Az ő bűnük

xxx

Gray kézen fogva húzta maga után barátnőjét, akinek egész arca lesápadt. Joggal lehetett miatta aggódni, hisz az utóbbi időben egészen szokatlanul viselkedett. Távolságtartóbb lett, barátja közelében pedig feszült és ideges, mégis ami a legjobban aggasztotta a jégmágust, az a lány kerülése volt. Ha próbált közeledni hozzá, akkor különösebb habozás nélkül elutasította, bár szemeiben ott lapult a fájdalom és a vágy, gyötrő keveréke. Nem tudott dűlőre jutni, a szívébe egész egyszerűen belehasított a gondolat, hogy Rea már nem szereti viszont, csak a kényszer köti hozzá. Magát ingerelte a fiú, ilyesfajta gondolatok fordultak meg a fejében, a nap huszonnégy órájában, ettől pedig feszült és ideges lett. Néha teljesen érthetetlen okokból kifolyólag lettek dühkitörései, amit igyekezett mihamarabb leküzdeni. Mert látta szerelme szemeiben a zavartságot és talán valami mást is, ami nem tetszett neki. Nem akarta látni ezt a tekintetet még egyszer, sokkal több küldetést vállalt, egyszerűen csak így tudta levezetni a feszültségét. Az elmúlt hónapokban bánta a legjobban, hogy kettejük közül Rea a gondolatolvasó, nem pedig ő. Titkokat őrzött, változó súlyúakat, amik szinte beitták magát az egész testébe. Ezeket még neki sem volt hajlandó elárulni, ha pedig véletlenül felhozta, akkor dölyfösen felcsapta az orrát a lány és megmakacsolta magát. Semmit sem mondott neki, még a rosszullétei forrását se árulta el. Folyton sápadt volt, szemei alatt mély karikák húzódtak és jól észrevehetően fogyott is, ettől pedig még inkább kikészült a jégmágus. Rengetegszer próbálkozott már azzal, hogy vizsgáltassa ki magát, de a lány ilyenkor akkora erővel vágta pofon, hogy utána órákig csillagokat látott. Ezt a betegséget nem lehet orvosságokkal gyógyítani, csak ártani lehet velük. Senki sem tud már segíteni, ebbe pedig beletörődtem. Ezeket mondta, mégis volt valami ebben a két mondatban, ami elgondolkoztatta a fiút.

