt, aki kétségbeesetten kapaszkodott a falábba. 

Kíváncsi lettem volna, hogy mit csinált a hisztigép, amiért ennyien berágtak rá. Kicsit azért elkezdtem sajnálni, hiszen az Edolasi Natsun és Grayen kívül senki sem állt ki mellette. A két gyáva fiúval azonban nem ment valami sokra. Még én is félek néha Reától, nemhogy ők! 

A hangulatváltozás hirtelen jött. Az előbb még Tenshi a nagynénje bohóckodásán kacagott, míg az anyja egy másik lánnyal kiabált, most viszont már hangosan zokogott. Rea egy szempillantás alatt ott termett mellette, de nem vette el a nővérétől, hanem a párjának nyújtotta. 

Nira feszült testtartással állt húga előtt, miközben füleit hegyezve nézett az ajtó felé. 

A hirtelen beállt csend hatására mindenki felénk fordult. Ismertem ezt a testtartást, ezt a tekintetet és a fenyegető, de halk morgást. Ijedten pillantottam Gajeelra, de ő ekkor már szintén az ajtó felé fordult. 

- Vadászok? – Kérdezte csendesen Erza. Vajon ő is arra gondolt, amire én? Mert nekem más sem járt a fejemben, mint az, hogy az utolsó alkalom, amikor zsoldos vadászok közeledtek majdnem olyan tragédiába fulladt, mint az azelőtti alakalom. Az a támadás Lucy életébe került.  

- Igen... nagyon közel lehetnek, ha már így reagálnak a lányok... 

Alig tudtam befejezni a mondatot, amikor Nira elszáguldott mellettem, Tenshit és Grayt pedig egy kisebb csoport vette körül.  Gajeel, Wendy és Natsu arra az esetre, ha bejutnának a vadászok. De, ha Nirán múlik, akkor ennek az esélye kevesebb, mint annak, hogy Lucy feltámad.

- Mindenki figyeljen rám! – Kiáltotta el magát Erza, mire mindenki felé kapta a fejét. – Zsoldos vadászok vannak a közelben! Nem hagyhatjuk, hogy bejussanak az épületbe! Ha ez megtörténik, akkor mindképpen juttassátok ki innen a kicsiket!   

A többiek mozgásba lendültek, addig én utoljára Gajeelre néztem, majd az idősebb nővér után indultam. 

Nira

Fáradság ide fáradság oda, nem volt mentségem arra, hogy miért nem vettem hamarabb észre a zsoldos vadászokat. Ahogy kirohantam az épületből szinte kővé dermedtem a látványtól. Bár nem voltak többen húsznál, de az akivel jöttek meglepett.

Névtelen vidáman vigyorgott rám, miközben egy mutánsszörny fejét simogatta. 

- Meglepettnek tűnsz drágaságom. – Nézett rám jókedvűen. – Azt hitted tényleg meghalok, csak mert rám omlasztottad a barlangomat? Most komolyan? Szerinted hány olyan életet ontottam ki és szívtam magamba az erejét, amely képes gyorsan regenerálódni? 

- Őszintén nem érdekel. – Válaszoltam a fogaim csikorgatva. – Egyszer csak megdöglesz!  

Izmaim pattanásig feszültek, de nem mozdultam. Érdekelt volna, hogy a húgom hova tűnt mögülem, de nem mutattam jelét. A Névtelen csendesen intett egyet, mire a szörny felfújta magát és hangosan üvölteni kezdett. A hangja dobhártyaszakasztó volt. 

A céh tagjai megremegtek egy pillanatra, de nem ők voltak azok, akik elkezdtek pánikolni. Az Edolasi bagázs elszokott a varázslények látványától, így biztos elég rendesen megrendültek. 

- Nem voltatok ilyen sokan... Sőt... – Nézett szét összeráncolt szemöldökkel a férfi. – Még nem is ittam, hogy kettőt lássak mindenkiből... Mi a pokol...? 

Mérgesen ugrott arrébb, ahogy felé lendültem. Azt hitte kikerült, de nem vette észre a szándékot a mozdulatomban. Azzal, hogy arrább lépett messzebb került a lénytől, de nem figyelt erre fel. Ahogy az se tűnt fel neki, hogy a kis kedvence fájdalmasan elkezdett hátrálni. 

Pillanatok alatt tört ki a káosz. A céh tagjai Erza vezetésével a vadászokat kezdték el ostromolni, mi pedig a Névtelent. 

Egyszerűen imádtam a húgom oldalán harcolni. 

Az évek során annyira összecsiszolódtunk a harcban, hogy még egymás gondolataimban se kellett olvasnunk. Tudtuk mire mit lépjünk, és mire hogyan reagáljunk.

Így mikor a fülbevalója megcsillant a fák lombja között, eltereltem a Névtelen figyelmét, míg ő a szörnyecskéjét kezdte el megint támadni. Ilyenkor örültem, hogy a legerősebb állat alakja egy aprócska emlős. Mókusként úgy rejtőzött a fák lombjai közt, hogy még a tapasztalt katonák se vették észre mikor melyik ágról fog támadni. A Névtelen fájdalmasan felüvöltött, mikor Rea a hátára vágott a botjával.  

Azonban mire megfordult már nyomát se lelte. Míg forgolódott hátba rúgtam. Előreesett, így Reának volt ideje mókusalakjában felmászni a lábamra, onnan pedig a fára ugrani. A következő pillanatban már megint fentről támadt, de most a lényt.

Ahogy a Névtelen és a szörny egyre mérgesebb lett, úgy lettek a vadászok egyre zavarodottabbak. Nem értették, hogy miért van mindenkiből majdnem kettő. Hirtelen a céhünk olyan harci előnyre tett szert, amire nem voltak felkészülve. Igaz, feltűnt nekik, hogy a három sárkányölő nincs ott, de nem volt idejük betörni. Végül a visszavonulás mellett döntöttek.     

