Levy
Magam se tudom miért keltem fel az éjszaka közepén, de amikor lementem a lépcsőn, hogy igyak egy pohár vizet kis híján lefejeltem a konyhai asztal szélét. Pedig csak a küszöböt akartam átlépni. Először valami meleget és puhát éreztem a talpammal, majd a következő pillanatban fájdalmas nyüszítés keretében kirántódott a lábam alól a talaj. Éppen csak sikerült elkapnom az asztal szélét. Zavartan néztem a hatalmas sötét foltot, ami előkúszott.
- Nira – chan, mit keresel itt? – Kérdeztem, ahogy felismertem a farkaskutya alakban fekvő lányt.
„Bocsánat a kellemetlenségért, de túl zsúfolt a házunk. Amikor eljöttem Edolasi Reila éppen megkötözve cibálta vissza a nővérét a szobájába. Ha figyelembe vesszük, hogy fehérneműben volt... nem nehéz kitalálni, hogy mit zavart meg éppen az alteregóm.”
- Azért szólhattál volna, hogy itt alszol. Tudjátok, hogy mindig nyitva van a ház ajtaja, de legközelebb előre szólj, oké? Amúgy nem volna kényelmesebb a régi szobádban aludnod?
Bár a sötétben nem láttam olyan jól, de kivettem, hogy megrázza a fejét. Valószínűleg visszafeküdt a földre, mert hirtelen felbukkant fehér mancsa a gyér holdfényben. A fehér bunda ezüstösen ragyogott, miközben egy fekete árny kavargott a bokájánál.
- Ez micsoda? – Kérdeztem csendesen.
„Nem tudom, egy ideje már kavarog a fekete és a fehér. Valószínűleg köze van a rémálmaimhoz...”
Nira gondolatait félbeszakította az ásítás, ami elhagyta a száját. Megvakartam a füle tövét és visszamentem az emeletre. Gajeel éppen abban a pillanatban lépett ki a szobából, amikor én be akartam.
- Baj van? – Kérdezte feszült aggodalommal a hangjában.
- Nincs... legalábbis velem. Nira – chan viszont nincs túl jól. Szerintem lassan elege lesz ebből a felfordulásból.
- Nem csodálom. – Csóválta a fejét rosszallóan a párom. – Csak nekem tűnt fel, hogy Makarov nem igazán töri magát azon, hogy az unokái nyugodtan élhessenek?
- Sajnos nekem is kezd ez a véleményem lenni. – Vallottam be kicsit szégyenkezve. Nem szívesen mondtam rosszat a mesterről. – Igazából én meglepődtem ezen. Elismerem, hogy Laxust se kényeztette el túlzottan, de még így is több figyelmet kapott, mint ők. Belegondolva évekig azt se tudtam, hogy az unokája, de a lányok... amikor a klánjukat lemészárolták, akkor a mester engem vett magához és nem őket. Annyira nem lehet szoros a kapcsolatuk.... viszont, ha lemész a konyhába csak óvatosan! Véletlenül ráléptem Nira – chanre.
- Szóval lent alszik? Miért nem jön fel? – Értetlenkedett.
- Még ahhoz sincs kedve, hogy visszaváltozzon...
- Ch.... ostoba Diamond! – Cicegett a fejét csóválva, majd ellépett mellettem és lement a földszintre. Néhány perc múlva már visszafele jött a kezeiben a még mindig farkaskutya alakban alvó Nirával. A lány feje oldalra billent és ugyan kissé zihálva vette a levegőt, de nem ébredt fel. Gajeel intett az egykori szobájuk ajtaja felé, mire én kinyitottam. A párom óvatosan lefektette az ágyra, majd amikor a lány összegömbölyödve a fejére tette a farkát, csak a fejét ingatta.
- Túlhajtja magát. Nem csodálom, hisz hirtelen nagyon sokan lettek abban a házban. Még szerencséje Graynek, hogy besegít, különben nem bírná anyagilag. Mi viszont feküdjünk vissza, különben hegyben elalszom... – Ezzel a végszóval karon ragadott, és amint visszaértünk a szobába bezuhant velem az ágyba.