Reila

- Gray! – Kiáltottam rekedten és éreztem, hogy a torkom száraz a félelemtől. Szemeimben az aggodalom és a rémület egyenlő arányban oszlott el. A buli azt jelentette, hogy emberek. Az emberek pedig tömeget jelentettek. A tömeg pedig egyenlő volt azzal, hogy össze vissza fognak lökdösni. Nem, határozottan és ezerszer is nem! Inkább fagyoskodom itt kint a mínusz valahány fokban, minthogy a részeg emberek társaságát élvezzem. Arra is fogadni mertem volna, hogy alkohol mellett még cigaretta füsttel is találkoznék. Gray egy olyan helyre akart vinni, ami minden irányból ártott volna a babának. Persze ezt ő honnan is tudhatta volna? Még nem mondtam el neki a terhességemet... Holnap, szenteste szeretném meglepni vele. – Engedd el a karomat! Sehová sem megyek, egy buliba pedig főleg nem! A nővérem még nem gyógyult meg teljesen. Mellette kéne lennem!
Azt vettem észre, hogy az előttem haladó fiú egyenletesen lassult le egészen addig, míg teljesen meg nem állt. Még időben fékeztem le, különben egész biztos nekiütköztem volna. Csak álltunk a csendes és havas úton, amit egyedül az utcai lámpák fénye világított meg. Az ég már régen sötétbe burkolózott, talán még az emberek is nyugovóra tértek, hisz rajtunk kívül egy lélek sem mászkált errefelé. Éreztem és a fénynek köszönhetően jól is láttam, hogy még mindig szorította a kezemet. Elgondolkoztam azon, hogy kirántom a kezem a szorításból, de ráébredtem arra, hogy az utóbbi időben rendesen próbára tettem szerelmem türelmét, így próbáltam magam megfékezni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült, mert visszaemlékeztem arra, hogy milyen jól tűrte az elmúlt idők hangulatingadozásait. Más már rég otthagyott volna hisztis picsának titulálva. De ő kitartott mellettem és ezért nem tudok elégszer köszönetet mondani az égnek. Az utamra sodorta ezt a férfit, aki méghozzá szeret is. Kívánni se kívánhattam volna többet. Egy kisbaba viszont mennyiben fogja megváltoztatni ezt a megszokott is kialakult kellemes harmóniát? Semmi sem marad ugyanolyan. Suhant végig az agyamon, a gondolattól pedig összerezzentem. És ezzel egy időben kezdett elviselhetetlen méreteket ölteni a közénk telepedett némaság. Hangosabb volt minden eddigi zajnál, amit hallottam, éppen ezért kezdtem aggódni. Csak figyeltem Gray szokatlanul csendes és mozdulatlan hátát. Nem léptem, maradtam egy helyben és ő is ehhez a módszerhez folyamodott. A sakkpályánkon megállt a játék. Végül a fehér király tört meg először. Egészen addig így maradtunk, amíg éledezni nem kezdett, de amit láttam az összeszorította az egész bensőmet. A teste minden idegszála remegni kezdett és éreztem a belőle áradó visszafojtott érzéseket. Dühös, csalódott, szomorú, szorongó, tehetetlen és kétségbeesett volt egyszerre. Ezen az észrevételen teljesen felzaklattam magamat, hisz az ismeretségünk óta nem is először sodortam teljes lelki válságba. A gyomrom összerándult, csak azt nem tudtam, hogy a baba szórakozott velem vagy egyszerűen csak az érzéseim. Bármelyik is játszott közre, de nem volt egy kellemes érzés.
- Reila... – A hangja egészen elcsuklott, majdnem úgy beszélt, mint aki teljesen lemondott arról, hogy valaha rendbe is jönnek köztünk a dolgok. Már pusztán a gondolat is hergelt, így dühösen szorítottam össze az ajkaimat, annak a reményében, hogy nem káromkodom el magam. Mégis mit képzel a férfi? Hogy ilyen könnyen vége lehet kettőnk között? Azt már nem! Egy kapcsolatban két embernek kell lennie, éppen ezért megvétózom ezt az egész hülyeséget! Nem fogok bocsánatot kérni, inkább Gray – nek kéne tőlem. A barack fejű gyereke nem tudja mikor kell nyugton maradnia, ahhoz, hogy átaludjak egy egész éjszakát. Ettől pedig annyira ingerült voltam, hogy eltörtem pár állkapcsot az elmúlt négy hónap alatt és az is biztos, hogy ez mind egy személyhez tartozott, de attól még nem ment el a józan eszem. Kishu, a még meg nem született gyerekünket ócsárolta megállás nélkül és gyengének nevezett. Ha még egyszer a babámat meri bántani, ha csak szavak formájában is, de akkor is kitépem a nyelvét. Lehet, hogy barack feje van, nem tud nyugton maradni és utálni fogom a születése pillanatában, de attól még rettentően szeretem és féltem. – Rei...
A szorítás erősödött a kezemen, elhidegült ujjai szinte lyukat vájtak a bőrömbe. Nehéz lett volna nem rájönni arra, hogy mondani szeretne valamit, csak... képtelen belefogni. Pár másodpercig hagytam neki, hogy elszorítsa a vérkeringésemet, utána nemes egyszerűséggel kitéptem a kezem. Dühösen dörzsöltem és a legszívesebben sípcsontom rúgtam volna az előttem lévőt. Meglátszódott a nyom a kézfejemen. Nem nagyon méltányolhatta a hangulatomat, ugyanis szembefordult velem és a tenyerét mutatta. Először nem értettem, hogy mit akar. Apró jégkristályok kezdtek el táncolni a levegőben, egy kis széllel és faggyal megfűszerezve. Ráébredtem, hogy a saját művészetével próbálja elmagyarázni nekem az érzéseit. Egyre több kristály, hópehely és zúzmara szállt a levegőben hurrikánként, míg végül meg nem állt az örvénylő szél és most már egy pontos és határozott forma lebegett a tenyere fölött. Egy jégszív. Tökéletesre csiszolt, valamilyen szinten megbabonázó szépséget kölcsönző aura lengte körbe. Egyenletes lassúsággal forgott körbe, hogy minden egyes apró részletét megcsodálhassam. Habár jégből volt, kezdte a szívemet felmelegíteni a látványa. Még egy halvány mosolyt is eleresztettem, annyira tetszett.  
De mindez csak pár másodpercig tartott. A szíven hirtelen megjelent egy repedés, aminek nem fordítottam volna olyan nagy figyelmet, ha nem kezd el tovaterjedni. Egyre több érszerű vonal kacskaringózott keresztül a szíven, míg végül már úgy nézett ki az egész, mint egy pókháló. Nem értettem, hogy mi történt, ezért értetlenül pillantottam Grayre. Úgy nézte az arcomat, mintha minden vonását be akarná égetni a retinájába, mielőtt örökre elválnak az útjaink. Majdnem hogy keserédesen mosolygott. Szenvedett, csak ezt tudtam magyarázatként felhozni.
- Rei... – Szólalt meg végül, lehelete páraként emelkedett a hideg, esti levegőbe.
- Nem kell mondanod semmit sem. – Két kezem közé zártam a szívet tartó kézfejét, hogy felmelegítsem. Bár ez fordított felállásban jobban szokott működni, néha mégis én hordtam a nadrágot. Közelebb hajoltam és ráleheltem a kezére. – Nem hagyom, hogy a szíved ennyire megsérüljön. Ígérem.
- Miről beszélsz? – Összerezzentem a hangját hallva, mintha egészen gunyoros lett volna. Felnéztem az arcára és azt láttam, hogy mosolyog. Már nem szomorúan, mint az előbb, hanem lenézően. – Te tetted ilyenné és még azt mered mondani, hogy nem hagyod? Ugye csak szórakozol velem? Te tényleg nem látod be, hogy mi a fenét műveltél velem? Elvetted az eszemet, ezért most minden egyes pillanatban szenvedek, hogy szeresselek.
- Jaj, bocsánat! – Utánoztam gúnyos hangját, ellépve tőle. Megvetően bámultam, mert nem igazán tetszett a kialakult helyzet és ez az új, tuskó formája. – Itt lenne az ideje visszaadnom az eszedet, mert látszólag nélküle elég alpári lettél. Ne okolj engem, mert nincs mire föl. Azt hittem, amikor összejöttünk, hogy elfogadtad a bunkó énemet is. Azt a mogorva taplót, aki beveri a képed, ha nem tetszik neki valami.
- Én elfogadtam, csak az elmúlt három hónap alatt egyszerűen elviselhetetlen lettél! – Vágta a fejemhez, a számtól pedig ösztönösen a torkomba ugrott a gyomrom. Már egy hónapos voltam, amikor ráébredtem arra, hogy valaki növekszik bennem. És talán az volt az a döntő pillanat, amikor gyökeres fordulat állt be a viselkedésemet illetően. Szinte érezni kezdtem, ahogy fojtogat a körülöttem lévő levegő. Próbáltam mélyeket lélegezni, de fogadni mertem volna, hogy úgy néztem ki, mint egy tátogó hal. Nem érdekelt. Úgy éreztem magam, mint, aki menten feldobja a talpát. Mohón kapkodtam a hideg levegőt, annak reményében, hogy oxigénhez jut az agyam és felfogja, hogy nincs miért idegeskednem. Mínusz akárhány fok volt... nekem mégis izzadságcseppek folytak végig a homlokomon és menten meggyulladtam. – Mi a ba...
Nem fejezte be a mondatot, ugyanis egy hirtelen lökéstől előregörnyedtem, de szerencsétlenségemre csak vaklárma volt. Egyszerűen öklendeztem, de nem jött ki semmi sem belőlem. Émelyegtem és szinte szidtam az eget, hogy oldozzanak fel e rettenetes kínok alól. Szerintem megjártam a poklot, hisz patakokban folyt rólam a víz és minden egyes eltöltött másodperc egy kisebb halállal ért fel számomra. Erőtlenül belekapaszkodtam Gray karjába, amikor készültem összerogyni. Annyira erőtlennek éreztem magam. Zsoldos vagyok... mégis miért visel meg ennyire ez az egész? Csak azért, mert minden fennmaradó erőmet a testem önkéntelenül is a magzat védelmezésére fordítja? Ez annyira nem fer.
- Jézusom, Reila! Miért nem gyógyítod meg magadat? – Bolond. Még mindig ne jöttél rá? Lehet, hogy minden betegséget és sérülést képes vagyok megszüntetni s meggyógyítani, de egy kisbaba teljesen más tészta. A hatókörömön kívülre esik a terhesség fogalma. Még pár nap és betöltöm a tizenhatodik életévemet... és mégis. Meg kell tapasztalnom a három trimeszter borzalmasságait.  
- Seggfej, jól vagyok... – Suttogtam elszoruló torokkal. Belegondoltam, hogy mi van, ha Gray egyáltalán nem is akarja ezt a gyereket. Önkényesen döntöttem helyette, ezzel pedig lehet, hogy tönkretettem a még meg sem született kisfiam vagy kislányom életét. Jézusom! Hogy lehettem ilyen felelőtlen?! A látásom egy pillanatra elhomályosult, majd kitisztult, amikor a könnycseppek végigfolytak az arcomon. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást, pedig minden idegszálammal küzdöttem gyengeségem ellen.
- A francokat vagy jól! – Csattant fel igen erélyesen. Velem együtt leguggolt a hóba, majd elkezdte kabáton keresztül simogatni a karomat. Az idő múltával mindkét keze az arcomat fogta közre és szomorúan hallgatta a hüppögésemet. Hozzá képest tényleg csak egy pisis vagyok...
- Annyira félek... – Vallottam be őszintén, mert már semmi oka nem lett volna titkolni. Féltem. Na és? Azt hiszem, mindenki megijedne, ha tizenöt éves létére, amikor még szinte ő is gyerek, egy másik élet növekedne benne. Nincs mit rajta szépíteni, ezt rendesen elbaltáztuk Grayel. Öt hónap múlva mindketten felelősek leszünk egy csecsemőért.
- Nem kell. – Az állam alá csúsztatta az egyik ujját és lassan felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Biztatóan rám mosolygott, amitől, ha lehet, de még jobban könnyezni kezdtem. Ő megbízik bennem, én pedig egy ilyen hatalmas dolgot három hónapja titkoltam előle. – Melletted maradok és megvédelek.
- Bármi történjék is? – Kétségbeesetten kapaszkodtam a szavaiba. Már csak ez maradt nekem, ha azt mondja, amit hallani szeretnék, akkor képes leszek lenyugodni. Tudtam, hogy bízhatok benne, eddig sohasem hazudott nekem és betartotta az ígéreteit.
- Persze. – Az a gyengéd mosoly, amit kaptam egyszerűen beragyogta a lelkem sötétségét.
- Ígéred?
- Míg a halál el nem választ! – Erre volt szükségem. Ez a hat szó maga volt a feloldozás, így úgy döntöttem, hogy, ha Gray elakar menni szórakozni, akkor vele megyek. Nem ronthatom el a kedvét.
Mikor beléptünk a szórakozóhelyre azzal kellett szembesülnünk, hogy a hely csordultig van mágusokkal és emberekkel egyaránt. Jó néhány barátunkat megpillantottuk a táncparketten, de a pultnál is sokan lebzseltek. Undorodva húztam el a számat, amikor orromat facsarni kezdte a melegtől izzadó emberek testszaga. Még a levegő is fülledt volt, majdnem hogy meglehetett fulladni idebent. Jó lett volna magamat valamivel lehűteni.
- Bocs. – Vágta a fejemhez egy tetőtől – talpig elázott férfi, amikor a kezében tartott pohara megbillent és az egész tartalma a karomra borult. Most már sörtől is bűzlöttem, még ha nem is így értettem azt, hogy jó lenne magamat lehűteni valamivel. Csak bosszúsan horkantottam, még ha a legszívesebben állon is vágtam volna az illetőt. Éppen ezért utáltam az ilyen helyeket. Normális esetben Gray azonnal a védelmemre kelt volna... csak éppenséggel megszokásból elhúzódtam tőle, amikor megakart csókolni. Biztos még mindig amiatt morgott.
- Szeretnék keresni egy boxot, ahová leülhetek. – Hajoltam közel a fiúhoz. Mivel először nem értette a hatalmas zajtól, így közvetlenül a fülébe suttogtam. Észrevettem, hogy a leheletemtől megborzongott. Ez emlékeket idézett fel bennem. Először aludtam ott nála és sikerült már az első pillanattól fogva minden egyes szavával zavarba hoznia. Felrémlettek azok az ügyetlen csókok, amiknek a következménye lett a felrepedt szája. Én csak segíteni szerettem volna rajta, de ő a kezei közé fogta az arcomat és nem törődve semmivel az ajkamhoz préselte az övét. Azok az elsuttogott szavak, ígéretek, amiket alig hallottam a fülemben zúgó vértől. Mindenre emlékeztem, főként az érzésekre. Ahogy a keze olyan helyeken járt, amit eddig csak én érintettem meg. Féltem, izgatott voltam és nem tudtam eldönteni, hogy helyes – e az, amit teszünk. Nem hiszem el, hogy egy tizenöt éves ennyire fel tud izgatni. Ezt mondta akkor, én pedig csak hatalmasra nyílt szemekkel fürkésztem zavart arcát. Annak az estének a következménye az a négy hónapos kisbaba, akit a szívem alatt hordozok ebben a pillanatban is.
- Rosszul érzed magad? – Tátogta, legalábbis én csak a szájáról tudtam leolvasni, hogy mit szeretne kérdezni. Néztem az arcát, a szeme alatt végighúzódó karikát és rájöttem, hogy rettenetesen elfáradt ez alatt a pár hónap alatt. Szeretett volna egy keveset szórakozni, kikapcsolódni, igazán megérdemelte a pihenést. Még ha ezek szerint mást is jelent nálunk ez a fogalom. Ha én kikapcsolódásra vágyom, akkor kimegyek az erdőbe, távol az emberektől, oda ahol csend és béke van. Nem pedig ebbe a szánalmas placcra, ahol a hobbi nélküli fiatalok elisszák az agyukat és a pénzüket. Meg kéne keresniük az életüket...
- Gray! – A hörgő, kissé hisztérikus hang hatására mindketten összerezzentünk és egyszerre kaptuk a forrás felé a fejünket. Unottan bámultam a lányt, aki jó szokásához híven már rég leitta magát a sárga földig. Szerintem mindenki tudja, hogy kiről beszélek. A Fairy Tail kedvenc alkoholistájáról, Cana Alberona – ról. Vigyorogva, kivörösödött arccal bökdöste barátom karját és olyan kérdésekkel halmozta el, amit egy hozzám hasonló visszafogott ember sohasem merne kibökni, de neki még józanul is menne. – Gyereee.. igyunk egy kört vagy netán nem engedi az asszony?
- Nyugodtan menj. – Mondtam, amikor mindketten kérdőn pillantottak felém. Bár a lánynak erősen keresztbe állt a szeme. Úgy döntöttem kicsit engedek. Cana egyből átkarolta Gray nyakát és elkezdte a pulthoz rángatni, ezzel minden táncparketten időző embert félrelökve. Én sem voltam barátságosabb hangulatban, ugyanis az utamba kerülő emberek oldala egy vagy két lila folttal gazdagabb lett, mivel a könyököm találkozott velük. Lehet, hogy nem volt a legjobb módszer úttörésre, de bevált és csak ez a lényeg. A kockázat veszélyes lett volna ebben a helyzetben. Még a végén a babám bánta volna meg. Ha jelen pillanatban az apja le se szarja és inkább egy másik nővel iszik, az csakis az én hibám. Egyáltalán nem tud a gyermeke létezéséről és ezért csak engem lehet felelősségre vonni. Ez a negyedik hónap vége, mégse múlt el a rosszullétes időszakom. Pedig el kellett volna az eddigi tapasztalatok szerint. A sok stressznek és szenvedésnek köze lehet a túlzott rosszullétekhez? Mindenképpen, legalábbis a saját véleményem szerint. Már nem bírtam olyan sokáig elviselni ezt az állapotot. Nem tudhattam, hogy mikor következik be a mostanihoz hasonló eset. A hangok egybefolytak, a szagok felerősödtek, az embereknek meg elhomályosodtak a körvonalaik. Így érzékeltem a körülöttem zajló dolgokat. Rettenetesen éreztem magam, mégse mukkantam meg. Nem tehettem meg ezt vele. És magammal sem. Azzal csak rontottam a helyzeten, hogy hergeltem magamat. A gondolataim egymást üldözték egy sötét, szűk szorosban, ami olyan, mint az Uroborosz.
Arra eszméltem fel, hogy párom nevét kántálták többen is. Izgatott, szinte túlfűtött volt a hangjuk, a testtartásukból ítélve pedig teljesen be voltak zsongva. Egy fiatalokból álló kisebb csoport kört alkotva helyezkedtek el a bárpult mellett, így teljesen kitakarták a sztárt. Az utamban lebzselő fiatalok meggátoltak abban, hogy bármit is lássak a történtekből. És ez rohadtul idegesített. Nem az, hogy Gray a figyelem középpontjába került, mert az szinte mindennapos esetnek számított, hanem, hogy az emberek boldognak tűntek. A részegség mámorában párom műsorát érdekesnek találták és élvezték. De, ami tálam teletöltötte a poharat az Lucy halott fehér arca volt. A kör szélén állt, teljesen józannak tűnt, de olyan sápadtnak is egyben, hogy azt hihettem volna, hogy a következő pillanatban elvágódik. És kétségbeesetten pillantgatott felém. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy Gray olyat művel, ami engem kényelmetlen helyzetbe hozhat. Feltápászkodtam a székemről, hogy jobban lássam mit is csinált az a barom, amikor hirtelen... egész egyszerűen összetört bennem valami a látványtól. Menthetetlen ürességet éreztem ott, ahol a szívemnek lennie kellett volna, majdnem hogy megkövült tekintettel bámultam magam elé. Látni azt, hogy életed szerelme, a gyermeked apja mást ölel, csókol és rá mosolyog.... olyan volt, mintha kirúgták volna a lábaim alól a sámlit. A kötél megfeszült a nyakam körül. Egész egyszerűen végem volt. Dühösnek kellett volna lennem, de egyelőre csak a végtelen csalódottságot éreztem. Megcsalt... megszegte a nekem tett legelső ígéretét. Megcsókolt egy másik lányt... Ha ezt az egyszerű dolgot se tudta teljesíteni, akkor mi van a többivel? Azokra is képtelen lesz!

