Levy
Gray nagy pislogások közepette nézett a kezemben tartott csöppségre és nem igazán értette a helyzetet. Megfordult, már harmadjára nézte meg, hogy jó házban van – e. Mivel Rea éppen zuhanyozott, így nem volt a nappaliban.
- Ő az én lányom? – Kérdezte végül döbbenten.
- Igen... Két hete született. – Mondtam és felé nyújtottam a kicsit. A férfi kinyújtotta a kezét, majd elbizonytalanodva visszakozott. A szoba másik felében Nanami már ugrott is, hogy átvegye, mire egy éles kés fúródott a falba, közvetlenül előtte.
- Jobban teszed, ha ott maradsz a fotelben! – Hallatszott Nira hangja a konyha felől. A nő morgott valamit, de engedelmesen visszaült. Ma ez volt a negyedik alkalom. Nanami megpróbált a kicsi lány közelébe kerülni, néha pedig akarattal elvenni az anyjától, de Nira rendszeresen megakadályozta ebben. A hosszú élű húsvágó annak a bizonyítéka volt, hogy az idősebb nővérnek már fogytán a türelme. – Inkább meg se szólalj!
A mondatát követően Nira is bejött a szobába. Kirántotta a falból a kést, majd az anyja felé nézett. Ugyanazzal a haraggal, amivel reggel is. Igazság szerint megtudtam érteni. Reila és a kicsi békésen aludtak, amikor a nő minden szó nélkül elvette az anyja mellől a babát és elindult vele az udvar felé. Mikor átjöttünk a párommal az idősebb testvér farkaskutya alakjában acsargott az anyjára, a fiatalabb nővér pedig a lépcsőn állva nyugtatta a lányát. Senki nem értette, hogy Nanami miért viselkedik úgy, mintha a lányai veszélyesek lennének az unokájára, de már a páromat is irritálta a viselkedése. Talán, ami a legjobban zavart, az az apjuk hozzáállása volt. Naivan hitte, hogy a felesége csak jót akar és nem vette észre, hogy a lányait mennyire megviseli a nő viselkedése.
- Mit csináltál már megint? – Lépett hirtelen a szobába Reila és a kialakult feszült helyzetből leszűrte, hogy történt valami. A kérdése haragosan csendült, miközben elvette tőlem a lányát. A vállához szorította Tenshi pici fejét és mérgesen nézett a tulajdon anyjára. – Egyáltalán miért vagytok itt?
- Mert kell neked a segítség.
- Mennyire figyelmes, mindjárt köszönetet mondok érte! – Reila hangja csak úgy csöpögött a gúnytól. – Szinte üresek lennének a napjaim az ittléteid nélkül és már várom a pillanatokat, amikor az orrom alá dörgölöd, hogy mennyire rossz anya vagyok. Szerintem, ha eddig boldogultam a „segítségetek” nélkül, akkor ezután is fogok. Ha meg valamiben segítségre szorulok, akkor itt van Nee – chan és a Hercegnő.
Gray erre hátulról átkarolta a menyasszonyát, vele együtt pedig a kislányát is. Pár pillanatig hallgatott, utána halkan megjegyezte. – Pedig nem vagy rossz anya.
Reila erre kihúzta magát, de nem mondott semmit se. Csak némán figyeltem őket, végül arra a megállapításra jutottam, hogy ők hárman egy nagyon érdekes család képét mutatják. A gondolataimat Nanami felháborodott tekintete szakította félbe, aki szinte kitért a hitéből a párt látva. Nem tudom mire gondolhatott a nő, de Rea tökéletesen látta. Erre már csak abból is következtettem, hogy akármennyire csak tudott hátrált és jobban magához húzta a lányát. Nirára se kellett sokáig várni, alig egy másodpercre rá megjelent és szikrázó szemekkel nézett a nőre. A kialakult helyzetben szinte kézzel tapintható volt a feszültség. Egészen addig senki sem mozdult, amíg Nanami váratlanul fel nem ugrott. Elindult a fiatalabb gyermeke felé, mire az idősebbik ott termett, megragadta a karját és nem engedte tovább. Az ilyen pillanatokban örültem és nem is annak, hogy nem látok mások gondolatai közé. Fogalmam sincs, mit reagálnék, ha tudnám Nanami tettei mögött rejlő szándékot. Most se értettem mi történt, de a nő mérgesen sziszegett. Nira tartása megfeszült, majd dühösen taszított az anyján, utána felvette a támadó állást.