Másnap reggel éppen befejeztük a reggelt, amikor a lépcső felől hangos puffanás hallatszott. Összenéztünk és egyszerre indultunk el az előszoba felé. Nira elnyúlva feküdt az utolsó pár lépcsőfokon. Még mindig farkaskutya alakban volt és látszólag azt se tudta, hogy merre van. Kótyagosan emelte fel a fejét és szétnézett. Lassan feltápászkodott ügyelve arra, hogy ne essen le megint a lépcsőn, majd leült az utolsó fok elé.
- Has esetleg végérvényesen magadhoz tértél, akkor vár téged egy bögre kávé a konyhában. – Biccentett mosolyogva a helyiség felé Gajeel.
- Hogy kerültem fel az emeletre? – Kérdezte zavartan a lány, miközben visszaváltozott. – Egyáltalán hogyan kerültem át hozzátok?
- Hogy hogy kerültél ide azt nem tudom, de biztos jól ki voltál ütve. Ha Levy nem lép rád este, akkor valószínűleg csak reggel vettünk volna észre. Na, mi van, az Edolasi bagázs az agyadra megy?
Nira kifújta a levegőt, de nem válaszolt. Nyújtózkodott egyet, majd lassan talpra állt. Ahogy pólója félrecsúszott a vállánál friss zúzódásokat véltem felfedezni. Biztos voltam benne, hogy előző nap azok még nem voltak ott. Nem faggatóztam, de éreztem, hogy eltitkol előlünk valamit.
Alig fél óra múlva már mindhárman útban voltunk a céh felé. Kicsit nosztalgikus volt ez az egész, bár Rea hiányzott. Annyira elkalandoztam a régi reggelek emlékeiben, hogy szinte alig vettem észre azt, hogy megérkeztünk.
Tekintve azt, hogy az egész környék az Edolasi Nira hangjától volt hangos ez nagy teljesítmény volt a részemről. Fáradtan sóhajtottam egyet, amikor eljutott a tudatomig a hisztije.
- Már megint mi nem tetszik a kis nyafkának? – Gajeel már pusztán a lány hangjától a fogait csikorgatta. Megértettem, mindenki nehezen viselte.
- Tegnap este a húga megkötözve bevágta a szobájába, mert neki az éjszaka közepén halaszthatatlan beszélgetése volt, de rányitott a szerelmeskedő párra.... – Nira zavaros beszéde alapján összeraktam a történteket, de most Gajeel is megtudta.
- Legalább felverte az egész házat?
- Oh, arra nem volt ideje... – Valami arra engedett következtetni, hogy folytatása is van a történetnek. – Reggelig egy némító varázslat hatása alatt volt, így csak némán sírt.
Gajeel tekintetéből azt a kérdést lehetett kiolvasni, hogy ő volt – e.
- Már csak az hiányzott volna, hogy felverje Tenshit. Végre elkezdte végigaludni az éjszakákat... Elég napközben elviselni a versenysírásukat... – Felelte morogva, majd hirtelen felkapta a fejét. – Oké, egy előnye mégis van Bőgő Nyuszinak.
Mindannyian abba az irányba fordultunk, amit Nira vigyorogva nézett. Nanami ebben a pillanatban rohant ki fülét befogva a céhből. Kis híján nekiütközött a saját lányának. Pár másodpercig farkasszemet néztek, majd Nira vigyorogva utat engedett neki.
- Soha nem ismerné el, hogy örül amiért olyan vagyok amilyen. Az a rinya gép neki is az agyára megy már.
Nira növekedő jókedvvel lépett be a céh kapuján. Korábbi fáradtsága szinte nyomtalanul eltűnt, ahogy beért a helyiségbe. Csendesen követtük, de azért lopva észre vetem, hogy Gajeel is vigyorog. Nem értettem mi a közös jókedvük tárgya, míg be nem értünk.