- Te tényleg egy idióta vagy... – Suttogtam magam elé és inkább megfeledkeztem a megkönnyebbültségtől, hogy most már elmúlt a rosszul létem. Helyette összetörtem, megsemmisültem, elvesztettem a másik felem és akkorát csalódtam, mint még emberben sohasem. A múltam, a jelenem és a jövőm. Egész egyszerűen tönkrement. Ilyen áron vásároltam meg a várva várt nyugalmat.

- Reila! – A fél karomat adnám azért, hogy visszamehessek és megakadályozhassam ezt. Mert, ha más a kezdet, akkor a vég is más. Talán sohasem kellett volna a céhbe jönnünk. Akkor nem ismertem volna meg őt. A napomat. A csillagomat. Az életemet. A fiút, aki minden tettével valahogy befolyásolt. Ott állt mellettem és nem tudtam másra figyelni, csak rá. Ha mégsem, akkor a szemeimmel mindig őt kerestem. Akkor a szemünk találkozott és megnyugodtam. Egész egyszerűen ez az éjszaka kiszakított valamit az életem történetéből. Kitudja hány lapot vagy fejezetet. Na, most mihez kezdesz kis mókus? A menekülés nem megoldás, te mégis fáról fára ugrálsz és futsz. Megaláztak, annyira, hogy nem bírtál volna ezek után a szemébe nézni. A szemed előtt csinálta. Pedig mögötted minden tágasabb volt. Tudta, hogy ott vagy és ennek ellenére megtette. Elárult... Gray elárult engem.
- A francba! – Persze, hogy elmenekültem. Megakartam tartani a maradék önbecsülésemet, amit hagyott nekem. Nem akartam rontani a saját helyzetemen, csak még jobban aláástam volna magamat, ha mindenki szeme láttára kiosztom. Bár Lucy kétségbeesetten kiáltozta a nevemet, de én már messze jártam.  A lehető leghamarabb el akartam tűnni annak az épületnek a közeléből, még ha tudtam, hogy nem is mehetek ebben az állapotban haza. Nira megint olvasna a gondolataim között és megölné az áruló Júdást. Gondolkozás nélkül megtenné, pedig az az én reszortom. De most túlságosan is az indulataim hatása alatt álltam. Ha most találkoznánk, akkor csak folytatódna a lánc. És véglegesen belekerülnék az örvénybe, ahonnan nincs menekvés.
Ahogy sétáltam, talpam alatt ropogott a hó, a szállingózó pelyhek pedig lassan befedték az egész kabátomat.  Gray... miért te jutsz először eszembe, ha tetőtől – talpig befed a jég és a zúzmara? Miért téged látlak, ha felnézek az égre? Miért érzem úgy, hogy nélküled még most se tudnák élni? Miért... kellett így történnie? Miért... miért... túl sok a miért. Még annál is több az indulat. De kevés a válasz. Elegem volt abból, hogy sehol sincs pont, csak vesszők és kérdőjelek. Szinte ösztönösen nyúltam a nyakamhoz, majd a felismeréstől keserűen felsóhajtottam. Jó így a hajad, ne vágasd le. Miatta hagytam megnőni egészen a vállamig, de most kezdett idegesíteni. Annyira, hogy egész egyszerűen fogtam a bokámhoz erősített kést és nemes egyszerűséggel levágtam. Ugyanolyan, talán kicsit tépettebb lett, mint kezdetben. De én így szerettem, ezért nem is akartam látni a földre hullt tincseket, amiket nagy valószínűséggel már elkezdett befedni a hó. Egy pillantásra se méltattam, csak eltettem a kést és tovább sétáltam. Nem is igazán figyeltem arra, hogy merre megyek, így amikor legközelebb felnéztem már a város határán kívül voltam. Körülöttem mindenhol fák, kihalt ösvények, sötétség és befagyott tócsák. Jég.... Nem tudtam megmondani, hogy mi ütött belém, egész egyszerűen izomból betörtem a az előttem terpeszkedő ártatlan tócsa, jégpáncéllal borított pajzsát. Meglepődtem, hogy mennyivel jobban éreztem magam. Talán, ha levezetném valahogy a feszültséget, akkor nem érezném magam ennyire nyomorultul.
- Idióta! – Az öklöm gyorsabban mozdult, mint terveztem. Nagyobb erőt fektettem bele, mint gondoltam. A fa pedig hangosabban reccsent, mint hittem. A kérgek a levegőbe repültek, elsuhantak a fejem mellett. Élvezni kezdtem az erőt, ami minden egyes ütés után szétáradt a testemben. Nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy magával ragadott a fa reccsenésének hangja. Ahogy egyre több és több ütést vittem be, úgy növekedett lelkesedésem. A fáradságot érezni felüdítő volt, azt jelezte, hogy tényleg dolgoztam. Reccsenés hangja töltötte be a környéket, az öklömbe pedig nem először nyílalt bele a fájdalom. Mit számít pár törött csont? Ahhoz a kínhoz nem fogható, amit minden egyes pillanatban, szüntelenül éreztem. A kezem pillanatok alatt meggyógyult, de mi a helyzet a szívemmel? Azt ki fogja meggyógyítani? Születésemtől fogva meg van ez a különleges képességem, most mégse tudtam hasznát venni. A lelki sebeket képtelen voltam helyrehozni. A nyakamat mozgatva vártam, hogy a csontjaim összeforrjanak, amikor hirtelen égető, intenzív fájdalom hasított a karjaimba. Levegő után kapkodva tántorodtam hátra. Minden bizonnyal el is estem volna, ha valaki nem kap el. Két erős kar tartott meg. Az érintése ismerős volt, túlságosan is. – A te fejedet képzeltem minden egyes fa helyére.
Néztem szét. Mindenhol fakérgek, ágak, gallyak, tűlevelek és kisebb fadarabok, amiket a hó szép lassan kezdett befedni. Sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, most, hogy levezettem a feszültséget. Még arra se éreztem késztetést, hogy pofán verjem a fiút. Ezt sajnos egy negyed erdő bánta, hisz rajtuk töltöttem ki a dühömet.
- Meg is érdemeltem volna... – Vállamon a szorítás erősödött, majd egy pillanattal később elengedett. Azt hittem, hogy el fog tőlem távolodni, de ehelyett mindkét karjával átfonta a testemet és közelebb húzott magához. Fejét a nyakamba fúrta és a tarkómat csókolgatta. Ennél nem is követhetett volna el rosszabb dolgot. A szívem is belesajdult, szomorúsággal töltött el az érintése. Belegondolni is rémes volt, hogy ezt egy másik nővel is csinálta. Azt gondolta, hogy azok után, amit tett, csak úgy csókolgathat, mint régen? – A hajad...
- Levágtam. – Felemeltem a kezeimet és a karjára tettem. Jó volt érinteni az ismerős testet, de... már nem olyan, mint régen. A szemeim hirtelen elkerekedtek, amikor valami kellemes melegség áramlott szét az egész testemben. Először éreztem... Meglepettségemben gondolkodás nélkül mondtam ki. – Rúgott a baba.
Egy pillanatig néma csend uralkodott, majd felfogtam a szavaim súlyát. A felismeréstől teljesen elsápadtam. Ezt nem így terveztem elmondani... Jézusom! Miért hallgat ennyire? Ez nagyon nem tetszik nekem. Minden bizonnyal azt hiszi, hogy megőrültem. Ahh... Hogy a francba mondhattam azt minden bevezetés vagy felvezetés nélkül, hogy rúgott a baba?!
- Mi...? – Nyögte ki hosszúra nyúlt csend után. A hangja élétől összerezzentem és éreztem, hogy végigfolyik homlokomon a veríték. Tisztán hallottam, hogy nem örül, ettől pedig motoszkálni kezdett bennem egy gondolat. Mi van, ha egyáltalán nem is akarja ezt a gyereket? Ne... azt egyszerűen nem viselném el. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor meg kell kérnem Levyt, hogy had lépjek ki a céhből. Nem bírnám elviselni a férfi közelségét annak a tudatában, hogy nem kívánta a közös gyermekünket. A nyugtalanságomat ő is megérezhette, ugyanis megállás nélkül rugdalta a pocakomat. A legszívesebben azonnal odakaptam volna a kezemet, hogy megnyugtassam, de Gray egész egyszerűen megakadályozott benne. – Terhes vagy?
Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam magam, de a ficánkolásomat megérezve egész egyszerűen szembefordított magával. Felkészültem a legrosszabbra is, de, amint megpillantottam az arcát... az a kép hideg zuhanyként ért, majdnem összeestem a súlyától. Teljesen feldúlt volt, látszott, hogy mindjárt eldurran az agya. Mérges volt... nem fog kelleni neki a gyerekünk... és én se. Ezért csókolózott a szemem láttára, hogy könnyebbé tegye a maga dolgát..
- Terhes vagy?! – Most már az arcomba ordította, szinte köpte azt a két szót, miközben a karomat szorította olyan erővel, hogy felszisszentem. Azt is mondhatjuk, hogy megijedtem és a félelemtől könnyek szöktek a szemembe.
- Igen... – Homályosan ki tudtam venni a teljes elkeseredettséget az arcán és... a félelmet. Hát persze... Ő is félt, egyikünk se volt felkészülve erre.
- A francba... – Hirtelen történt, hogy lerogyott a hóba, de egy pillanatig se engedett el. Karjával a derekamat ölelte, fejét pedig a hasamba fúrta és... sírt. Őt ugyanúgy megijesztette a helyzet, mint engem. Még csak húsz éves volt, ha pedig hozzáadjuk a Tenrou szigeten töltött hét évet, akkor huszonhét. A lényegen viszont nem változtat: egyikünk sincs felkészülve arra, hogy szülő legyen. Ezt úgy, ahogy van elrontottuk. Viszont abból, ahogy ölelt rájöttem arra, hogy akármi is fog történni azzal együtt fogunk szembenézni, mivel... Ez a mi bűnünk.        