Pontosan tudtam, hogy mikor kerültek ötven kilométeres körzeten kívülre. A pánik és a zavarodottság megszűnt felőlük, így a céh erőit meg tudtuk osztani. Rea mellém ugrott, majd miután biztosra vettük, hogy a többiek még távolabb tudják csalni a lényt nagyobb erővel ostoroztuk a Névtelent. Nem tetszett neki, hogy gyakorlatilag egyedül harcolt ellenünk. Meglepő volt a hév, amivel csapott. Szinte teljesen elfelejtette, hogy ha idegesen és pánikolva akar harcolni, akkor csak nekünk kedvez. 

Egy alkalommal, amikor a hátára esett kigáncsolt. Keményen zuhantam a földre, de a lendületet tovább vittem. A kezemmel felnyomtam magam, mintha csak hátra szaltót akarnék tenni, de megálltam kézenállásban. Felhúztam a lábam, mintha kézen állva guggolnék és felnéztem a Névtelenre. Mélyen a szemembe nézett, én pedig rávigyorogtam.   

Felvonta a szemöldökét és csak a szemembe nézett. Gyakorlatilag megbabonázva figyelt, így nem vette időben észre, hogy mire is készültem igazából. A húgom nekifutásból indult, majd öt méterre tőlem elrugaszkodott. Páros lábbal érkezett a talpamra, mire erőből kinyomtam a lábam és szabályosan kilőttem a húgom. A közös fizikai erőnknek köszönhetően a lány vagy húsz méterre felrepült, majd nagy lendülettel és erővel csapódott a férfi felé.  Abszolút nem számított erre a csapásra, mivel túl későn nézett fel. Hiába a sok lopott mágia, a védőpajzsai gyengék voltak. Reila kemény csapása telibe találta a fejét. Nem örültem előre, még akkor se, amikor összeesett.

A húgom mellettem ért földet, de csak kérdőn nézett rá. Megráztam a fejem, majd a lábammal feldobtam a kardom a kezembe, ami mellettem hevert. Tettem egy lépést előre, mire Névtelen lassan megmozdult.      

- Komolyan, mennyi gyógyító mágiával rendelkező mágus erejét szívtad magadba, te rohadék? – Kérdeztem a fogaim közt. 

Gúnyos nevetés volt a válasz, majd a férfi lassan feltápászkodott. Fehér haja vörös volt a saját vérétől, szemei ijesztően izzott. Eddig fel sem tűnt, hogy a szeme fehérje nem is normális, hanem fekete. Csak amikor a másik szemét kezdtem el vizsgálni akkor jöttem rá, hogy színezett lencsét használ. A jobb szemén ez most összetörve volt, míg a másikból hiányzott. Megborzongtam, ahogy gúnyosan röhögve feltápászkodott, majd letörölte magáról a vért.  

- Nem rossz. Végre fejlődtetek valahova... azonban még mindig nem használtok mágiát... – Egy gyors mozdulattal lőttem felé egy tűzgolyót, mire szitkozódva félreugrott. Még egyszer nem hagyom, hogy ezzel vádoljanak! Még, hogy nem használom a mágiámat... elég megaláztatás ért már emiatt anno a nagybátyám, most pedig a Siel nevű férfi miatt.  

Reila hátrább lépett, ahogy a tűz körbeölelt. Szinte biztos voltam abban, hogy gúnyosan vigyorog, miközben a Névtelent bámulta. 

- Azt hiszem, kezd rád mérges lenni. – Jegyezte meg csak úgy mellékesen. A Névtelen ámulattal nézett rám, majd hátrább lépett. 

- Micsoda erő, ez hol lappangott eddig? – Kérdezte, miközben szemei könnybe lábadtak. Azt hitte végre valami nagyot fogott, ám nem is sejtette, hogy nem miattam borultam lángba. Lopva a húgomra pillantottam, mire ő hátat fordított neki. Nem volt jó színész, de hatásosan eljátszotta, hogy megrémült a lénytől. 

- Vigyázzatok, a lény! – Kiáltott ránk az Edolasi Reila. Láttam a húgom gondolataiból, mikor ugrik félre a szörny. A tűzből pajzsot formáltam és átdobtam felettünk. Az ellenfelünk azt hitte, hogy végre a lény mellett lehet, de nem számított egy harmadik zsoldosra.  

- Mi a pokol?! – Kiáltását elnyomta a sárkány üvöltése, amit az unokatestvérünk adott ki. Sarlot még a levegőben elkapta a lényt és a folyó felé hajította.

- Üdvözöllek a világomban. Ha nem bánod kicsit magasabb szinte emeljünk ezt a játékot. SSD, mutasd meg neki milyen egy fekete zsoldos ereje! – Parancsoltam az unokatestvéremnek, aki erre rögtön nekiugrott a lénynek, ami éppen akkor mászott ki a folyóból. Névtelen annyira el volt varázsolva a sárkány megjelenésétől, hogy nem vette észre, ahogy neki rontok. Fájdalmasan felüvöltött, ahogy a tűz égetni kezdte. Tovább ostromoltam, még ha ezzel csak magamat fárasztottam ki. A férfi több helyen megégett, de sebei zsoldosokat megszégyenítő sebességgel gyógyultak be.

Egy óvatlan pillanatomban hátradobott a mágiájával a céh felé. Hátam nagy erővel csapódott a tetőnek és csak az ereszbe tudtam megkapaszkodni, miután több métert csúsztam lefelé. Bal vállam hangos reccsenés kíséretében kifordult a helyéről, ahogy visszarántottam magam. A Névtelen távolabbról akart lelőni, de mivel menet közben visszahúztam magam a tető szélére nem tudott befogni. A következő pillanatban Rea törte ripityára a kaját egy elegáns rúgással.  