Olyan gyorsan történtek az események, hogy mire felfoghattam volna mi történik, az idősebbik lány és a szülei már házon kívül voltak. Kérdőn pillantottam Reilára, aki összepréselt ajkakkal meredt maga elé, látszólag a helyzetet mérlegelte. Amikor végül döntött, akkor a lányát átadta Graynek, majd minden további nélkül a családja után rohant.
- Mi? – Kérdezte meglepetten a férfi, amikor ráeszmélt, hogy egyedül hagyták egy újszülöttel. Bizonytalanul körbepillantott, majd tanácsot kérve rám nézett. Annyira remegett a keze, ahogy a lányát tartotta, hogy attól féltem bármelyik pillanatban elejtheti. A szívem összeszorult egy pillanatra, tudtam, hogy vesztettem. Megsajnáltam, annyira esetlennek tűnt, szinte nem is tudta mit tegyen. Ösztönösen a picur felé nyújtottam a kezem, mire Gray hálásan adta át és gondolkozás nélkül a lányok után menekült.
- Szerinted mikor jön el az a pillanat, amikor Diamond megöli az anyját? – Kérdezte váratlanul Gajeel, ahogy a többiek hűlt helyét néztük. Hátradőlt a kanapén, fejét a támlára döntette. Mindeközben a karját a derekam mögé csúsztatta és közelebb húzott magához.
- Ne is viccelj ezzel! – Szóltam rá feddően, de az aggodalom újult erővel rám nehezedett. – Tudod, hogy mennyire nehezen viselik a kialakult helyzetet. Nanami – sama viselkedése pedig csak ront a dolgokon. A lányok már kezdenének hozzászokni a gondolathoz, hogy újra vannak szüleik, de azt se vethetjük a szemükre, hogy megtanultak nélkülük élni.
Gajeel elgondolkozva pillantott a plafonra, majd kisvártatva megszólalt. – Van itt valami, amit nem értek. A mester a nagyapjuk, nem? Miért nem fogadta be őket a céhbe, amikor a szüleik eltűntek?
- Nira elmondása alapján at apai nagyapjuk vette a szárnyai alá őket, ezért a mester csak engem hozott magával a céhbe. Sajnos a mester se tudta, hogy miután a maradék klán tagokat is levadászták merre lettek, egyáltalán élnek – e még.
- Jó nagy szerencséjük volt, az egyszer biztos... néha kifejezetten látszik, hogy a vadon nevelte őket...
- .... nem érdekel! – A beszélgetésünket Nira mérges hangja szakította félbe, ami az előszobából hallatszott.
- Á, szóval most az én nyakamba akarod varrni az egészet? Hogy az egész az én hibám?! - Hangzott válaszként a húga feszült hangja, mire aggódva Gajeelre pillantottam. Hogy jutottunk el idáig?
- Ha csak egy kicsivel erősebb lennél, akkor nem nekem kéne mindig közbe avatkoznom! Ha rajtad múlva anya azt csinálna, amit akarna a lányoddal!
- Most már az is az én hibám, hogy bekattant az anyánk? – A lány hangja csak úgy vibrált az idegességtől. – Úgy viselkedsz, mintha én tapsikolnék örömömben, hogy most jött ki rajta az „anyai ösztön”! Ugyanannyira elegem van, mint neked, ha nem jobban!
- Nem úgy látom...
- Lányok, hagyjátok már abba! – Vágott közbe Gray, mire egyszerre csendült a két nővér hangja.
- Te csak maradj ki ebből! – Lopva Gajeelre néztem, majd egyszerre álltunk fel a kanapéról. Elindultunk az ajtó felé, de a párom gyorsabb volt és elállta az utat. Csak a könyöke alatt átnézve láthattam, hogy mi is történik igazából. Nira haragosan figyelte a húgát, aki Gray háta mögül, összehúzott szemekkel méregette a testvérét. Ismertem már őket annyira ahhoz, hogy tudjam néma beszédet folytatnak.