A végzet utolsó tele

Hatalmasra tágult pupillákkal néztem, ahogy Gray szemei döbbenten elkerekednek, majd a levegőbe repül. Én tényleg nem akartam ennyire erősen megütni, de valami megmagyarázhatatlan félelemnek köszönhetően képtelen lettem irányítani az erőmet. Ahogy földet ért még csúszott pár métert, egészen addig, amíg egy fának nem csapódott. Erős ütések sora rohamozta meg a mellkasomat, a hideg levegő ellenére pedig szédültem a melegtől. Szemeim előtt összefolyt a kép és csak elmosódott foltként láttam, ahogy Gray felül, majd a földre köp egy kis vért. Hátráltam pár lépést, de a lábaim annyira remegtek, hogy szinte összecsuklottam. Ne most. Ne itt. Ne előtte. Valahol máshol. Rimánkodtam kétségbeesetten, szemem sarkát pedig könnyek lepték el.  Sokszor, egymás után, szakadozott és apró lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, de az ellenkezője történt. Minden elsötétült egy pillanatra, majd mikor visszatért a látásom fekete pöttyök sokasága táncolt a szemeim előtt. A fejem zúgott, harangok, felrepülő madarak és gyerekek nevetése... Mi ez? Miért hallom őket ilyen élesen? A fejemhez kaptam mindkét kezemet, közben hátrafelé botladoztam. Azonnal el kell tűnnöm innen. Gray nem láthat engem ilyen állapotban! Ahogy megperdültem a tengelyem körül egy újabb hullám tört rám, a gyomrom pedig egyenesen felizzott. A tüdőm összeszorult, a levegő pedig, izzó és forró lepelként nehezedett rám. 

- Nee – chan! – kiáltottam el magam hisztérikusan, de még ez az egy szó is elcsuklott a mondat végére. Éreztem a torkomon felkúszó epét, az arcomon végigfolyó könnyeket és azt, hogy valaki megragadja a kezemet, majd futni kezd velem az erdő felé. Erőtlenül, majdnem hogy kótyagosan követtem. A meleg és kissé kérges tenyere elárulta, hogy ki ráncigál maga után. Mindvégig tudtam, hogy itt van a közelben, baj esetén pedig azonnal a segítségemre siet. 

A nővérem szó nélkül támogatott, a jelenlétével. Nem vágta a fejemhez, hogy én megmondtam, pedig minden oka meglett volna rá. Egy egyszerű vállrándítással elintézte, amikor ráeszméltem, hogy ő ugyanúgy tudja, ahogy én. Ő volt ott mellettem, amikor keserves zokogásban törtem fel. És ő van itt mellettem, amikor anya majdnem, hogy az egekben van az örömtől. Nira blokkolta a gondolatainkat, így sejtésük sem lehetett a konfliktusaink mögött rejlő valódi okról. Ki is tekerné a nyakamat, ha rájönne. Nee – chan hátranézett a válla felett és küldött felém egy határozott pillantást. Én is tudom, hogy már nem sokáig tudom titkolni! Valamennyire szerencsésnek mondhattam magam, hisz az alkatomnak köszönhetően egy ideig még nem kell lecserélnem a ruhatáramat. Ameddig nem nő a hasam, a rosszulléteket is sikerül valahogy eltitkolnom. 

- Reila! – Nem bírtam tovább futni, így majdnem előrebuktam, de Nira hihetetlen sebességgel fordult meg és kapott el. Fél karomat átdobta a vállán és erőlködés nélkül az egyik fához cipelt, hogy ott óvatosan letegyen. Nekidőltem a fa törzsének és őszintén mondom, hogy sokkal jobb érzés volt ülni, mint állni. Persze a legjobban annak örültem volna, ha elfekhetek, de ahogy körbepillantottam csak megfagyott, kemény és koszos talajt láttam, ahol gyülekeztek a megsárgult és száraz levelek. A látványtól szinte egyből elvetettem az ötletet. Nem voltam válogatós, vészhelyzet esetén bárhol elaludtam volna, de arra gondoltam, hogy a babának nem tenne a legjobbat. 

- Sajnálom. – Nee – chan megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ne beszéljek. Erőtlenül bólintottam, de még az én figyelmemet se kerülte el, hogy összehúzott szemekkel pillant magunk mellé, a fákkal és bokrokkal eltakart rész felé. Egyre gyakrabban és sűrűbben fordult elő, ami nem lehetett véletlen. Valakinek vagy valaminek érezte a jelenlétét, ami ránk nézve akár fenyegető is lehetett. Nekem csak pár perccel később tűnt fel, ennek a fránya gyereknek köszönhetően tompultak a zsoldos érzékeim és még a szokásosnál is jobban lemaradtam a nővéremtől. 

Nira a kardhüvelyéhez nyúlt, majd előrántotta fegyverét és a penge élével hárította a felénk repülő lövedékeket.  Olyan gyorsan mozgott a keze, hogy szinte már nem is láttam mást, csak a levegőben szétszórt golyókat, amiket visszavert. Testsúlyát áthelyezte a másik lábára, ennek köszönhetően pedig feltűnt, hogy teljesen eltakar engem. A saját testével védelmezett. Egy pillanatra a tüdőmbe szorult a levegő, a döbbenettől pedig szóhoz sem jutottam. Nem kell semmit sem mondanod. Hangzott fel éles és határozott hangja a fejemben. Ebben a helyzetben csak hátráltattam volna, rá kellett bíznom magamat. Komor tekintettel figyeltem hátát és próbáltam rájönni a következő mozdulatára. Mivel mindketten az edző ruhánkat viseltük, így Nira könnyedén mozgott. A kardot úgy mozgatta, mintha meg sem érezné a súlyát, a mozdulatai büszkeséget és elszántságot sugároztak, mégis áradt belőle valami megmagyarázhatatlan kecsesség is. A nővérem még harc közben sem felejtette el, hogy mi méltóságteljes, harcos nők vagyunk. 

- Bújj elő! – Nira ordítása bejárta az egész erdőt, majd a torkából feltörő vad morgás is. Az itt maradt madarak mind felröppentek az ágakról és tovaszálltak, az állatok pedig elmenekültek. Bárki is volt az ellenfelünk nem volt annyi vér a pucájában, hogy szemtől szembe megküzdjön velünk, illetve, ha pontos akarok lenni, akkor a nővéremmel. 

A szememet levettem a lány hátáról, helyette a földet tanulmányoztam, ami szép lassan repedezni kezdett. Olyan észrevétlenül is hangtalanul, hogy egy ember észre se vette volna. Akárki is az ellenfelünk szinte egész biztos, hogy mágiát használ, nem is hétköznapit. A repedésből füst szállingózott felfelé, amitől Nira izmai megfeszültek. Heves mozdulattal kapott a karom után és nemes egyszerűséggel felrántott. Időm se volt megkérdezni, ő rohanni kezdett. Nekem is össze kellett szednem magamat, de a fenti levegő közel sem hatott rám jótékonyan. A szél feltámadt, ezért pedig külön köszönetet mondtam az égieknek. Valamennyire sikerült csillapítani a rosszullétemet, de még így is éreztem a második hullám előszelét. Hamar le kell rendeznünk ezt, Nee – chan nem bír egyszerre harcolni és rám is vigyázni. Hogy lehetek ennyire tehetetlen? Valahogyan biztosan a segítségére tudok lenni. Nekem csak arra van szükségem, hogy biztonságban tudjalak. 

Ameddig én jól vagyok, addig Nira is képes a harcra koncentrálni. Nem szeretném, hogy a fél személt rajtam tartsa, teljes erőbedobással kell küzdenie. Egészen egy tisztásig futottunk, ott szinte szabályszerűen lerogytam egy fa tövébe. Szakadozott levegővételem páraként emelkedett fel a levegőbe. Kipirult arcomat nővérem hátára szegeztem. A kardját előre tartotta, meg sem mozdította, hanem elegánsan fogta. Meglepődve tapasztaltam, hogy a felénk repülő golyók egytől egyig kikerülik a lányt és tovább száguldanak a levegőben. 

- Egész biztos, hogy nem hibáztam el! – Alighogy kimondták újabb sort lőttek ki ránk. Kivétel nélkül az összesnek ugyanaz lett a sorsa, úgy, hogy Nira még csak meg sem mozdult. Lehetséges lenne... nincs más magyarázat. Nira a kardja hegyével eltérítette a golyók röppályáját. Mindegy hányszor lőnek rá, mindig el fogja téríteni őket.  Ez az én erős és okos nővérem! 

- Nem is vártam kevesebbet a Diamond család két, megmaradt sarjától. – Lehetetlen volt megállapítani, hogy honnan jött a hang. Itt valami nincs rendben, általában az ilyen mondatokra reagálni szokott legalább egy morgással a lány, de most mintha csak meg sem hallotta volna. Úgy viselkedett, mint, aki nem is hallotta. A férfi hangja is visszafojtott, inkább suttogáshoz hasonló volt. Ilyennek hallottam a harangokat is nem rég. Zúgással és valami ismeretlen mélységgel körbeölelve, mintha nagyon távol lenne és csak egy erőtlen suttogásként jutna el a fülembe. Ezek... nem lehetnek a gondolataik, hisz Nira meg se rezdült. Valami sokkal mélyebbről jövő hang, olyan, amit eddig nem hallottam. 

- Életem végéig elélhetek, ha megszerzem az örökösök fejét! – Az tény, hogy sokak foga fáj ránk. Arról viszont nem tudtam, hogy most már vérdíjat is tűztek ki ránk, az elhangzottakból ítélve pedig nem is keveset. 

- Olyan aranyos a fekete hajú, egész biztos vagyok benne, hogy rendesen megbüntetne az ágyban! – Már csak az hiányzott, hogy egy mazochista kivetülésének hangjait halljam. A gyomrom felfordult, ha belegondoltam, hogy ennek az alaknak milyen mocskos gondolatai lehetnek a nővéremről. A kezeim is ökölbe szorultak, a legszívesebben betörtem volna az illető orrát. 

- Reila? – A fülemhez kellett szorítanom a kezemet, mert nem bírtam már lelkileg hallgatni azt a sok szennyet. Az emberek önző és mocskos vágyaik betöltötték az egész levegőt. Nem érdekelte őket, hogy min kell keresztülgázolniuk, mennyi vérnek kell a kezükhöz tapadnia, csak, hogy eljussanak a céljaikhoz. 