Mentoraként és nővéreként büszke voltam rá, bár tudtam, hogy sohase mondtam neki. Már éppen azon voltam, hogy csak úgy simán leugrok a tetőről, amikor eszembe jutott, hogy a bal karom használhatatlan, így nem tudok bukfencben érkezni.   

„Most komolyan ennyire hülye vagy?!”

Felismertem Sarlot hangját, így felé fordultam. A következő pillanatban már tudtam is hogyan fogok lejutni a tetőről. Gondolatban magamhoz rendeltem a lányt, mire ő azonnal hátraarcot csinált és visszarepült felém. Küzdött az akaratom ellen, de mivel sárkány volt, egyetlen kérésemnek se tudott nemet mondani. 

Leugrottam a hátára, majd fél kézzel megkapaszkodtam az egyik kiálló pikkelyében. Nagyon nem tetszett neki, hogy én irányítom, de nem tudott nemet mondani. Minden mérgét a Névtelen felé irányította, aki nehezen bírt el egy sárkány erejével. Túl sok volt neki. Mikor a lényért kiáltott hagytam, hogy Sarlot kettétépje azt. 

- Kiélted már a dühöd? – Kérdeztem vigyorogva, mire átfordult a hátára. Azt hitte, hogy leesem, de nagy bosszúságára nem így történt. 

- Nem ez az első eset, hogy így vagyok. – Vágtam rá vigyorogva. – Igaz, nem egy repülő sárkány hátáról lógtam lefelé, de nem fogok leesni. 

„Utálom, hogy te vagy minden szempontból a dominánsabb!”

- Ez van SSD. Most viszont irány a Névtelen. Nem hagyhatjuk, hogy... – Ahogy lenéztem csak akkor vettem észre, hogy a férfi megint eltűnt. Amilyen hirtelen jött úgy tűnt el. Sarlot visszafordult, majd lassan leereszkedett az épület mellé. Ahogy leugrottam a hátáról visszaváltozott emberré. 

- Legközelebb ne engem használj hátasnak... 

- Miért is vagy itt megint? Azt hittem vándorolni akarsz. 

- Unalmas, hogy a pasik nem állnak szóba velem, hacsak nem teszem szét a lábam nekik. – Vonta meg a vállát közömbösen, majd rám pillantott. – A válladdal viszont csinálj valamit, mert már most se fest valami jól.

- Nee – chan! – Hallottam Rea kiáltását, majd odafutott hozzánk. Ahogy meglátta sérült vállamat átkapcsolt gyógyító módba. Levette a vállvértet, majd egy egyszerű ütéssel visszarakta a vállam. 

- Köszi. – Mondtam a fogam összeszorítva, miközben leültem a fűbe. A húgom nem mondott erre semmit sem, csak leült mellém. Csend borult a környékre. Az Edolasi céh tagjai nem jöttek közelebb hozzánk. Nem értették, hogyan tudtunk szavak nélkül kommunikálni és zavarta őket a sárkánnyá változó lány jelenléte is. – Rea, odanézz! 

Intettem a fejemmel a közeli erdő irányába. Ő még nem látta kire mutatok, de amikor felfedezte boldogan indult el lefelé a lejtőn. 

Dimenzió kavarodás

Nira

Wendy átnézett a vállam felett, hogy rálátást nyerjen Tenshire. Az unokahúgom mélyen aludt egy hordozóban és szerintem a szélvihar se keltette volna fel. A kislány nem akarta zavarni pihenés közben, legalábbis a gondolataiból erre következtettem. Amíg ő tartotta a távolságot, addig Levy ott tobzódott a húgom mellett, hogy minél közelebb legyen a picurhoz. 

- Bosszús nagymama kilenc óránál – súgta a fülembe Gajeel, mire hátrébb húzódtam, hogy lássam az anyámat. Majdnem feltört belőlem a röhögés az arckifejezését látva. Gajeel csak értetlenül nézett, mire megmagyaráztam. 

- Tegnap este Rea végre kiosztotta. – Húztam elégedett mosolyra a szám. – Hallanod kellett volna, anya majdnem sírt, annyira fájt neki az igazság.  

- A sarkára állt végre? Mire nem képes egy megkattant nővéri pofon. – Meredt révedve a semmibe, mire belekönyököltem az oldalába. Ő csak felnevetett öblös és erőteljes hangján. Egy szélvihar ugyan nem, de Gajeel röhögése felébresztette az unokahúgomat. Kivételesen nem kezdett bömbölni, ami hatalmas fejlődésnek számított. Eleinte félt a nagydarab férfitől, de most már csak bizalmatlanul méregette.

Azt hiszem, hogy ez egy egész békés nap lesz. Gondoltam, de ebben a pillanatban hatalmas durranás hallatszott odakintről, majd fény töltötte be a környéket. Azonnal talpon voltam, de ahogy észrevettem mások is követték a példámat. Tenshi pedig természetesen hangosan felzokogott, mire a húgom a karjai közé vette és elkezdte csitítani.

Erzával a nyomomban rohantunk oda a kapuhoz és feszülten bámultuk a horizontot. Ami ott várt ránk az teljes sokként ért. Egy hatalmas fényoszlop húzódott keresztül a város közelében lévő dombon. Ha jobban koncentráltunk, akkor néhány fekete árnyat láttunk aláereszkedni benne, majd amilyen hirtelen jött olyan gyorsan el is tűnt a fényoszlop. 

- Ez... nem olyan volt, mint a dimenziók közti kapu? – Mellettem hirtelen Gajeel értetlen hangja csendült.  

- Csak egyszer láttam ilyet. – Erza a homlokát ráncolva meredt maga elé. – Amikor Edolasból hazatértünk akkor... de lehetetlen, hogy újra megnyíljon a kapu.