- Nem vagyok gyenge! – Reila váratlan kirohanása döbbenetre késztetett.
- Oh, igazán? Szóval, ha holnaptól neked kell elzavarnod anyát, akkor megteszed? – Vonta fel a szemöldökét Nira úgy, mint aki tisztában van azzal, hogy úgy se menne a húgának. – Nagyon unom már, hogy egy perc nyugtom sincs, csak mert te gyenge vagy!
Az utolsó mondat hatására Reila arcán még jobban elmélyültek a ráncok, az öklei pedig észrevétlenül ökölbe szorultak. Valamit motyogott foghegyről, de nem értettem. Sokszor volt dühös a lány, de a mostani még is különbözött a többitől.
- NE ISMÉTELGESD MÁR EZT A KICSESZETT MONDATOT! – Reila tett egy lépést előre, a karján szinte megfeszültek az izmok, ahogy próbálta visszafogni magát.
- Ne velem kiabálj, csak mert gyenge vagy! – A fiatalabb lány arcán megrándult egy izom és ha ez lehetséges, de még kisebbre húzta össze a szemeit. – csak, hogy tudd... ha így folytatod, akkor engem is magaddal rántasz és tartok tőle, hogy a lányodat is!
- Ha még egyszer gyengének mered nevezni a lányom...! - Kapta fel a fejét Rea és látszott, hogy bármelyik pillanatban nekieshet a nővérének.
- Még csak két hetes, persze, hogy gyenge! De ha rád fog ütni, akkor az is marad! – Hangosan felszisszentem a mondat hatására, de senki se foglalkozott vele. A karomban lévő Tenshi viszont megérezte a mindenkit átjáró feszültséget és nyugtalanul nyöszörgött. Már éppen nekiláttam volna megnyugtatni, amikor váratlanul Gray megfordult és hozzám lépve visszavette. Egy halvány mosollyal nyugtáztam, hogy amikor igazán szükség van rá, akkor rögtön úgy viselkedik, mint egy igazi apa. Lassan leült a kanapéra és halkan nyugtatta a nyűgösködő lányát.
Csak egy pillanatra fordultam el, de ez is elég volt ahhoz, hogy a dolgok tragikus fordulatot vegyenek. Amikor visszapillantottam a szópárbajra, akkor Nira felmordult, majd ugrott a húga felé, de Gajeel résen volt és gyorsabbnak bizonyult. Ahogy lefogta a lány kezeit azonnal felkapta.
- Engedj el! – Nira többször is lábon rúgta Gajeelt, de a párom meg sem rezdült, és ami még ennél is fontosabb, nem engedte el. Nem tudom mire számítottam, de Reila még mindig borús tekintettel pillantott a nővérére. Amikor megbizonyosodott arról, hogy a másik nem tud szabadulni, akkor felvonta a szemöldökét és lassan kaján mosolyra húzódtak az ajkai. Előnyt akart kovácsolni a helyzetből, de amikor nekilódult, akkor a vas sárkányölő hasonló képen kapta el őt is. Mielőtt bármit reagálhatott volna a lány a férfi elindult velük az udvarra.
- Gondolkodjatok már mielőtt egymásnak estek a házban! - Rótta meg mindkettejüket Gajeel. – Ha ti ketten elkezdtek bent verekedni, akkor egy örök életre szóló kárt okoztok annak a kis törpének!
- Ne merd törpének nevezni Tenshit! – Legalább ebben az egyben mindketten egyetértettek. Ahogy a hangjuk korbácsként csattant a levegőben, a párom hatalmasat sóhajtott.
- Ahogy akarjátok, akkor nem törpe... Higgadjatok már le! – A hangjából ítélve már a türelme a végét járta. – Levy, segíts kinyitni az ajtót!
A hátsó ajtóhoz mentem és engedelmesen kitártam. Kettejük között Nira küzdött jobban, belekapaszkodott az ajtófélfába és próbálta kiszabadítani magát. Sikertelenül, ugyanis karjai felső része Gajeel szorításában volt. A próbálkozásával csak annyit ért el, hogy egy jókora darabot kiszakított a fából. A férfi egy pillanatra megtorpant és hitetlenül meredt a megrongált részre. Utána dühösen felmordult és tovább sétált.