- A fiatal zsoldos helyett inkább magaddal kellene foglalkoznod. – Nira megpördült és a kardját felemelve a levegőbe hasított, miközben elhajolt valami elől. Csak az acél csattanását hallottam, de nem láttam senkit sem. Ne a szemeddel láss, hanem a lelkeddel. Érzed a jelenlétüket! Utasított a lány, feddő hangja, közben a levegőbe ugrott és valakit feltehetőleg fejen rúgott. Próbáltam a lelkemmel látni, de ez a hirtelen parancs nehezebb volt, mint gondoltam. A zsoldos érzékeim megbénultak, az erőlködésből pedig semmi jó nem sült volna ki ebben a helyzetben. Lehunytam a szemeimet és erősen koncentráltam. Próbáltam látni, de csak a sötétség örvénylő hulláma kebelezett be. Egyre erőteljesebben szorítottam le a szemhéjaimat, amikor hirtelen meghallottam Nira erőtlen nyögését. Félúton volt a hörgés és a sóhajtás között. Ahogy kipattantak a szemeim minden vér kifutott az arcomból és egyre jobban kezdtem egy hullára hasonlítani. Nee – chan bordái közül egy penge állt ki, szája szélén pedig vér folyt végig. Láttam az egy pillanatig tartó sokkot a szemében, utána rendeződtek az arcvonásai. 

- Szégyen, hogy egy kardforgatónak a hátát sebzik meg – sziszegte dühösen, majd ismételten felnyögött, amikor megforgatták a bordái között a pengét. Vadul, szinte űzötten meredt maga elé. A feje előrebicsaklott és köhögni kezdett. Tudtam, hogy vért hányt fel, egyenesen az arcomra, mégsem bírtam rémült tekintetemet levenni róla. Tett pár lépést előre, hogy ne okozzon nagyobb sérülést a bordáiból kiálló kard. Magához képest lassan, de még így is hihetetlenül gyorsan fordult meg és kapta el a pengét. Erősen szorította, nem törődve az oldalából ömlő vérrel. A levegő sistergett, a pengén pedig egyre több repedés keletkezett, míg végül darabjaira nem hullott. Káromkodás hangja ütötte meg a fülemet, pedig mindennél jobban ki akartam zárnia a hangokat a fejemből. A fiatal zsoldos beteg és gyenge, támadjuk őt!      

- Nee – chan... – Kaptam fel a fejem, tudván, hogy ezt már ő is hallotta. Az izmai megfeszültek, erősebben szorította a kard nyelét, mint eddig. Szinte sugárzott az erő a lányból, tettre kész volt, még a sérülése se akadályozhatta meg semmiben sem. Ha ő mindent belead, akkor én miért ne tehetnék ugyanígy? Miután elhatározásra jutottam, az összes erőmet összekapartam a sarokból és felálltam. Látnom kell a lelkemmel, hogy győzni tudjak. Segítenem kell a nővéremnek, pedig mindezt csak miattam csinálta. A babát védte és engem... De főként azt az átokfajzatot, akit megfojtanék egy kanál vízben, annyira haragszom rá. Biztos változni fog idővel a véleményem és szeretni is fogom, de annak még nincs itt az ideje. Próbálkozzunk a kedvességgel, hátha beválik. Angyalom, ott bent, te igen, ha egy kicsit is szeretsz, akkor abbahagyod az erőm manipulálását. Oké, ez nem volt valami kedves. Csapó kettő...

- Ne légy ennyire fárasztó... – Fordult hátra hozzám Nira unott arccal, mire zavartan megvakartam a tarkómat. Az a fránya gondolatolvasás, mostanában elkezdte bökni a csőrömet. Belegondolni se merek, hogy végighallgatta az összes csatámat a gyerekkel, ami igazából eléggé egyirányú volt. – Mindent hallottam. 

- Felfogtam! – torkolltam le, majd körbenéztem a tisztáson. Látszólag csak mi ketten voltunk itt, de, ha az ember jobban koncentrált, akkor észrevehette a zúzmarában kirajzolódó lábnyomokat. Hallhatta az ellenség súlya alatt ropogó száraz leveleket. A látásomat ki kell lőnöm és a többi érzékszervemre hagyatkoznom. Szaglás, hallás és a lelki szemeim. – Megvagy. 

Felemeltem a karomat és célba vettem a férfit. A földből hatalmas jégoszlop tört elő, majd előrenyomulva célba ért. Érzéketlen lennék? A szemem sarka se rebbent meg a földre loccsanó vér látványától. Zsoldos létemre gyáva voltam, ódzkodtam az öléstől és azt mondták, hogy ez így van helyén. Nee – chan megakarta óvni az ártatlanságomat. Hálás voltam neki, de azt hiszem épp ideje volt felnőnöm. Bekapcsolt bennem valami, talán ez lenne az anyai ösztön? Vagy valami hasonló. 

- Reila, erre semmi szükség sincsen! – Az első áldozatom, aki láttán nem fogott el az a rossz érzés. Középkorú férfi lehetett és eléggé testes. Legalábbis amennyit láttam a férfi kettévágott testéből, abból erre a következtetésre jutottam. 

- Ne beszélj le erről Nee – chan! Van, amikor egy nőnek bizonyítania kell! – Már pusztán az arckifejezéséből is rájöttem, hogy éppen mire gondol. Lehet, hogy elzárta őket, de szinte üvöltött mi a véleménye rólam. Igaz, csak tizenöt éves vagyok. Közel sem nevezhetem magam nőnek, mégis... ez a gyerek arra sarkall, hogy felnőjek. Talán majd megköszönöm neki, ha felnő. 

Mindketten tisztában voltunk a ténnyel, hogy az erőm telje a méhem védelmére ment el. Zsoldos dolog, el kell fogadnom vagy bekebelez, ahogy ez a világ is. A fennmaradó energiámmal küzdeni fogok és megvédem nem csak a kisbabámat, hanem magamat is! Ha Nira azt hiszi, hagyom neki ezt, akkor hatalmasat tévedett!

Ezen kívül még valami nem hagyott nyugodni...

- Húzzál ki a bokorból, de nagyon gyorsan! – rivalltam arra a szerencsétlen idiótára, aki félt velük megküzdeni, ezért inkább elbújt. Mindketten éreztük az onnan áramló feszültséget és félelmet. Elképesztő méreteket öltött, a leghitványabb zsoldos is kiszúrta volna. – Gyenge az édes jó anyátok! Mindent hallok ám!  

- Ha felidegesíted magad ilyen jelentéktelen férgeken, akkor azzal csak alájuk teszed a lovat. – Nira egyenesen előre döfött, ahogy a penge áthatolt az ellenség húsán, úgy szűnt meg a láthatatlansága is. Egy fiatal nő volt, a szemei döbbenten elkerekedtek, pedig igazán számíthatott volna arra, hogy látjuk a jelenlétét. A szemeiben félelem csillant, majd arcát fájdalom torzította el. Rimánkodva kérte, hogy Nira húzza ki a kardját. Amikor a nővérem eleget tett a kérésének, a penge vége vértől vöröslött, a cseppek a földre hulltak. Lassú, valami lelassította a szemeimben a jelenetet, a hangokat pedig felerősítette. Olyan volt, mint egy síró kisgyerek hangja, ami nevetéssel vegyült egybe. Egy kisfiú kétségbeesett kiáltása. Egészen addig hallottam, amíg a nő meg nem halt.   

- Azt hiszitek, hogy ketten nyerni tudtok ellenünk? – Annak is volt egy határa, hogy mennyire szabad lenézni az ellenfelet. Ezek az emberek erősen alábecsültek minket. Olyan átlátszó és előre kikövetkeztethető támadásokkal rontottak ránk, amit már szinte nevetségesnek gondoltam. Akárki is sebezte meg a nővéremet, élt még, és nem volt jelen. Éreztem volna azt a veszélyes kisugárzást, aki képes áthatolni azon a gondosan megtervezett védelmen.  

Az emberek sorra estek el és adták fel a harcot, de egyiküknek sem sikerült megsebeznie minket. Kissé kimerültem, és a tréningruhám izzadságtól bűzlött, de a határozottságom életben tartott. Aggódtam a nővérem miatt, a szokásosnál is jobban remegett a teste. Az ilyen kis csaták normális esetben meg sem kottyantak volna neki. Megérezte a sebet, sőt hátráltatta is. Egyre fáradtabb volt, nehezebben is mozgott, mint általában. Meg tudnám gyógyítani, de ahhoz szükség lenne pár nyugodt pillanatra. Az ellenség viszont folyamatosan támadott. Ember, mikor fogynak már el ezek, kezdtek eléggé bosszantani. 

- Hát előbújtál, te rohadék. – Nee – chan hangja arra utalt, hogy elmosolyodott. Szorosabban fogta a kard markolatát és a testhelyzetét is megváltoztatta. Éppen felnéztem volna, hogy lássam kihez beszél, amikor megéreztem a kisugárzását. Ösztönösen fogott el a nyugtalanság és a rémület. Mi ez? Sohasem éreztem ezelőtt ilyet. Félek... ez nem emberi aura, valami sokkal romlottabb és idegenebb. És erősebb, Nee – chan erejét is meghaladja. 

- Kis Szikra, nincs itt számodra hely. – A férfi hangja mély volt, a megnevezés pedig szíven ütött. Remegő lábakkal hátráltam egy lépést és csak utána mertem felmérni az ellenfelünket. Alkatra egy emberhez hasonlított, nem volt benne semmi meglepő. Magassága a barátoméval vetekedett, karja csak úgy duzzadt az izmoktól, majdnem hogy megfeszült rajta a bőr. Mégsem volt visszataszító a látvány. Bőre halvány fényben játszott, mint az éjszaka fényében megcsillanó kékség.  A szemei.... hatalmasok voltak és áttetszőek. 

A legmegfelelőbb szó rá a koszos jég. Ugyanolyan színt öltött, már ha ezt lehet annak nevezni.  Ahogy a hűvös, téli szél feltámadt úgy fújta arcába hosszú, fekete tincseit. Az ellenségünk volt, féltem tőle, ennek ellenére nem tagadhattam, hogy helyesnek gondoltam. És őrültnek. Csak egy egyszerű szőrmenadrágot viselt, semmi felsőt vagy lábbelit. 

- Mit akarsz a húgomtól?! – Lassan felemelte a fejét és érdektelenül tanulmányozta Nirát. A szemei az előbbinél is jobban áttűntek, ettől pedig, ha lehet a tüdőmbe szorult a levegőm. 

- Szánalmasan gyengék vagytok mindketten. – Az egyik kósza tincset elkapva a füle mögé tűrte, utána... eltűnt. Nem is ez lenne a megfelelő szó. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem lehetett követni. A hangsebességgel versenyzett, kiszámíthatatlan volt a következő lépése. Nee – chan a fejét kapkodta és erősen koncentrált, de mind hiába. Ő se tudta kiszámítani a férfi következő lépését. Éppen ezért meg sem tudott lepni, hogy a következő pillanatban felkiáltott, majd előrebukott. Pont úgy nézett ki, mint, akit hátba rúgtak. – Csak ennyire lenne képes a hírhedt Diamond család legidősebb sarja? Csalódtam.