- Ki megy megnézni? – kérdezte szokásos nyugodtságával a mester, de én láttam ahogy mosolyog a bajsza alatt.

- Nekem kell mennem! 

- Én is veled tartok – vágtam Erza szavába és mielőtt tiltakozhatott vagy reagált volna átalakultam farkaskutyává. A lány felugrott a hátamra, mire nekilódultam. Ahogy keresztülnyargaltam a városon az emberek ijedten ugrottak félre az utamból. Élveztem, ahogy a körmöm a köveken csattan, így gyorsítottam a tempómon. Néhány perc múlva már a dombon szaladtam felfelé.   

Amikor hangok ütötték meg a fülemet, akkor lassítottam. A dombra végül hason csúszva mentem fel, Erza pedig rám lapult. A másik oldalon jó néhány ember fogadott minket, éppen feltápászkodtak a földről és zavartan néztek körbe. A porfelhőtől ugyan keveset láttak, de még ez is elég volt Erzának, hogy felismerje őket. 

- Ez lehetetlen! Ti mégis hogy kerültök ide?! – kérdezte a lány és kihúzta magát a hátamon. 

- Erza – chan? – kérdezte valaki döbbenten, ahogy felnézett és észrevett minket. 

- Mystogan? 

- Te ostoba herceg, komolyan a Földre teleportáltál minket?! – csattant fel egy rövid, vörös hajú lány és mérgesen meredt a férfira. – Ráadásul az itteni énem jött ki elénk! 

A lány kísértetiesen hasonlított a hátamon ülőre, az öltözéke viszont sokkal merészebb volt, míg a haja rövidebb. A viselkedése pedig olyan volt, mintha pokrócot nyelt volna. 

- Erza, nyugodj meg... – Szólalt meg a kék hajú férfi, akit először szólított meg minket. Nyugtalanul figyeltem őket és valami nagyon nem tetszett a kialakult helyzetben.

- Te csak ne nyugtass engem! – Emelte ütésre a kezét, de a férfi lazán elkapta a csuklóját. Nem tudtam eldönteni, hogy ők ketten most kedvelik egymást vagy nem. Szerintem Reáék is így viselkedtek mielőtt összejöttek volna. – Hogy sikerült megnyitnod azt az átkozott dimenziók közti kaput?! Ráadásul pont ide, a Földre?!        

Amint leszállt rólam Erza kihúztam magam és kíváncsian néztem végig a társaságon. Nem tudom mire számítottam, de ők csak meglepődve mértek végig. 

- Úgy látom, hogy amióta utoljára itt jártam az állatok háromszor akkorák lettek, mint voltak. – A Mystogan nevű férfi is engem nézett, de ő a többiekkel ellentétben mosolygott. – Szép a hátasod Erza. 

Felmordultam a hátas szó hallatán és dühösen hátracsaptam a füleimet. Hogy merészelt közönséges utazó alkalmatosságnak nézni engem ez az alak?! Ez egyáltalán nem tetszett! Az ínyeimet felhúzva vicsorogtam, de Erza csak megpaskolta a fejemet. 

- Nyugodj meg Nira és ne vedd magadra. – Már hogy ne venném magamra? Lehátasozott ez a férfi! Amíg én ezen morogtam, addig valaki felfigyelt a nevem említésére. 

- Nira...? Így hívják ezt a farkaskutyát? – Még mindig morogva fordultam a lány felé, aki ezt kérdezte. Először nem akartam hinni a szemeimnek és hátráltam pár lépést. Ugye most csak képzelődöm és nem stimmel velem valami? Merengtem, de aztán rájöttem, hogy nincs velem semmi baj az égadta egy világon. A lány rettentően hasonlított a húgomra, de azért akadtak különbségek kettejük között.  

A húgom normális termetű volt, míg a hasonmása nálam is magasabb, legalább száznyolcvan vagy több centi. Hosszú kávébarna haja a fenekéig ért és mindenhol gyűrűk és gyöngyök helyezkedtek el menne. Az arckifejezése viszont... nagyon is határozottnak tűnt és magabiztosnak.  

- Ijesztő az a kutya... – panaszkodott mellette egy apró növésű, fehér hajú lány, akinek nyuszi fülek voltak a fején. Reila hasonmása mögé rejtőzött és néha kilesett onnan, hogy elmentem – e végre. 

- Ez egy farkaskutya Nii! – közölte határozottan, miközben maga elé lökte. – Ki nem állhatom, amikor a hátam mögé bújsz. Nőj már fel végre! 

Kérdőn felnéztem Erzára, közben azon gondolkoztam, hogy mi ez az egész. Megráztam magam csak, hogy egy kis időt nyerjek. Nem tetszett a kialakult helyzet. A fehér haj lány például kifejezetten irritált a viselkedésével. Ha jól vettem ki, akkor ő az idősebbik és ennek ellenére a húga mögé rejtőzik? Mennyire szánalmas és gyáva. 

- Gyertek a céhbe, majd ott mindent megbeszélünk. – Indult vissza Erza, mire követtem. Gondolatban megkérdeztem a lánytól, hogy ők kicsodák. Vetett rám egy pillantást és szintén gondolat formájában válaszolt. „Van egy Edolas nevű világ, ami a miénkkel párhuzamos. Ott ugyan nincs mágia, de mint láthatod hasonlítanak hozzánk. Ők az Edolasi Fairy Tail és a királyi gárda néhány tagja.”   

Elgondolkozva pillantottam rá, majd lépés közben visszaváltoztam emberi formámba. Kiropogtattam fáradt végtagjaimat, majd felvettem a léptei ritmusát.

- Érdekes... – mondtam végül és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a cselekedetemet néma csend fogadta. Mindenki gondolata döbbenetet tükrözött, amit nem értettem. Megböktem a mellettem sétáló lányt és közelebb hajolva odasúgtam neki. – Valami azt súgja, hogy nem láttak még alakváltót.