- Ha lebontod a házat, akkor ne hozzám gyere panaszkodni! Inkább hálásnak kéne lenned, amiért helyettetek gondolkozom! – Gajeel rendületlenül fújta a magáét, de megértettem. Eléggé elege lehetett. – Fogadjunk, hogy ha szétvertétek volna, akkor évekig hallgathattam volna, hogy miért nem állítottalak le titeket! – Egy pillanatig gondolkozott, utána értetlenül pillantott a két testvérre. – Most komolyan, mi jó nektek abban, hogy a lábamat rugdossátok? Nem tűnt fel, hogy vas veszi körbe?
A lányok hirtelen abbahagyták a kapálózást és szinte egyszerre haraptak bele a páromba. A férfi káromkodva engedte el őket, mire Reila és Nira rögtön kartávolságon kívülre ugrottak. Hát... legalább sikerült őket kihozni az udvarra.
- Ez nem változtat a véleményemen...
- Pff... az enyém se változott.
- Akkor gyere! – Nem kellett kétszer kérni, Reila szinte azonnal nekiugrott a nővérének. Nira gúnyos nevetés kíséretében tért ki az útjából. A következő pillanatban viszont hangos morgás tört fel a torkából. Persze, ez inkább csak a harag jele volt, mintsem a megfélemlítésé. Mindenki tudta, hogy Rea nem fél a nővérétől, így értelmetlen lett volna „alfa” trükkökhöz folyamodni. Csak némán figyeltem az értelmetlen erőfitogtatást, utána a karját dörzsölgető Gajeelre néztem. Amikor megláttam a harapásnyomokat, akkor éreztem, hogy valami elszakadt bennem. Dühösen kaptam a fejem a két lány felé.
- Elég legyen! – Kiáltottam magamból kikelve, de nem reagáltak rá.
- Nem hallják... túlságosan is belemerültek a másik ócsárlásába. – Sajnos igazat kellett adnom a férfinek, ez pedig szomorúsággal és aggodalommal fogott el. Szerintem a lányok annyira belefeledkeztek a másik csépelésébe, hogy a gondolataimat se érzékelték. Elképzelni se tudtam, hogy mi lesz ennek a harcnak a kimenetele, hisz azonos képességekkel rendelkeztek. Testvérek voltak, jobban ismerték egymást, mint saját magukat és az idejük nagy részét együtt töltötték. Szerintem előbb tudták a másik következő lépést, mint ők maguk. A gondolatolvasásnak köszönhetően nem volt nehéz dolguk. Csak azt nem sikerült megértenem, hogy mi kényszeríti őket arra, hogy tovább folytassák ezt az értelmetlen harcot.
- Csak szerintem kommunikálnak közben gondolatban? – Egy kis idő elteltével megosztottam a gondolataimat a párommal.
- Nekem is feltűnt... Íjj! Ez fájhatott! – Szisszent fel, mire visszafordultam a lányok felé. Reila egy mozzanattal gyorsabb volt a nővérénél, így Nira keményen a földnek csapódott. Viszont őt se kellett félteni, a következő pillanatban már talpon is volt. Ahogy felugrott megütötte a húgát, aki ezt szisszenve reagálta le. A verekedésünk hirtelen felgyorsult, emberi szemmel követni se lehetett. Úristen, mi történhetett? Amikor újra követni bírtam az eseményeket már mindketten rendesen megtépázódtak. A ruhájuk a szó legszorosabb értelmében. Az idősebbik lány öltözéke annyira megszenvedte a harcot, hogy valamikor útközben leszakadt róla, így Nira felsőtestét csak a melltartója takarta. Reila se volt jobb állapotban, de rajta legalább volt még ruha. Illetve túlzás volt ruhának nevezni azt a darabjaira szaggatott rongyot. A felsője fele teljesen eltűnt és éppen hogy csak takarta valami. A hetekkel ezelőtti sebeiből lassan szivárogni kezdett a vár, ezáltal átázott a kötése. - Add fel!