A mi Reánk szinte megállás nélkül kiabált az Edolasi nővérével és olyan válogatott káromkodásokkal illette néha, hogy nem csodáltam a lány reakcióját. Nira az asztal alá menekült a tomboló zsoldos elől, akárcsak egy ovis. Ugyan nem értettem miről van szó, de abban biztos voltam, hogy immáron tökéletes szinkronban szidja a két Reila a nyafogó lányt. Ettől a reakciótól én legközelebb ötször is meggondolnám, hogy nekikezdjek – e hisztizni a közelükben.
Ahogy szétnéztem a céhben minden a megszokott volt leszámítva azt, hogy majdnem mindenkiből kettőt láttam. A hangulat továbbra is kellemes maradt, leszámítva a feszültséget, ami a mi asztalunknál alakult ki. Nira valamikor a karjaiba vette Tenshit és vele játszott az egyik oszlopnál, míg a húga éppen az asztal alól rángatta ki a fehér hajú lányt, aki kétségbeesetten kapaszkodott a falábba.
Kíváncsi lettem volna, hogy mit csinált a hisztigép, amiért ennyien berágtak rá. Kicsit azért elkezdtem sajnálni, hiszen az Edolasi Natsun és Grayen kívül senki sem állt ki mellette. A két gyáva fiúval azonban nem ment valami sokra. Még én is félek néha Reától, nemhogy ők!
A hangulatváltozás hirtelen jött. Az előbb még Tenshi a nagynénje bohóckodásán kacagott, míg az anyja egy másik lánnyal kiabált, most viszont már hangosan zokogott. Rea egy szempillantás alatt ott termett mellette, de nem vette el a nővérétől, hanem a párjának nyújtotta.
Nira feszült testtartással állt húga előtt, miközben füleit hegyezve nézett az ajtó felé.
A hirtelen beállt csend hatására mindenki felénk fordult. Ismertem ezt a testtartást, ezt a tekintetet és a fenyegető, de halk morgást. Ijedten pillantottam Gajeelra, de ő ekkor már szintén az ajtó felé fordult.
- Vadászok? – Kérdezte csendesen Erza. Vajon ő is arra gondolt, amire én? Mert nekem más sem járt a fejemben, mint az, hogy az utolsó alkalom, amikor zsoldos vadászok közeledtek majdnem olyan tragédiába fulladt, mint az azelőtti alakalom. Az a támadás Lucy életébe került.
- Igen... nagyon közel lehetnek, ha már így reagálnak a lányok...
Alig tudtam befejezni a mondatot, amikor Nira elszáguldott mellettem, Tenshit és Grayt pedig egy kisebb csoport vette körül. Gajeel, Wendy és Natsu arra az esetre, ha bejutnának a vadászok. De, ha Nirán múlik, akkor ennek az esélye kevesebb, mint annak, hogy Lucy feltámad.
- Mindenki figyeljen rám! – Kiáltotta el magát Erza, mire mindenki felé kapta a fejét. – Zsoldos vadászok vannak a közelben! Nem hagyhatjuk, hogy bejussanak az épületbe! Ha ez megtörténik, akkor mindképpen juttassátok ki innen a kicsiket!
A többiek mozgásba lendültek, addig én utoljára Gajeelre néztem, majd az idősebb nővér után indultam.
Nira
Fáradság ide fáradság oda, nem volt mentségem arra, hogy miért nem vettem hamarabb észre a zsoldos vadászokat. Ahogy kirohantam az épületből szinte kővé dermedtem a látványtól. Bár nem voltak többen húsznál, de az akivel jöttek meglepett.
Névtelen vidáman vigyorgott rám, miközben egy mutánsszörny fejét simogatta.
- Meglepettnek tűnsz drágaságom. – Nézett rám jókedvűen. – Azt hitted tényleg meghalok, csak mert rám omlasztottad a barlangomat? Most komolyan? Szerinted hány olyan életet ontottam ki és szívtam magamba az erejét, amely képes gyorsan regenerálódni?