- Igen, egyértelműen meglepő lehet ez nekik – közölte szokásos tárgyiasossággal. Az út további részében nem szólaltunk meg, én csak zsebre dugott kézzel haladtam a lány mellett. Ahogy keresztülhaladtunk a városon sokan megnézték a népes kis csoportunkat. Annyira nem volt meglepő a reakciójuk. Erza néhány perccel ezelőtt a hátamon vágtatott végig a téren, most pedig egy csapattal a nyomában tér vissza. A helyükben én is meglepődtem volna ezen. 

- Nira – san, mi történt? – Állított meg Romeo a kapuban, de nem válaszoltam neki. Csak félreálltam, hogy mindenki rálátást nyerjen a mögöttünk halandó Edolasi emberekre. Pár pillanatig néma csend borult a céhre, majd egyszerre zúgtak fel a többiek. Mindenki meglepődve köszöntötte az Edolasi énjét. Én csak visszamentem a húgomhoz, aki el sem mozdult a helyéről, viszont Tenshi visszakerült a hordozójába. A húgom unottan nézte a kavalkádot, láttam a gondolatai között, hogy nem különösebben izgatja. Egy kis idő elteltével a Mystogan nevű férfi kivált a tömegből és oda jött hozzánk.

- Sziasztok! – Köszöntött minket, mire a húgom értetlenül bámulta. Kedves idegen, akiről azt se tudja ki a halál. Körülbelül ez járhatott a fejében. – Sajnálom, hogy még nem mutatkoztam be. Mystogan vagyok, egykoron a céhetek tagja, most Edolas hercege.

- Niranu Tiarana Diamond. – Mutatkoztam be én is formálisan. – A Diamond klán következő vezére.  

- Ezt komolyan mondod? – Kerekedtek el meglepődve a szemei, mire összeráncolt szemöldökkel vártam, hogy bővebben is kifejtse mi a problémája. – Sajnálom, csak a mi Niránk... hogy is mondjam? A szöges ellentéted.

- Ezen nem vagyok meglepődve...

- De ha te vagy Nira, akkor ez azt jelenti, hogy... te pedig... Reila? – Pillantott bizonytalanul a húgomra, aki erre csak lazán intett egyet. Legalább egy kicsit megerőltethetné magát, de tudtam, hogy erre nincs sok esély. – Ezt most váratlanul ért... megbocsájtanátok egy pillanatra?

- Fura egy fazon... – Meg se várta a válaszunkat, hanem elsietett. A húgomnak igazat kellett adnom. Nem így kell bemutatkozni valakinek. Megtudja a nevünket, utána rögtön el is fut? Ez kicsit gáz volt. Nem sokkal később viszont két lánnyal a nyomában tért vissza hozzánk. Amíg ők értetlenül meredtek ránk, addig a húgom érdektelenül tanulmányozta őket. Én viszont ekkor már tudtam, hogy a magasabbik az Reila Edolasi énje lesz. De akkor ez azt jelenti, hogy... a másik lányra pillantottam, aki piócaként tapadt a húgára. Hirtelen idegességgel telt meg a gyomrom és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Az Edolasi énem apró termetű volt, az én hosszú tincseimet rövid és fehér haj váltotta fel. Ráadásul nyuszi füles volt... megtaláltam a hajában az én piros – kék tincsemet is. Mi ez a ruha rajta?! Lilás árnyalatú volt, amit én soha, ismétlem, soha az életben nem vennék fel! Habár az Edolasi Reilán köpeny volt még így is észrevehető volt milyen adottsággal áldotta meg az ég, ellenben az én hasonmásom... deszka. Majdnem, mint a hercegnő. De talán a legijesztőbb az egész lányban az a lila és rózsaszín masni volt.

- Lányok, ők itt a Földi énetek. – Mutatott ránk kissé zavartan Mystogan. 

- Te vagy én? – kérdezte a húgom hasonmása, mire meglepődve láttam, hogy egyenesen engem néz. Nemet intettem a fejemmel és a mellettem ülő tesómra mutatottam. 

- Én Nira vagyok, ő pedig Reila. – A lány zavartan végignézett a húgomon, mire Reila vetett rá egy lesajnáló pillantást. Még a saját énjével sem tudott kedvesen viselkedni, de kivételesen nem tettem szóvá. Ugyanis megláttam az okát annak a pillantásnak. Az Edolasi lány elfintorodott Tenshi látványától és ez egyáltalán nem tetszett. Azonban kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy mit gondol az unokahúgomról. A háta mögött a nővére éppen agyonszorongatta Heartet. Szegény exceed már sírt kínjában, minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon. De erre az a vakarék csak még erősebben szorongatta. – Megtennéd, hogy elengeded a macskámat?

Kérdeztem nyugodtan és leraktam a lábaimat az asztalról, hogy kihúzzam magam ültében. A lány erre rám pillantott.

- Ő az én cicám... nem adom! – nyafogott egyből, mire megrándult a szemöldököm. Azt mondta, hogy.. az övé? Nem, megtagadom azt, hogy ez a lány a hasonmásom legyen! – Húgi, mond meg neki! 

- Engedd már el azt a szerencsétlen macskát, te nyomorult! – Mordult fel Edo Reila, mire a nővére szófogadóan elengedte Heartet. A kis exceedem egyből a vállamra szállt és remegve a hajam alá bújt. Farkincáját a nyakam köré fonta és a fejére húzta a kapucnimat. A szemem sarkából megláttam a felénk szálló Sunnyt, de a húgomnak csak egy pillantásába került és máris irányt váltott a macskája. Előtte persze megbizonyosodott arról, hogy jól van az unokahúga, de utána eleget tett Reila kérésének és az egyik gerenda mögé bújt. 