- Szállj le rólam... – Szűrte a fogai között, miközben a körmeit belevájta a kemény földbe. Szerintem nem lehetett olyan nehéz, a nővérem még se tudott megmozdulni a súlya alatt. Úgy küzdött, mint egy csapdába ejtett pillangó. A pók pedig tudta, hogy nyert és nem siette el a dolgokat. Lassan kínozta áldozatát, sarkát belevájta a hátába, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon neki. Mit csinál ez a férfi? Nem bírtam tétlenül nézni, a szívem is belesajdult. 

Egy pillanatra elöntött a megkönnyebbültség mámorító hulláma, de az a férfi darabjaira zúzta egyetlen egy pillantásával. Az a lenéző tekintet, ami unalommal vegyült egybe. Szinte megűrösödött a levegő a tüdőmben, annyira nehezen lélegeztem.  

- Mutasd meg mire vagy képes. – A levegőbe hajította olyan erővel, hogy követni se tudtam. Csak akkor láttam legközelebb a nővéremet, amikor egy másodperc töredékéig megállt a levegőben, utána zuhanni kezdett. Még időben rántotta maga elé a kardját, hogy blokkolja a férfi ütését, de mindhiába. Így is csak a támadás töredékét tudta hárítani az elképzelhetetlen erőnek köszönhetően. Nincs tovább... ezt a csatát elvesztettük. Tudatosult bennem, amikor Nira pár méterrel előttem a földbe csapódott olyan erővel, hogy a föld megrepedt a tíz méteres környezetünkben.  Hogy lehet ekkora különbség kettejük között? Miért vannak ennyire távoli szinteken? Ember ez a férfi egyáltalán? Biztos nem lehet az... Sóbálványt megirigylő mozdulatlansággal álltam és néztem, ahogy Nira után ugrott, és akkora ütést mért a hasába, hogy a lány teste szinte már készült felrepülni.  Még csak pislogni is elfelejtettem, annyira lesokkolt a tény, hogy valaki ennyire könnyedén le tudta győzni a nővéremet. A lány megvonaglott a kínoktól és vért hányt fel.

- Hagyd abba! – sikítottam fel kétségbeesetten és botladozva elindultam feléjük. A poklok poklát élte át és még így is felkapta a fejét a lépteim zajára. Olyan eszelősen pillantott rám, hogy rémülten torpantam meg. Maga miatt kellett volna a legjobban aggódnia, erre még most is engem próbál megvédeni? Én is tudtam, hogy veszélyes ez a férfi, de ehhez nincs joga! Hogy kérheti azt tőlem, amikor a szemem láttára fogják megölni?!

Egyre jobban biztos voltam abban, hogy meg fog halni, ha nem történik sürgősen valami csoda. A feje hátrabicsaklott, szemeit összeszorította és beleharapott az alsó ajkába, hogy elfojtsa a feltörni készülő sikolyát. Előbb halna meg, minthogy feladja a büszkeségét.

Ennek köszönhetően valami egész másnak hallatszott, olyasminek, aminek köze van a vérhez. Bugyborékolva tört fel a torkából, szinte az egész arcát beborította. 

- Ne! – Egy pillanatra megvonaglott a testem, majd előregörnyedve elhánytam magamat. Sosem fogom elfelejteni azt a látványt, Nira égő húsának képét. Ilyen mágiával még nem találkoztam, ami ennyi erőt egybefoglalt. Keze a nővérem combján pihent, ahol végighúzta az ujjait ott füst szállt fel és égett hús szaga terjengett a levegőben. Nee – chan sikított. A gondolatai sikoltottak, annyira fájdalmasan és hangosan, hogy a könnyek tisztára mosták az arcomat. Ezt már nem hagyhatom szó nélkül, segítenem kell neki.  Ha ez így folytatódik, akkor a jobb lábán csak csont marad... 

- Kis Szikra, jól vigyázz. – A férfi felnézett, a másik kezét felemelve egy erőteljesebb lökéshullámmal a legközelebbi fának taszított. A koponyámon keresztülfutott egy fájdalomhullám, ahogy lecsúsztam a földre. Csak egy pillanatra had csukjam le a szemeimet... szükségem van a pihenésre. Szánalmas, alig csináltam valamit. 

- Hagyd őt békén! – Nee – chan dühöngő és erőlködő hangjára felnyíltak a szemeim. Először még csak homályosan láttam, ahogy elkapta a férfi lábát. Egyenesen felém tartott, azzal a kifürkészhetetlen arccal. Miért véd minket ennyire hevesen?  Kérlek, magaddal törődj! Meneküljünk el, biztos sikerülne. Sohasem tudnék magamnak megbocsájtani, ha tehetetlenül nézném, ahogy a nővérem azért hal meg, mert engem védelmez. – Az ellenfeled én vagyok. Ameddig lélegzem, nem hagyom, hogy akár egy ujjal is a húgomhoz érj!

A kínok közepette elvigyorodott, de csak egy pillanatra. A férfi kiszabadította a lábát és Nira kezére taposott. Feltehetőleg már ez is nagy fájdalommal járhatott, ugyanis a nővérem összerezzent. 

- Egyszer minden Csillag lehullik az égről. – Ez az ember tudja a megnevezéseinket és előszeretettel használta is őket. Akárki is ő sokkal többet tud rólunk, mint mi róla. Talán ez aggasztott engem a legjobban. Meg az, hogy a nyakánál fogva felemelte Nirát és az izmait megfeszítve előredöfött. Csak a vakszerencsén és a lány ügyességén múlott, hogy nem szúrta át a torkát. Nira rúgásának köszönhetően feljebb lendült, így az ütés lentebb találta el. De még így is elkerekedtek a szemei és ijesztően gyorsan futott ki minden vér az arcából. Egy pillanatra nem értettem mi történt, de, ahogy arrébb csúsztam... egy olyan látvánnyal szembesültem, ami életem végéig kísérteni fog. A férfi keze.... teljesen áthatolt a lány a testén. Vér, renget vér vette őket körbe és rohamosan nőtt a tócsa. Nee – chan életenergiáját egyre halványabban éreztem. 

- Nee – chan! – Olyan hisztérikusan csengett a hangom, hogy egy pillanatra rá se ismertem. Nem érdekelt, segíteni szerettem volna a nővéremen. Erő híján kúszva indultam el feléjük, de egy pillanatra se vettem le a szememet a férfiról. Elengedte a nyakát, már csak a másik kezével tartotta, azzal, amivel átdöfte a testét. Hagyd abba... nehogy megmerd... nagyon jól tudtam mit fog csinálni mégis reménykedtem. De mindhiába. Kirántotta a kezét Nirából, ami nem is lett volna baj, de nyögés helyett újabb adag vért hányt fel a lány. Már beszélni se tudott annyira kimerült. – Mit csinálsz?! 

- Megadom a kegyelemdöfést. – Meg sem várta a válaszomat. Miért is tette volna? Egyszerűen megtette. Az összes varázserejét a jobb kezébe gyűjtötte. Majd gyomorszájon vágta és hagyta nekicsapódni a fának, ami abban a minutában ki is szakadt a helyéről. De még ekkor sem állt meg. Csak repült, a fák sorra dőltek ki a helyükről, így végül már nem is láttam a lányt. – Utána akarsz menni? 

- Ki... a.... franc... vagy.. te?! – Az utolsó szót már üvöltöttem. Nee – chan után kell mennem, meg kell gyógyítanom, mielőtt még túl késő lenne. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a férfit, de minden előjel nélkül előttem termett. Épphogy csak felnéztem a térde olyan erővel csapódott a nyakamnak, hogy úgy éreztem most helyben megfulladok. Ismételten a fának csapódtam, a levegő pedig kiszorult a tüdőmből. 

- Miért feszegeted az erőd határát, amikor az ilyen alacsony? – A végén mindig magunkra maradunk. Senkire se szabad ennyire támaszkodni, mert úgy is csalódni fogunk. Kis Szikra, ezt te is tudhattad volna. Siel meg fogja tanítani neked, hogy senkivel sem válhatsz egyé, semmiképpen sem tehetsz valakit teljesen a magadévá. 

- Azt mondtam... ne érj hozzá! – Siel szemeiben érdeklődés csillant, sőt még el is mosolyodott. Tudom, nem a legmegfelelőbb alkalom, de jól állt neki. Jobban, mint a mindig érdektelen tekintet. És Nee – chan életben volt! Hála az istennek! Egy átlagos ember nem tudna lábra állni ezekkel a sérülésekkel, de ő felülkerekedett önmagán. A férfi megfordult és nézte Nira dühtől eltorzult arcát. A szemei körül keletkezett tartósjelek megvastagodtak, ami azt jelentette, hogy most tényleg begurult. Még az ínyeit is felhúzta és megmutatta tűhegyes fogait. Félig már farkassá alakult, de nem tudta befejezni az átalakulást ugyanis Nira előtt termett a férfi és akkora erővel rúgta gyomron, hogy szerintem a maradék energiája is elszállt. Nee – chan a földre hanyatlott, Siel pedig lehajolva elvette a kardját. Megkérdeztem volna, mit tervez, de a tettei válaszoltak helyette. A saját fegyverével szegezte a földhöz, belemélyesztette a húsába és majdnem teljesen a tövig nyomta. Amíg Siel egy hasáb fát húzott elő a törmelék közül, addig én a nővérem felé kúsztam, hogy a segítségére legyek. Ki kell szabadítanom. Alighogy rátettem a kezemet a kard nyelére a levegőbe repültem. – Reila! Ne bántsd! 

Néztem a távolodó eget, és ahogy felgyorsulva zuhantam az első gondolatom a gyerek volt. Mi lesz vele, ha most szerzek egy maradandó sérülést, ami befolyásolja a fejlődését? Ha mindketten meghalunk, akkor mi lesz Grayel? Valaha is megtudná, hogy legalább három hónapig apa volt? Nem akarok meghalni. Meg akarom szülni ezt a gyereket és tisztességesen felnevelni. 

Mozdulni se tudtam fájdalmamban, csak feküdtem a gödörben, ami a becsapódáskor keletkezett. Megrögzötten bámultam az eget, tekintettel arra, hogy nem voltam mazochista. Egyetlen egy mozdulat is rettentően fájt, mégis a babáért aggódtam a legjobban. Vajon jól van? Oh, Istenem add, hogy így legyen! 

- Kis Szikra... – Siel állandóan ezt a megszólítást használta és hozzátette a kis jelzőt is. Erőlködve hátrahajtottam a fejemet és azt láttam, hogy a gödör szélén ült, kezében egy véres bottal, a másikkal pedig megtámaszkodott a térdén. Az érdeklődés elhunyt a szemeiben, ugyanolyan érdektelenül tanulmányozott, mint kezdetben. – Örök nyomot hagyok erről a napról az emlékezetedben. Hogy sohase felejtsd el, kihez is tartozol. 

Én a magam ura vagyok, nem tartozom senkihez sem! Egy szavát se értem, mégis mit tervez? Azt mondta örök nyomot hagy az emlékezetemben. Akárhogy próbálkoztam nem tudtam elűzni a rémületet a szemeimből. Ő pedig leugrott mellém, közben elhajította a nővérem vérétől vörös fadarabot. 