- Őszintén nem érdekel. – Válaszoltam a fogaim csikorgatva. – Egyszer csak megdöglesz!
Izmaim pattanásig feszültek, de nem mozdultam. Érdekelt volna, hogy a húgom hova tűnt mögülem, de nem mutattam jelét. A Névtelen csendesen intett egyet, mire a szörny felfújta magát és hangosan üvölteni kezdett. A hangja dobhártyaszakasztó volt.
A céh tagjai megremegtek egy pillanatra, de nem ők voltak azok, akik elkezdtek pánikolni. Az Edolasi bagázs elszokott a varázslények látványától, így biztos elég rendesen megrendültek.
- Nem voltatok ilyen sokan... Sőt... – Nézett szét összeráncolt szemöldökkel a férfi. – Még nem is ittam, hogy kettőt lássak mindenkiből... Mi a pokol...?
Mérgesen ugrott arrébb, ahogy felé lendültem. Azt hitte kikerült, de nem vette észre a szándékot a mozdulatomban. Azzal, hogy arrább lépett messzebb került a lénytől, de nem figyelt erre fel. Ahogy az se tűnt fel neki, hogy a kis kedvence fájdalmasan elkezdett hátrálni.
Pillanatok alatt tört ki a káosz. A céh tagjai Erza vezetésével a vadászokat kezdték el ostromolni, mi pedig a Névtelent.
Egyszerűen imádtam a húgom oldalán harcolni.
Az évek során annyira összecsiszolódtunk a harcban, hogy még egymás gondolataimban se kellett olvasnunk. Tudtuk mire mit lépjünk, és mire hogyan reagáljunk.
Így mikor a fülbevalója megcsillant a fák lombja között, eltereltem a Névtelen figyelmét, míg ő a szörnyecskéjét kezdte el megint támadni. Ilyenkor örültem, hogy a legerősebb állat alakja egy aprócska emlős. Mókusként úgy rejtőzött a fák lombjai közt, hogy még a tapasztalt katonák se vették észre mikor melyik ágról fog támadni. A Névtelen fájdalmasan felüvöltött, mikor Rea a hátára vágott a botjával.
Azonban mire megfordult már nyomát se lelte. Míg forgolódott hátba rúgtam. Előreesett, így Reának volt ideje mókusalakjában felmászni a lábamra, onnan pedig a fára ugrani. A következő pillanatban már megint fentről támadt, de most a lényt.
Ahogy a Névtelen és a szörny egyre mérgesebb lett, úgy lettek a vadászok egyre zavarodottabbak. Nem értették, hogy miért van mindenkiből majdnem kettő. Hirtelen a céhünk olyan harci előnyre tett szert, amire nem voltak felkészülve. Igaz, feltűnt nekik, hogy a három sárkányölő nincs ott, de nem volt idejük betörni. Végül a visszavonulás mellett döntöttek.
Pontosan tudtam, hogy mikor kerültek ötven kilométeres körzeten kívülre. A pánik és a zavarodottság megszűnt felőlük, így a céh erőit meg tudtuk osztani. Rea mellém ugrott, majd miután biztosra vettük, hogy a többiek még távolabb tudják csalni a lényt nagyobb erővel ostoroztuk a Névtelent. Nem tetszett neki, hogy gyakorlatilag egyedül harcolt ellenünk. Meglepő volt a hév, amivel csapott. Szinte teljesen elfelejtette, hogy ha idegesen és pánikolva akar harcolni, akkor csak nekünk kedvez.
Egy alkalommal, amikor a hátára esett kigáncsolt. Keményen zuhantam a földre, de a lendületet tovább vittem. A kezemmel felnyomtam magam, mintha csak hátra szaltót akarnék tenni, de megálltam kézenállásban. Felhúztam a lábam, mintha kézen állva guggolnék és felnéztem a Névtelenre. Mélyen a szemembe nézett, én pedig rávigyorogtam.