- Ah, neked még hosszú a hajad! – Olyan magas és vékony hangon vijjogott fel a hasonmásom rám mutatva, hogy Tenshi mozgolódni kezdett. – Rea, miért vágtad le az enyémet? Jobban szerettem a hosszút! 

Egykedvűen elhúztam a számat, a példámat pedig mindkét Reila követte. A húgom vetett egy pillantást a lányára, hogy megbizonyosodjon arról minden rendben van. 

- Maradj már csendben! 

- De vissza akarom kapni a hosszú hajam! – Hisztizett az a nyafogós kis vakarcs 

- Pofa be! – Üvöltötte el magát végül a tesóm a hasonmásával egy időben, amikor a lánya nyöszörögni kezdett. Az unokahúgom ugyan megszokta az anyja üvöltését, de az Edolasi énem nem, és elkezdett bőgni. 

A lány hangos zokogása még Tenshi hangjánál is magasabb volt. A hideg futkosott a hátamon, miközben jó néhányan felénk fordultak. A húga miért nem veri már szájba ezt a hiszti gépet?! 

- Legalább te normális vagy... – Morogtam az Edolasi húgomnak, aki erre rám mosolygott. 

- Bőgő Nyuszi, mi lenne, ha befejeznéd? – Lépett oda hozzánk Jet Edolasi énje és lecövekelt Reila mellett. 

- De hisz rám kiabáltak! Ketten is! – Szipogta a férfire nézve, mire a húgának végre elfogyott a türelme és ráförmedt. 

- Azt mondtam, hogy pofa be! – A lány ütésre emelte a kezét, de nem folytatta a mozdulatot, mert a nővére eltakarta az arcát. A könnyei továbbra is folytak, de akkor kikukucskált az ujjain keresztül, amikor Tenshi hangosan felzokogott. Csak néztük, ahogy a húgom szelíd mosollyal az arcán fogja a pici kezét és ringatja, néha odasúg neki valamit. 

- Baba... – Indult el bizonytalanul az unokahúgom felé az Edolasi énem, mire Reila lekicsinylő tekintettel fordult felé és némán figyelte, ahogy a lánya felé nyújtja a vakarcs a kezét. 

- Ha hozzáérsz, akkor eltöröm a karodat – jelentette ki egyszerűen, mire a lány könnyei újra nekieredtek és az eddigieknél is hangosabban sírt. – És akkor is, ha nem hagyod abba a bömbölést. 

- Úgy látom, hogy a Földi énednek babája van Jet. – Furcsa grimasszal az arcán tanulmányozta a kislányt, majd megrázkódott és megrázta a fejét.   

- Ki az a Jet? – kérdezett vissza hirtelen a húgom meglepő könnyedséggel, mire a mellettünk elsétáló Jet felháborodottan felkiáltott. 

- Hé, nem elég, hogy elraboltátok tőlünk Levyt, de még a nevemet se tudod?! – Egy kicsit sajnáltam a férfit, amiért Rea még a nevére se emlékezett, de azért annyira nem, hogy közbe is avatkozzak. Ismerte a húgomat, szóval ezen igazán nem kellett volna meglepődnie. Azon se, hogy a kérdésre felpillantott a lány és gúnyosan elmosolyodott. 

- Mert te ki is vagy pontosan? – Jet a fogát csikorgatva nézett ránk, csak úgy dúltak benne az indulatok. 

- Ha nem ő a gyereked apja, akkor ki? – A húgom hasonmása zavartnak látszott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy válaszért az ő Jetjükhöz fordul, de a férfi csak széttárta a karját és megrázta a fejét.   

- Én. – Lépett mellénk Gray hirtelen és természetesen valahol útközben elhagyta a felsőjét és a nadrágját, így egy bokszeralsóban feszített. A jegyese mondani készült valamit, de csak lemondóan sóhajtott egyet és Gray várakozó kezeibe adta a lányukat. – Hú, de fura ezt kimondani. Apa vagyok... 

- Nem, nem, nem, nem és ezerszer is nem! – Emelte fel a kezét Reila, amikor tudatosult benne, hogy a Földi énje ezek szerint ki párja. Látszólag egy világ omlott össze benne a hírtől és nem tudja hova tenni. – Ilyet nem játszunk! Azt akarod mondani, hogy ennyire nincs ízlésed? 

- Hé! – Háborodott fel Gray, amikor eljutott az agyáig, hogy ez egy sértés akart lenni. Jet csak Reila vállára helyezte a kezét és egyetértően morgott valamit. Úgy látszik a két morgós megtalálta egymást, csak éppen másik világban. Szétnéztem a céhben, szemeimmel Gray megfelelőjét kerestem. A fiú vastag kabátot viselt és látszólag azon gondolkozott, hogy melyik az Ő Juviája. Ezt nem én mondtam, ő fogalmazott így. Nem igaz, hogy nem tudta megkülönbeztetni a két lányt? Elég nagy volt a kettejük között lévő különbség. Ha ilyen ütemben haladunk, akkor hülyék fogják uralni a világot. A szemem tovább siklott és akkor megláttam, hogy kivel beszélget Natsu. 

- Lucy... – Szaladt ki a számon és erre Reila megmerevedett ültében, a fejét pedig felkapta. Bár az arca érzelemmentes maradt, de én láttam, hogy mi zajlik le benne. Ahogy megindul alatta a föld és az emlékek örvénye magába szippantja. Újraélte annak a napnak minden másodpercét. 

- Mennyivel másabb, mint a miénk volt... de mégis hasonlít rá – mondta végül csendesen és a hallgatás mögött is szavak rejtőztek. Leginkább a sajnálom és a nem akartam. 