- Hagyj békén! – Ijedten néztem, ahogy felemelte a kezét és valami ismeretlen eredetű mágiát koncentrált belé. Egyszerre volt hűvös és forró, lágy és kemény, viszont a színe se különbözött a válassz, melyik tetszik jobban játéktól. Hol kéknek, máskor lilának láttam. Csak egy dolog volt biztos, mégpedig az alakja. Egy kamélia virág. Lángolt, mint a tűz, csordogált, mint a patak, tombolt, mint a szél és kettéhasadt, akárcsak a föld. A négy elem megtestesítője egy ilyen kis törékeny formában. Éreztem a melegét, a belőle áramló energiát és kétségbeesést. A mellkasom felé közelítette, mintha egybe akarta volna olvasztani a testemmel. Annyira felkavaró és megnyugtató volt egyben, hogy nem bírtam levenni a tekintetemet róla. Olyan volt, mint egy massza, nyúlós és ragadós. Mindent beborított. Amikor teljesen a mellkasomba olvasztotta úgy éreztem, mintha a lelkem kiszakadt volna a testemből. Automatikusan lökte ki, mint egy idegent. 

Az igazság az, hogy tétlenül álltam a dolgok előtt és nem tudtam mit kezdeni. Mi történt vagy egyáltalán élek – e még? Lehet, hogy egy fájdalommentes módszerrel próbált meg megölni? De annak se lenne értelme. Nem értettem miért tette, akármi is történt. Hol van most Siel? Körbepillantottam, tettem pár bizonytalan lépést, de a járás olyan könnyedén ment, mintha nem is lett volna gravitáció. Valahogy... olyan felüdítő érzés volt, élveztem! Még egy mosolyt is eleresztettem. Lábujjhegyre állva folytattam az utamat, amíg meg nem láttam a gödör szélén ülő férfit. Egy lábát lazán lógatta, míg a másikat felhúzta a mellkasához. Felém nyújtotta a tenyerét, amin egy fa rügyezett. Mintha nem is másodpercek, hanem hetek vagy hónapok múlnának el olyan gyorsan bontott virágot, majd termést. 

- Ez a tiéd. – Intett közelebb magához, mire a kíváncsiságom győzött és közelebb somfordáltam a férfihoz. Csillogó szemekkel tanulmányoztam a fát, az ágain három termés is nőtt már! Annyira elmerültem a látványban, hogy csak később tűnt fel az, hogy Siel gyengéden megragadta a kézfejemet és maga felé fordította, felfelé, úgy, hogy az égre nézzen. Most kevésbé volt félelmetes a férfi, sőt mintha minden mozdulatát százszor is meggondolta volna. Átadta az én kezembe a fát, amitől köpni – nyelni képtelen lettem. – Három lélek gyümölcse bontott virágot a mellkasodban.  

Nem stimmelt a szám. Sőt, ha már itt tartottunk, akkor maga a helyzet is elég fura volt. Nem bízhatok ebben a férfiban, hisz Nee – chan most miatta haldoklik... Nira! Jézusom, teljesen megfeledkeztem róla! Villámsebesen perdültem meg a tengelyem körül, a szemeimmel a nővéremet kerestem, de sehol se találtam. Hol vagy? Jól vagy? Élsz még? Miért nem látlak?! Minden hiába, nem volt itt, pedig biztos voltam abban, hogy ahhoz a helyhez szegezte Siel. Én tényleg kerestem, de csak egy kisgyereket láttam, aki nekem háttal állt, esernyője pedig pitypang volt. A kölyök haja, olyan színű volt, mint az anyai nagyanyámé. Nem nézett rám, de tudtam, hogy mosolyog és örül annak, hogy láthat. Nem értettem, mégis bódító melegséget éreztem és kimondhatatlanul boldog voltam, hogy itt van. 

- Köszönöm. – Megfordult és rám nevetett, a látványtól pedig a szám elé kaptam a kezem. Azok a szemek... Gray.  

- Siel, mi ez? – Nem bírtam tovább nézni, a szívem is vérzett a mosolyától. 

- Egy angyal. – Képtelen voltam elhinni, ez a gyerek képes volt a lehetetlenre. A könnyeimet nevetéssé, a gyűlöletemet szeretetté és az ellenségemet a barátommá tette. Mert annyi biztos, hogy hálás voltam ennek a férfinek a tettéért. – A ti angyalotok. 

- Látni akarom Grayt! – Szemeit boldogan hunyta le és abban a pillanatban üvegszilánkok sokasága repült mindenhová. Mi ez az.., égető fájdalom? Mintha apró tűk millió szúrnák a kezemet megállás nélkül. Felsikoltottam, egyre intenzívebb és valóságosabb lett a fájdalom. 

- Csicsi! Térj magadhoz! – Az ég helyett egy plafon látványa fogadott, amikor kinyitottam a szemeimet. Hosszú percekig némán meredtem magam elé és a történteken gondolkodtam. Mi is történt pontosan az erdőben? Ki volt az a férfi? Mit adott nekem és miért éreztem azt az elviselhetetlen kínt? – Csicsi! 

Gray fölém hajolt és aggódó tekintettel vizsgálta az arcomat. Ez az arc... azok a szemek.. az ajkak. Kell. Mindene. Most azonnal a magaménak akarom tudni. Lehet, hogy nem lehetett teljesen az enyém, de, ha csak a szívének egy töredékét is nekem adja, én attól már boldog leszek. Könnyeimet látva szomorúan elmosolyodott, majd az ujjával finoman letörölte őket. Istenem, bele lehet halni a vágyakozásba? Mert minden vele töltött másodperc, amikor nem ért hozzám, olyan fájdalmas volt, hogy azt hittem darabjaira hullik a bensőm. Sajnálom, de nem tudom magamban tartani... ki kell mutatnom, különben belebetegszem. Arcát kezeim közé véve lehúztam magamhoz és megpusziltam az ajkát. Egész egyszerűen köszöntem neki, vagy hívhatjuk bemelegítésnek is. Belement a kis játékomba, ajkai automatikusan szétnyíltak, hogy beengedjen. El is mélyítettem volna a csókunkat, ha nem jut eszembe Nira. 

- Nee – chan! – kiáltottam fel és azzal a hévvel el is löktem magamtól a férfit. Tudtam, hogy itt még nem ért véget a mi dalunk és úgy is egymásra fogunk találni. De csak az után, hogy meggyőződtem arról, hogy a nővérem jól van. Kész Nikkelbolha voltam, amíg Gray útba nem igazított. A fiúk hazahoztak minket és Wendy minden tőle telhetőt megtett, hogy az életveszélyes állapotból kilubickoljunk. Az én erőm hatalmasabb és amíg a testem automatikusan, szép lassan regenerálódik, addig Nee – chan minden pillanatban szenvedhet.  Amennyire gyorsan csak tudtam nővérem szobájába siettem. Az ágyán feküdt olyan állapotban, amit sohasem akarok többé látni. Közelebb léptem, és csak néztem a testén végighúzódó sebeket. Igaz, hogy a kislány elkezdte őket kezelni, de ez közel sem volt elég. – Nee – chan.... Sajnálom. 

Soha, senki sem intézte el ennyire könnyedén a nővéremet. Valaki, aki ennyire külön világban élt. Egy olyan személy, aki örök emléket hagyott az emlékezetemben a mai napról. A Nee – chan testén lévő sebek, amik begyógyulva hegekké változnak, egy örök életre elfognak minket kísérni. Nem fogom tudni az összes sebet teljesen begyógyítani, az én erőm is csak visszafelé szállingózott. Elsősorban a halálos és további károkat okozó sérüléseket kezeltem és csak utána következhettek a kisebb karcolások. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a rekeszizmán keletkezett lyuk csak egy rossz emlék legyen, ne több. Mindketten emlékezni fogunk rá, de teszek arról, hogy Nee – chan sohase érezze ismételten azt a fájdalmat. Én... nem gondoltam volna, hogy ennyire mély és súlyos ez a seb, szinte az összes erőmet elvitte! Annyira nem tudtam már mit kezdeni magammal, hogy a lábán lévő seb egy hatalmas égési sérülésre hasonlított, a gyógyítás után. A helyek, ahol átszúrták a testék begyógyultak, de hegeket hagytak maguk után. Mindkét tenyerén, combján, és a bal vállán. Össze kellett forrasztanom a kezében a csontokat és visszaállítani a vállát, mert kiugrott. A koponyája is betört és ezt mind a szemeim előtt történt.  

- Nem a te hibád. – Hiába is próbált meg vigasztalni Gray, de én is ott voltam. Tehetetlenül tűrtem, hogy a nővérem megvédjen engem és a gyerekedet is. Erre nincs bocsánat. Ha még egy másodpercet is a saját bőrömben kell töltenem, akkor elevenen nyúzom meg magam! Fürdeni szeretnék, megtisztítani a mocskos testemet. Szégyentől és gyávaságtól bűzlőttem. – Legalább egyszer az életben hallgatnál rám?

Megálltam az ajtóban és görcsösen megszorítottam a félfát. Az a gyerek... én láttam őt, még ha nem is volt ott senki se. Rám nevetett és azt mondta, hogy köszönöm.  

- Nem szeretnél... velem fürdeni? – Fordultam hátra, az ágyon ülő fiúhoz. Hosszú percekig némán és döbbenten meredt rám, amit nem viseltem valami jól ebben a helyzetben. Miért néz ilyen meglepetten rám? Nem jellemző rá. Valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna? 

- De! – Végül a szemei felcsillantak és egy másodperc töredéke alatt ott termett mögöttem. Ez a gyerek.... rosszabb, mint egy kutya. Nem, inkább pont ugyanolyan, szinte láttam, ahogy boldogan csóválja a farkát. Kis, szerencsétlen hülyém, de addig nem bánom, amíg hűséges marad.  

- Hülye gyerek, hol a kezed?! – Förmedtem rá abban a pillanatban, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Rossz kutya, hogy lehet ilyen perverz?! Amint elszigetültünk a külvilágtól, a mancsai azonnal felfedező útra indultak a pólóm alatt. Bevallom, hogy egy percre lefagytam,a mikor a hasamat simogatta és úgy éreztem, hogy menten elsírom magam. Olyan szeretetteljesen és melegen érintette meg, mintha tudta volna, hogy ott fejlődik a gyereke. De ez képtelenség, egyszerűen csak vigyázni szeretne rám. 

Visszavonom. Szinte bekebelezték a melleimet hatalmas lapát kezei. És őszintén megvallva fájt az, amit csinált. De a bizonytalan mozdulataiból rájöttem arra, hogy neki is szemet szúrt a változás. Az ötödik hét óta folyamatosan fájnak és nőnek a melleim, egyre kényelmetlenebb lett a melltartóm, le is kellett cserélnem az addig megszokottat. 