Felvonta a szemöldökét és csak a szemembe nézett. Gyakorlatilag megbabonázva figyelt, így nem vette időben észre, hogy mire is készültem igazából. A húgom nekifutásból indult, majd öt méterre tőlem elrugaszkodott. Páros lábbal érkezett a talpamra, mire erőből kinyomtam a lábam és szabályosan kilőttem a húgom. A közös fizikai erőnknek köszönhetően a lány vagy húsz méterre felrepült, majd nagy lendülettel és erővel csapódott a férfi felé. Abszolút nem számított erre a csapásra, mivel túl későn nézett fel. Hiába a sok lopott mágia, a védőpajzsai gyengék voltak. Reila kemény csapása telibe találta a fejét. Nem örültem előre, még akkor se, amikor összeesett.
A húgom mellettem ért földet, de csak kérdőn nézett rá. Megráztam a fejem, majd a lábammal feldobtam a kardom a kezembe, ami mellettem hevert. Tettem egy lépést előre, mire Névtelen lassan megmozdult.
- Komolyan, mennyi gyógyító mágiával rendelkező mágus erejét szívtad magadba, te rohadék? – Kérdeztem a fogaim közt.
Gúnyos nevetés volt a válasz, majd a férfi lassan feltápászkodott. Fehér haja vörös volt a saját vérétől, szemei ijesztően izzott. Eddig fel sem tűnt, hogy a szeme fehérje nem is normális, hanem fekete. Csak amikor a másik szemét kezdtem el vizsgálni akkor jöttem rá, hogy színezett lencsét használ. A jobb szemén ez most összetörve volt, míg a másikból hiányzott. Megborzongtam, ahogy gúnyosan röhögve feltápászkodott, majd letörölte magáról a vért.
- Nem rossz. Végre fejlődtetek valahova... azonban még mindig nem használtok mágiát... – Egy gyors mozdulattal lőttem felé egy tűzgolyót, mire szitkozódva félreugrott. Még egyszer nem hagyom, hogy ezzel vádoljanak! Még, hogy nem használom a mágiámat... elég megaláztatás ért már emiatt anno a nagybátyám, most pedig a Siel nevű férfi miatt.
Reila hátrább lépett, ahogy a tűz körbeölelt. Szinte biztos voltam abban, hogy gúnyosan vigyorog, miközben a Névtelent bámulta.
- Azt hiszem, kezd rád mérges lenni. – Jegyezte meg csak úgy mellékesen. A Névtelen ámulattal nézett rám, majd hátrább lépett.
- Micsoda erő, ez hol lappangott eddig? – Kérdezte, miközben szemei könnybe lábadtak. Azt hitte végre valami nagyot fogott, ám nem is sejtette, hogy nem miattam borultam lángba. Lopva a húgomra pillantottam, mire ő hátat fordított neki. Nem volt jó színész, de hatásosan eljátszotta, hogy megrémült a lénytől.
- Vigyázzatok, a lény! – Kiáltott ránk az Edolasi Reila. Láttam a húgom gondolataiból, mikor ugrik félre a szörny. A tűzből pajzsot formáltam és átdobtam felettünk. Az ellenfelünk azt hitte, hogy végre a lény mellett lehet, de nem számított egy harmadik zsoldosra.
- Mi a pokol?! – Kiáltását elnyomta a sárkány üvöltése, amit az unokatestvérünk adott ki. Sarlot még a levegőben elkapta a lényt és a folyó felé hajította.
- Üdvözöllek a világomban. Ha nem bánod kicsit magasabb szinte emeljünk ezt a játékot. SSD, mutasd meg neki milyen egy fekete zsoldos ereje! – Parancsoltam az unokatestvéremnek, aki erre rögtön nekiugrott a lénynek, ami éppen akkor mászott ki a folyóból. Névtelen annyira el volt varázsolva a sárkány megjelenésétől, hogy nem vette észre, ahogy neki rontok. Fájdalmasan felüvöltött, ahogy a tűz égetni kezdte. Tovább ostromoltam, még ha ezzel csak magamat fárasztottam ki. A férfi több helyen megégett, de sebei zsoldosokat megszégyenítő sebességgel gyógyultak be.