A megjegyzésére csak bólintottam egyet. Mindenki annyira különbözött a másik világban. Példa okáért Levy egy gépmániás kemény csaj volt, aki szemlátomást fasírtban állt az ottani Lucyvel. Pedig itt legjobb barátok voltak. Gajeel egy bolond újságíró fazonja mögé rejtőzött. Az ottani világban felcserélődtek a szerepek, Gray volt a hősszerelmes, míg Juvia próbálta távol tartani magától. Natsu pedig egy beszari alak volt, aki mindig összerezzent, ha valaki hangosabban szólt hozzá. 

Ahogy felmértek a többieket hirtelen megakadt a szemem a mesteren és Mystoganon. Ez az alak az előbb még itt volt mellettük, akkor hogy került hirtelen oda? Mindegy is volt... nem kellett volna a gondolatok között válogatnom, de szinte rögtön megtaláltam őket. A fiatal férfi éppen azt mesélte hogyan kerültek ide. Tartott attól, hogy itt maradnak, mivel nem volt abban, hogy lesz elég ereje megnyitni visszafele a kaput. Ahogy hallgattam őket hirtelen felém pillantott a mester, mire zavartan elkaptam a fejemet. 

- Ti is zsoldosok vagytok? – kérdezte Gray, ahogy jobban végignézett a lányokon. Ismerte már a jegyese egész testét, hamar feltűnt neki, hogy az Edolasi Reiláról hiányoznak a tartós jelek. A homlokán nem fénylett az életet jelképező gyémánt, az arcáról eltűntek a barackszínű vonalak és szinte biztos voltam abban, hogy a karjáról is a fekete csíkok. Rég volt már, hogy így láttam a húgomat, csak szeplők pöttyözték az egész testét.

- Ha arra gondolsz, hogy pénzért harcolunk, akkor igen – válaszolta olyan hangsúllyal, amiből érezhető volt mennyire nem kedveli a férfit. – Felbérelnek és mi megyünk. Fizetett harcosokként élünk már egy ideje.

A tekintete tele volt megvetéssel és utálattal. Pontosan úgy néztem a férfit, ahogy a húgom az első hónapokban. 

- Köszönöm az égnek, hogy nem a mi világunkban jöttünk össze. – Mondta, ahogy Gray csak azért is szájon csókolta a jegyesét, aki nem is bánta annyira. Tény, hogy a lányuk miatt nem volt olyan sok idejük egymásra. Edo Reila undorodva elfordította a fejét és jelentőségteljes pillantást vetett az eszkimó Gray felé.    

- Kicsit idióta, nem? 

- Nem jobban, mint a haverja... – Mindketten Natsura meredtünk, aki reszketve állt az egyik sarokban. – Hogy ez a szerencsétlen lesz a sógorom.... nincs igazság a földön.

- Natsu lesz a sógorod? – kérdeztem és úgy éreztem, hogy az élet nagyon ironikus tud lenni. Főleg, ha szerelemről és boldogságról van szó. 

- Igen, a nővéremmel nagyszerűen kiegészítik egymást. – Mosolyodott el gúnyosan a lány. – Gyáva védelmez gyávát.    

- Attól, hogy valaki félős még nem biztos, hogy gyáva is. – Szakadt el a húgom szájától Gray és mogorván pillantott az Edolasi lányra, aki erre résnyire összehúzta a szemeit.

- A Földi énem helyében most egy akkora pofont adnék, hogy jövő keddig földet sem érnél. 

- Elkéstél, már megvolt...  

- Nem is egyszer. – Szúrtam közbe csak úgy mellékesen és az emlékektől elvigyorodtam. Azok a régi szép idők, amikor a húgom betörte a férfi orrát, ha közeledni mert hozzá, vagy végigkergette egész Magnólián csak mert Csicsinek nevezte.

- Nem lapozhatnánk? – Csattant fel idegesen Gray, mire az Edolasi lánnyal egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Tetszett a csaj hozzáállása, ráadásul még a lapot is vette. 

- Ti mindenhol ilyen kegyetlenek vagytok a férfiakkal? – Szólalt meg a hátam mögül Jet, mire kérdőn felé fordultam.

- Nem egészen értem.  

- Elveszitek tőlünk Levyt, most pedig Grayt is kinevetetitek! Komolyan mondom, bennetek semmi tartás sincsen! – Vágta hozzám a sérelmeit, de eközben az ő fejében is forogni kezdtek azok a bizonyos kerekek. – Menjünk csak ki egy kicsit. 

Viccesek voltak a gondolatai arra nézve, hogy mit akart odakint csinálni, de csak a szemeimet forgatva felálltam és elindultam utána. Reila nem mutatott hajlandóságot arra, hogy jöjjön, de rászóltam, így sóhajtva feltápászkodott és követett. Az Edolasi énjeink is kijöttek a céh elé, ahol kíváncsian várták a fejleményeket. Az ő Jetjünk érdeklődve várta mivel rukkol elő a földi énje. 

- Mész vagy menjek én? – Fordultam a húgom felé, mire lassan felvonta a szemöldökét. 

- Ilyen baromságokban nem veszek részt. – Közölte egyszerűen, ami annyit jelentett, hogy enyém a pálya. 

- Miről van szó? – Nézett ránk értetlenül az Edolasi Reila, de ekkor Jet belé fojtotta a további kérdéseket.  

- Kihívom az egyik zsoldost egy gyorsasági versenyre. Ki lesz az ellenfelem? – Már indultam volna, hogy lehervasszam azt a fene nagy magabiztosságát, de ekkor megéreztem Siel jelenlétét. Megtorpantam abban a pillanatban, amikor a semmiből hirtelen előttünk termett. Ahogy kiegyenesedett megláttam a tekintetét, kihívás volt benne és izgalomtól csillogott. 

- Én leszek az ellenfeled – közölte tárgyilagosan, a húgom pedig összehúzott szemekkel figyelte a férfit. Ő még nem bízott benne.  