- Csicsi, sokkal teltebbek a cicijeid. Sőt, ahogy érzem nőttek is. Nem is keveset. – Bassza meg a terhesség, de nagyon gyorsan...! Ha nem az alakom, akkor a rohadt melleim fognak lebuktatni! A biztonság kedvéért inkább csöndben tűrtem azt, hogy kihámozzon a ruháimból, hisz lehet, hogy elszóltam volna magamat a végén. Annyira idegesített ez a helyzet. – Mik ezek a csíkok a karjaidon?

- Mi? – A tükör felé fordultam. És abban a pillanatban értelmet nyert minden, amit Siel csinált. Az égető fájdalom a kezeimben, amik olyanok voltak, mintha apró tűkkel szurkáltak volna. Szóval ezért lett volna. Mindkét karomon két, fekete csík ölelte körbe a kezeimet, mint valami nyakörv. Most már nem fájtak, de sehogy sem tudtam őket leszedni. Nem hinném, hogy ezek tartós jelek lennének... – Ne aggódj ezek miatt. 

- Rendben, ha te mondod. – Visszarántott az ölelésébe, utána a fülemhez hajolt. Azok a szavak, amiket suttogott. Megrogytak a térdeim. A hatalmas kezei, amik olyanok voltak, mintha mindenhol ott lennének. Mondanom se kell, hogy nem jutottunk el a kádig, annál egy sokkal érdekfeszítőbb tevékenységben vettünk részt. Messze felülmúlta az első alkalmunkat, azt hittem, hogy belehalok a gyönyörbe. Éreztem a tetteiből sugárzó szeretetet és imádatot. Láttam a szemeiben szunnyadó vágyat. Nekem adta a lelkét és én is neki az enyémet. Nem is érhettünk volna el másként ezt a mámorító, pillanatnyi örömöt. Gray bennem volt, és én benne voltam.

Elronthatatlan nap

Levy

Hatalmas csattanás ébresztett kábulatomból. Ahogy felnéztem még éppen láttam, ahogy Reila nyomában a nővérével kivonul a céhből. Rá se kellett néznem Grayre, hogy tudjam a pofont ő kapta. Az utóbbi két napban a lány külön képen agresszívan viselkedett a szerelmével. Édesanyjuk feltűnően jó kedvel fogadta a lánya és annak párja veszekedéseit. Mondjuk nem sok olyan anyát ismerek aki örül annak, ha egy lassan huszonegyedik évébe lépő férfi járna a közel tizenhat éves lányával.

-Most mit csináltam megint?-kérdezte jókedvűen a fiú.

-Csak azt jegyezted meg, hogy olyan nyűgös a barátnőd, hogy lassan azon gondolkodol biztos ő e az-válaszolta Gajeel, bár nem nézett rá.

-A pofonjai nem változtak.

Most komolyan? Gray vigyorog azon, hogy a lány arcon csapta? Nem normális.

-Megyek és vissza hozom-mondta.

-Egy újabb nap telt el esemény nélkül-mondtam halkan, ahogy utána néztem.

-Igen és lassan ideje haza mennünk nekünk is...-súgta Gajeel a fülembe.

Meleg bizsergés futott végig a hátamon, majd bólintottam. A nap fényesen ragyogott, bár már szeptember közepét írtuk. Gajeel átfogta a vállam miközben sétáltunk hazafelé. Minden olyan békés volt, olyan nyugodt.

Azonban ezt a meghitt pillanatot is sikerült egy rosszkedvű barátnak elrontania. Gray pufogva és mérgesen közeledett felénk. Arcán hatalmas zúzódás látszott.

-Gray mi történt?-kérdeztem rémülten, de ő csak arrább taszított és ment tovább.

Mintha észre se vett volna minket. Kérdőn néztem utána, de választ nem kaptam a kérdésemre.

-Nem szívesen akarok vészmadárkondi, de szerintem ma foglalt lesz a vendégszobád-mondta Gajeel.

Rá néztem, de ő csak mereven a házat nézte. Ahogy követtem a tekintetét, egy hatalmas fekete árnyat láttam a lépcsőn feküdni. Bár még nem láttam a fehér mancsot és a fehér fület, de így is tudtam, hogy Nira az.

-Mit keres itt?-kérdeztem zavartan.

A farkas felemelte a fejét, de nem mozdult, egészen eddig míg oda nem értünk. Akkor nyújtózkodott, majd leugrott a lépcsőről.

-Mi a baj Nira-chan?-kérdeztem, mire vissza váltott emberi alakjába.

-Baj? Nincsen csak vártam, hogy haza érjetek. Elfelejtetted, hogy ellenőrizni kell, hogy a ruhád hogyan áll így félkészen?-kérdezte.

-Nem holnapra beszéltük meg?-kérdeztem zavartan.

-Szerdára nem?

-Az holnap van-mondta Gajeel.

Nira zavartan számolgatta az ujjain a napokat, de mintha nem találta volna meg a megfelelő dátumot.

-Minden rendben van?-kérdeztem idegesen.

-Mi ja igen persze. Amióta vissza tértünk a hegyekből nem igazán volt időm a napokat számolni. Szenilis vén zsoldos vagyok-nevetett.-Na akkor holnap megnézzük a ruhát.

-Mi a fene folyik itt? Gray úgy csörtett mint egy rinocérosz, Reila megint hallgatásba merült, Nira meg teljesen szétszórt mostanában. Komolyan ezek teljesen megbolondultak?

-Ne felejtsd el,hogy Natsut állandóan egy bolond sárkány üldözi a szerelmével, emiatt szinte mindenki megbolondult-nevetett Gajeel.

Felnéztem rá és azon gondolkodtam, vajon mikor szerettem belé. A választ nem találtam meg, de azt viszont igen, hogy neki hála erősebb lettem. Felül kerekedtem a régi átkon és úgy érzem le is győztem azt. Ma már tényleg csak akkor köhögök ha beteg vagyok.

-Mi az Pöttöm?-kérdezte mosolyogva Gajeel.

-Mondtam már, hogy szeretlek?-kérdeztem

-Igen, de ez egy olyan szó amit soha nem fogok megunni ha hallom.

A szemem forgattam, majd hozzá bújtam. Gajeel felkapott, majd a magasba emelt és úgy csókolt meg.

****

-Nyugi Princess-morogta Nira.

-Nem vagyok nyugodt... Jaj mi lesz ha elesek? Vagy nem tudok megszólalni...

-Nyugodj meg!

Nira szabályosan parancsolt, miközben utoljára meghúzta a ruhámat. Leültetett a kis székre (úgy, hogy a ruhám ne gyűrjem össze) és a hajkefémet, a húga kezébe nyomta. Ő maga nem tudom hova tűnt. Reilával az elmúlt szűk másfél hónap alatt nagyon elidegenedtünk. Vissza jutottunk a kezdeti állapotra. Állandóan morgott valami miatt, és ha Gray szólt hozzá szinte pánik szerűen támadott rá. Ha őszinte akartam lenni féltem tőle.

Egy pillanatra megállt a keze, majd óvatosabban tovább fésülte a hajam.

-Sajnálom, hogy megint félsz tőlem-mondta végül halkan.

Megpróbáltam felnézni, de óvatosan vissza fordította a fejem. Ahogy előre nyúlt a hajtűmért feltűnt, hogy keze mennyire csontos lett az elmúlt időben. Szinte pánikszerűen húzta vissza.

-Miért veszekedtek Grayyel?-kérdeztem.

-Mert nem tudok mit kezdeni az új helyzetemmel-mondta csendesen.

Nem volt időm megkérdezni, hogy mire gondol, mert Nira vissza tért, de mint valami villám. Egy pillanatra kérdőn nézett a húgára, majd a mosoly vissza tért az arcára. Ketten rakták fel a kontyomra a fátylat, majd kicsit hátrább léptek.

-Gajeel sírni fog ha meglát.

Felkaptam a fejem, mire Nirából kitört a nevetés.

-Csak azért, mert gyönyörű vagy... Na jó Szikra akkor foglaljuk el a helyünket.

Gajeel
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy már sokadjára a bejárat felé néztem. Mikor néhány másodperccel korábban Niranu megjelent, hogy ellenőrizze megvagyok e még azt hittem felrobbanok idegességemben. Persze a lány rá tett egy lapáttal, hogy húzta az agyam. Mindenképpen be akarta magyarázni, hogy Levy megijedt attól, hogy elkötelezze magát mellettem. Azonban bármennyire is próbált felhúzni, mikor a Mester megjelent az én kis hercegnőmmel, már nem bírtam a lánnyal foglalkozni.
Levy arca kipirult volt. Szeme szinte ragyogott. Szinte nem is figyeltem oda mi történik, csak az számított. Minden apró részlet feltűnt rajta. Hajában a tózsák tökéletes illettek a ruhájára vart rózsákhoz. Kezén a kesztyű gyémánt fénnyel ragyogott, de nem volt szebb mint az arca. Folyamatosan mosolygott, majd halkan kuncogott. Csak akkor tűnt fel, hogy nem figyeltem a papra. Finoman bólintott, mire zavartan kimondtam az igent.
Mindenki ujjongott a céhből, mikor megcsókoltam Levyt. Nem bírtam magammal, így rögtön felkaptam amint elindultunk kifelé. Odakint kellemes levegő vett körül minket. Nem tudom honnan, de rózsa szirmok hullottak ránk.
-Szóval ez Nee-chan meglepetése?-kérdezte Levy nevetve.
Már nem érdekelt semmi. Utunk a céhbe vezetett. Az ott lévő kis buli sem jutott el a tudatomig. Csak az számított, hogy Levy a feleségem és ez csak annyit jelentett, hogy örökre mellettem marad.
-Le kéne lépnünk nem gondolod?-kérdeztem két órával később.
-Szerinted pont nekünk kéne lelépnünk?-kérdezte Levy, de láttam rajta, hogy ő sincs más véleményen.
-Lopom az ifjú asszonyt-ugrott mellénk Nira, majd szabályosan kilopta a karomból Levyt.
-Hé hozod vissza?-kiáltottam utána, de ő addigra már a céhen kívül volt.
A fene egye meg a zsoldos vérét,aminek köszönhetően olyan gyors és erős. Mondjuk Levyt még Erza is elbírná olyan vékonyka. Kint hideg volt és végre kezdte jelét adni az idő, hogy közeleg a december. Aggódva néztem körbe. Tekintetem megakadt egy egyszerű utazókocsin. Nira ott állt mellette és nevetve nézett rám.
-Azt hittem le akartok lépni-nevetett, majd látványosan kitárta a kocsi ajtaját.-Felséges uram.
-A szokásosnál is bolondabb vagy-nevettem, majd beültem Levy mellé.
-Csak hozom a formám mint udvari bolond.
Az ajtó becsukódott mögöttünk én meg a párom felé fordultam.
-Végre kettesben-nevettem, majd magamhoz húztam.
-Hiányozni fognak, de jó, hogy elengedtek. Gáz lett volna a nászút a zsoldosokkal.
-Az biztos.