Csendesen kapaszkodtam Nira karjába miközben a friss sírhantot néztem. Még mindig nehezen akartam elhinni, hogy Lucy meghalt. Pedig a dátum a sírkövön biztosított felőle, hogy igaz. A lány mellettem finoman megszorította a kezem jelezve, hogy lassan ideje menni.
-Még egy kicsit maradhatok?-kérdeztem.
A legjobb barátom halálakor elég rendesen kifakadt. Legfőképpen azt hajtogatta, hogy nem érdekli az a három másik élet akiket Lucy megmentett, csak kapja vissza a lányt. Bár Nira pont nem hallotta ezt a kijelentést, mert a húgával volt elfoglalva, de éreztem, hogy egy világ dőlt össze benne végleg. Nem csak, hogy éppen megbocsájtott volna a fiúnak, hanem amiatt is, hogy Natsu ennyire tahón viselkedik mindenkivel.
"Miattunk széthullik a céh"-hallottam Nira gondolatait a fejemben.
Felnéztem rá, de csak az üres tekintetét láttam. Sokért nem adtam volna, ha látom mi van a fejében. Ő azonban csak egy pontot nézett a temetőn túl lévő fák között. Ahogy követtem a tekintetét egy sötét árnyat láttam aki pont minket figyelt. Biztos nem volt veszélyes, mert különben Nira már ugrott volna. Tekintetem vissza tévedt a sírkőre, mire megint sírhatnékom támadt. Lucynek legalább tudtunk sírkövet állítani, míg Gajeel még azt se kapott.
A mellettem álló Nira össze rezzent, de nem szólt semmit. A következő pillanatban finoman kihúzta a karját a szorításomból, majd szó nélkül arrább ment. Néhány másodperc múlva Sunny jelent meg az égen és a vállára szált.
"Rea magához tért. Elmehetek Hime?"
Felé néztem, majd bólintottam. Nira elment anélkül,hogy bármi mást is mondott volna. Gray utána nézett, de nem indult el.
-Miért nem akarja, hogy vele menjek?-kérdezte percekkel később.
-Nem tudom...
Miután Rea elájult Gray az albérletükbe vitte vissza. Nem csak azért, mert közelebb volt a lányok háza, hanem azért is, mert Nira nem hagyott neki más választást. Jobb szerette volna, ha húga komoly felügyelet alatt marad. A szüleik minden nap ott voltak velük és figyelték kisebbik lányukat, miközben Nira komoly kutató munkát végzett. Eleinte nem értettem mit keres ennyire, de ezen a napon világossá vált.
Gray kíséretében mentem vissza hozzájuk. Együtt mentünk fel Rea szobájába,ahol a lány fáradt tekintettel nézett a nővérére. Nem tudom miről tárgyaltak, de a kisebbik zsoldos lány bólintott. Gray leült Rea ágyára és megfogta a kezét.
-Nira-chan... Minden rendben?-kérdeztem ahogy a lány elment mellettem.
-Szét szakítjuk a céhet. Szerintem semmi nincs rendben-válaszolta.
Ruhája ujját lejjebb húzta, így feltűnt, hogy valami van a kezében. Intett a fejével, mire automatikusan követtem a szobájába. Döbbenten tapasztaltam, ami ott fogadott. A szoba három felé lett osztva. Egyik felében bútorok voltak félig össze vagy éppen szétszerelve, a másik fele egy hatalmas térkép volt, amit szintén két fele lehetett osztani. Az egyik részén olyan helyek voltak feltüntetve ahol csillagmágusok voltak találhatók, a másikon pedig a céh körüli terület volt alaposan kidekorálva. Egyik értelmét se láttam.
-Ne keress logikát benne-szólalt meg Nira váratlanul.- Tudsz olyan helyet ahol dobozokat lehet olcsón venni?
-Van egy kettő, de minek a doboz?
-Nekik-mondta és elővett a ruhája ujja alól egy vaskarikát.
Rögtön felismertem. Lucy csillag kulcsai voltak rajta. Nem értettem, hogyan került hozzájuk, hiszen a lány halála után Nira csak a temetésén ment a legközelebb hozzá.
-Loki átjött a szellemvilágból, és átadta az összes kulcsot. A gondjainkra bízta, hogy keressünk nekik megfelelő gazdát. Sajnos senki nem felel meg a mi elvárásainknak. Ha elég erős ahhoz, hogy birtokolja őket, akkor egy arrogáns tuskó-mondta a kimondatlan kérdéseimre válaszolva.
-Értem és a másik fele?-mutattam a céh körüli térkép részre.