- De te...     

- Zsoldos – vágtam a szavába ellenvetést nem tűrő hangon. – Nem fogalmaztál elég pontosan. Te pedig nem azt mondtad, hogy fél évig semmi megerőltetőt nem akarsz csinálni? 

- Ez csak futás. – Úgy mondta, hogy értenem kéne. – Az életem. Nektek hála az is egy rohanás....  

- Már megint itt tartunk? – kérdeztem végül, mert nagyon úgy tűnt, hogy utalni akar valamire. – Elmondanád végre, hogy honnan ismersz minket? 

- Még nem jött el annak az ideje. – A mondatát követően a húgomra pillantott, aki erre feszült figyelemmel az arcán szemezett vele. Volt valami megmagyarázhatatlan a férfi tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. – Szikrát nagyon is közelről ismerem. Az életem köszönhetem neki.  

- Te meg miről beszélsz? – Csattant felháborodottan Rea hangja a levegőben, mire Siel lemondóan sóhajtott egyet. 

- Egy nap majd megértitek. – Jet felé fordult, ezzel a mondattal lezárnak is tekintette a beszélgetést. – Mi van öreg, nem futunk? 

Jet felháborodott és ismertette a verseny feltételeit. Az öreg hegyig tartott a pálya, odáig kellett elfutni és vissza. Elhelyezkedtek a kijelölt vonalon, majd elindultak. Port kavarva vágtak neki és pillanatok alatt el is tűntek. Még zsoldos szemmel is elég hamar elvesztettem a nyomukat.

- Honnan tudtátok, hogy mit fog mondani? – Fordult felém a másik Jet, de helyettem Gray válaszolt.  

- Olvasnak az emberek gondolatai között. – Meglepődve fordultam felé és egyből feltűnt a hiány. Tenshi nem volt a kezei között. Szinte biztos voltam abban, hogy a húgom odaadta neki a lányukat, mielőtt kijött volna. Felvontam a szemöldökömet, de már vigyorogtam. Nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam mi jön ezután. – Nyugi, Levy vele van. 

- És azt elfelejtetted, hogy mivel Gajeel itt van ezért az anyám nem fél a hercegnőtől?! – Csattant fel a húgom és mielőtt berohant volna a céhbe még karon vágta a jegyesét. Ahogy elviharzott apró jégszilánkok repkedtek körülötte, de ez nem volt meglepő. Amióta összeverekedtünk elég agresszív lett az anyánkkal szemben. Gray az ütés helyét dörzsölgette fájdalmas arckifejezéssel, de megérdemelte. 

- Három... kettő... egy. – Számoltam vissza és meg se lepődtem azon, hogy szinte rögtön felharsant odabentről Reila egetverő kiabálása. A rákövetkező pillanatban már anyám rikácsolása is hallható volt. Hangos nevetésben törtem fel és igyekeztem nem megfulladni. 

- El is felejtettem, hogy Gajeel is kijött... és most jobb lenne, ha visszamennék, igaz? – Pillantott az épület felé, mire zsebre dugott kézzel bólintottam egyet. Ha nem akar a kanapén aludni, akkor mindenképpen. Gray pedig szó nélkül berohant. Személy szerint semmi kedvem nem volt beleavatkozni a bent történtekbe. Örülök, ha elkerülöm anyámat, hiszen úgy se vagyok fontos neki.

- Szerintem valaki beszélni akar veled. – Súgta Gajeel halkan. Kizökkentett a gondolataimból és csak ekkor vettem észre, lezártam elmém azon részét, ami azért felelt, hogy ne olvassak mások gondolatai között. Nem tehettem róla, hiszen hirtelen nagyobb lett a hangzavar, mint máskor szokott lenni. Most kiélezve tértek vissza a gondolatok és megértettem mit akart mondani Gajeel.

- Üzenem Szalamandrának, hogy kopjon le! – Erre csak rám nézett a hosszú, barna hajú lány és megkérdezte, hogy kiről beszélek. – Ennyi közös pont van a nővéred és köztem. Én is bíztam egykoron abban a hülyében, de azóta már megváltoztak a dolgok. 

A lány erre csak végignézett rajtam, utána a közeledő Natsut mérte föl. Tudtam, hogy hamar leesik neki a tantusz. Csak értetlenül összeráncolta a homlokát és közölte, hogy nem illünk össze. Nekem mondja? 

Felnéztem az égre, majd az abba az irányba fordultam amerre Jeték távoztak. Az út porzott, ahogy valaki közeledett. Még tíz perc sem telt el, de Siel már visszafele futott.

- Ez még egy zsoldoshoz képest is gyors volt. – Mondtam vigyorogva. A férfi tőlünk öt méterre fékezett le, de még így is közvetlenül előttem állt meg. Egyenletesen vette a levegőt és még csak meg se izzadt. Felnéztem rá, de csak vigyorogni tudtam. A szemei úgy csillogtak, mint egy kisgyereknek, aki egész nap azt csinálhatta, amit a legjobban szeret. Persze érezhető is volt rajta, hogy ez a kis verseny a kedvére volt.

- Most már komolyan semmi olyat nem akarok csinálni, aminek köze van hozzátok. Legalább fél évig. – Mondta végül, mire megforgattam a szemeim. 

- Oké, akkor újabb egy hét múlva találkozunk! – Erre csak felvonta a fél szemöldökét. – Azért kösz Fürge!

Lopva észrevettem, ahogy a szemeit forgatva sóhajt egyet, majd a szokásos gyorsaságával eltűnik. Pont olyan hirtelen, ahogy jött. 

- Fura fazon.... – Bámulta Reila hasonmása a helyet, ahol az előbb még Siel állt. Csak bólintottam egyet. De még mennyire furcsa.