- Soha!
- Húgi, soha nem fogsz tudni legyőzni. Gyenge vagy... – Reila fáradt volna, de erre a mondatra rögtön kihúzta magát és dühösen pillantott az idősebbre.
- Ki nem állhatlak ilyenkor! – A lány felemelte a bal kezét, hogy megüsse a nővérét, de a legnagyobb döbbenetemre Nira egy tükörkép pontosságával mozdult. Nem hiszem, hogy direkt csinálta volna. Szinte magam előtt láttam ennek az eredményét. A két lány teljes erővel ütötték arcon egymást, mire mind a ketten elterültek a földön. Percekig egyikük se mozdult, amitől aggodalmasan tettem feléjük egy lépést. Csak akkor nyugodtam meg, amikor szinte egyszerre szólaltak meg.
- Aucs... – Mondta teljes lelki nyugalommal a fiatalabb.
- Ez fájt... te, hogy jutottunk el idáig? – Kérdezte ugyanolyan nyugodtan az idősebb, mire a húga dühösen prüszkölt egyet, utána átgondolva a dolgokat sóhajtott.
- Ezek nem mi vagyunk.
Azt hittem, hogy rosszul látok, amikor a két lány hirtelen nevetésben tört ki, de hamar felszisszentek fájdalmukban. Az előbb még levegő után kapkodva feküdtek a földön, most meg röhögnek, mint az idióták? Ezt nem hiszem el! Rendesen megtépázták egymást, de ennek ellenére nevettek. Mások ilyenkor addig folytatták volna a küzdelmet, míg az egyikük meg nem hal, de azok nem ők voltak. Amikor egyszerre felültek és nyújtották a másiknak a kezüket, akkor megnyugodva fújtam ki a levegőt. Vége. Azonban ugyanabban a pillanatban lobbant fel bennem a harag. Résnyire összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy felhúzzák egymást majd csak néznek a másikra. Folyt róluk a víz, de csak nevettek. Jellemző, nem mérik fel mennyire ráhozzák a frászt a környezetükre...
Ahogy elkezdtek felénk közeledni, a karjaimat dühösen összefűztem a mellkasom előtt és a lábammal türelmetlenül dobolva pillantottam rájuk. Szinte egyszerre torpantak meg és pillantottak a másikra.
- Valami azt súgja, hogy bajban vagyunk. Szerintem nem hallottuk, amikor ránk szólt. – Suttogta halkan Nira, de elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Reila erre csak megvonta a vállát és szemtelenül elmosolyodott, de hamar le is olvadt az arcáról.
- Szerintem pedig biztos, hogy bajban vagyunk és száz százalék, hogy nem hallottuk a hangját. – Amikor lefékeztek előttünk, akkor a fiatalabb nővér felém fordult és szenvtelenül megkérdezte. – Mi a helyzet Hercegnő?
- Hogy mi a helyzet? – Kérdeztem hitetlenül és nem bírtam tovább magamban tartani a dühömet. – Elment az úgynevezett eszetek?! Mi a franc ütött belétek?! Testvérek vagytok, nem szabadna így viselkednetek!
- Juj, ki lettünk oktatva. – Mondta olyan hangsúllyal Reila, ami egyáltalán nem tetszett.
- Nyugi Hime...
- Te engem csak ne nyugtass Niranu! – Förmedtem rá, majd a szám elé kaptam a kezem és nyugodtabban folytattam. – Tudjátok, hogy mennyire megijesztettetek? Nem szép látvány, ha két zsoldos egymásnak esik. Meg is ölhettétek volna egymást...
- Soha nem mennénk el addig. – Felelték szinkronban a lányok, majd az idősebb folytatta.
- Különben is... mindketten gyengék vagyunk ahhoz, hogy igazán legyőzzük a másikat. – Nem várta meg, hogy mit reagálok, minden további szó nélkül bement a házba. A húga némán nézte a helyet, ahol az előbb még a nővére állt. Nem mondott semmit, de biztos voltam abban, hogy neki is megvan a véleménye, amit nem fog az orrom alá kötni.