Egy óvatlan pillanatomban hátradobott a mágiájával a céh felé. Hátam nagy erővel csapódott a tetőnek és csak az ereszbe tudtam megkapaszkodni, miután több métert csúsztam lefelé. Bal vállam hangos reccsenés kíséretében kifordult a helyéről, ahogy visszarántottam magam. A Névtelen távolabbról akart lelőni, de mivel menet közben visszahúztam magam a tető szélére nem tudott befogni. A következő pillanatban Rea törte ripityára a kaját egy elegáns rúgással.
Mentoraként és nővéreként büszke voltam rá, bár tudtam, hogy sohase mondtam neki. Már éppen azon voltam, hogy csak úgy simán leugrok a tetőről, amikor eszembe jutott, hogy a bal karom használhatatlan, így nem tudok bukfencben érkezni.
„Most komolyan ennyire hülye vagy?!”
Felismertem Sarlot hangját, így felé fordultam. A következő pillanatban már tudtam is hogyan fogok lejutni a tetőről. Gondolatban magamhoz rendeltem a lányt, mire ő azonnal hátraarcot csinált és visszarepült felém. Küzdött az akaratom ellen, de mivel sárkány volt, egyetlen kérésemnek se tudott nemet mondani.
Leugrottam a hátára, majd fél kézzel megkapaszkodtam az egyik kiálló pikkelyében. Nagyon nem tetszett neki, hogy én irányítom, de nem tudott nemet mondani. Minden mérgét a Névtelen felé irányította, aki nehezen bírt el egy sárkány erejével. Túl sok volt neki. Mikor a lényért kiáltott hagytam, hogy Sarlot kettétépje azt.
- Kiélted már a dühöd? – Kérdeztem vigyorogva, mire átfordult a hátára. Azt hitte, hogy leesem, de nagy bosszúságára nem így történt.
- Nem ez az első eset, hogy így vagyok. – Vágtam rá vigyorogva. – Igaz, nem egy repülő sárkány hátáról lógtam lefelé, de nem fogok leesni.
„Utálom, hogy te vagy minden szempontból a dominánsabb!”
- Ez van SSD. Most viszont irány a Névtelen. Nem hagyhatjuk, hogy... – Ahogy lenéztem csak akkor vettem észre, hogy a férfi megint eltűnt. Amilyen hirtelen jött úgy tűnt el. Sarlot visszafordult, majd lassan leereszkedett az épület mellé. Ahogy leugrottam a hátáról visszaváltozott emberré.
- Legközelebb ne engem használj hátasnak...
- Miért is vagy itt megint? Azt hittem vándorolni akarsz.
- Unalmas, hogy a pasik nem állnak szóba velem, hacsak nem teszem szét a lábam nekik. – Vonta meg a vállát közömbösen, majd rám pillantott. – A válladdal viszont csinálj valamit, mert már most se fest valami jól.
- Nee – chan! – Hallottam Rea kiáltását, majd odafutott hozzánk. Ahogy meglátta sérült vállamat átkapcsolt gyógyító módba. Levette a vállvértet, majd egy egyszerű ütéssel visszarakta a vállam.
- Köszi. – Mondtam a fogam összeszorítva, miközben leültem a fűbe. A húgom nem mondott erre semmit sem, csak leült mellém. Csend borult a környékre. Az Edolasi céh tagjai nem jöttek közelebb hozzánk. Nem értették, hogyan tudtunk szavak nélkül kommunikálni és zavarta őket a sárkánnyá változó lány jelenléte is. – Rea, odanézz!
Intettem a fejemmel a közeli erdő irányába. Ő még nem látta kire mutatok, de amikor felfedezte boldogan indult el lefelé a lejtőn.