-Azt most hagyjuk...
Tekintetét a falon lévő térképre szegezte, majd átfordult a bútorokra.
-Ezekből mi lesz?
-Talán egy nap Rea kislányának bútorai. Azok a mocskok mindet össze törték amit vettünk neki, így saját magam csinálom meg...
-Nem is tudtam, hogy értesz ehhez-mondtam, ahogy végig húztam a kezem az egyik -valószínűleg bölcső- darabján.
-Zsoldos vagyok értenem kell hozzá, hiszen a fegyvereinket magunk kovácsoljuk, vagy faragjuk-válaszolta.
-Szép lesz...
Ahogy ezt kimondtam rájöttem valamire. Még egyszer körbenéztem és ekkor tudatosult bennem mit látok. Nira a saját bútorjait szedte szét, csak, hogy a húga gyerekének legyen bútora.
-Elég sok időbe telt mire megvetted ezeket a bútorokat-jegyeztem meg.
-Ismersz, én a földön is elaszom ha kell. Minden esetre ezt akartam oda adni neked...
A matraca mellől elő vett egy papírba csomagolt valamit, majd a kezembe adta. Ki se kellett csomagolnom, hogy tudjam nehéz fémből készült tárgy van benne. Azonban nem számítottam arra, hogy egy fém szív lesz az, hogy pontosabb legyek az a fém szív amit én csináltam Gajeelnek egy küldetés során.
-Tudtad, hogy mindig magánál tartotta?-kérdezte csendesen.
-Nem, de honnan?
-Nem lényeges. Ő magát sajnos nem találtam meg.
Felnéztem a térképre és megértettem. Nira még mindig kereste Gajeelt, csakhogy letudjam zárni a múltat. Könnyek gyűltek a szememben, de ez nem a bánat jele volt kivételesen. Hálás voltam Nirának amiért próbálkozott, annak ellenére, hogy az ő életük még talán az enyémnél is nagyobb romhalmaz volt.
-Ne azt nézd mit tett veled az élet hanem azt, te mit tehetsz, hogy jobb legyen mások élete. A zsoldosok között így fogjuk fel az élet apró fájdalmait-mondta.
Megveregette a vállam, majd visszament a húgához. Döbbenten néztem utána. El se tudom képzelni mennyit szenvedhettek életükben, és mikor úgy nézz ki, hogy egyenesben van az életük akkor is egy pillanat alatt borul a bili.
Túl fiatalok voltak ehhez a kegyetlen életmódhoz. Tudtam, hogy ők máshogy gondolkodnak a saját életüket illetően, de nekem már az is bőven elég volt, hogy külső szemlélőként láttam ezt.
Rea az oldalán feküdt, feje Gray ölében nyugodott. Bár látszólag minden rendben volt vele, láttam minden egyes levegővételnél összerezzen. Nira farkaskutya alakjában feküdt a lábánál, fejét a húga háta mögé fektette. Nem tudtam, miért így van a húga mellett, de volt valami ami még Rea szenvedését is meghittebbé tette.
Hirtelen úgy éreztem nekem nincs itt helyem. Csendesen kiléptem a szobából. Mindig elcsodálkoztam azon, hogy a lányok még a gondolat olvasás nélkül is megértik egymást. Néha úgy éreztem kell egy testvér aki vigyázna rám, vagy akire én is vigyázhatnék. Azonban ez az álmom hiába való álom marad életem végéig.
Kiléptem a házból, majd felnéztem az égre. Oda fent egy galamb szált békésen, mintha semmi gondja nem lenne. Követtem a tekintetemmel a városon kívülre. Elkalandozásom a fák vonaláig tartott, ahol egy hatalmas árnyat véltem felfedezni. Ugyan az volt mint a temetőben, de mint ott most se csinált semmit,csak figyelt. Nem láthattam az arcát, csak a körvonalait. Ismerős ruhákat viselt, bár nem tudtam volna megmondani, miért emlékeztet a lányok apjára az öltözködése. Néhány percig szemeztünk, majd csendesen vissza húzódott mintha nem is lett volna ott.
Kicsit aggasztott a jelenléte, de ahogy vissza fordultam a ház felé, már más gondom volt. Régi keserű ismerősként szorult össze a tüdőm, majd a földre rogytam. Nem akartam elhinni, hogy a betegség amivel évekig küzdöttem, most több mint egy év után újra előtör. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy a köhögés rám tört. NEm akartam ezt, nem akartam vissza térni a betegség okozta számlálásba!
-Gajeel!-nyögtem könnyek közt, majd hirtelen sötétség vett körül.
