Nira
Az izzadság végigfolyt a hátamon, ahogy sokadjára soroztam meg rúgásaimmal az egyik nagy fát. Május elejéhez képest szokatlanul meleg volt, habár reggel még fáztam. A délelőtt folyamán viszont annyira felmelegedett az idő, hogy még a póló is lekívánkozott rólam.
Az idejét se tudtam volna megmondani, hogy mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak. Szinte biztos voltam abban, hogy sohasem jön el ez a pillanat, de anyáék végre elmentek egy küldetésre a nagyapával! Mivel ők távol voltak, így nem kellett attól félnem, hogy valaki megpróbálja elvenni az unokahúgomat a testvéremtől. Ameddig Rea otthon babázott, addig én végre kikapcsolódhattam.
- Ez minden, ami kitelik tőled? – A gondolataimba hasító mély, karizmatikus férfihang a hátam mögül szólalt meg. Egy pillanatra az egész testem megmerevedett, utána teljesen lefagyva fordultam meg. A fejemet kapkodva kerestem, végül egy fán találtam meg. Hátát a törzsnek vetette, míg lábait az alatta lévő ágon kinyújtóztatta. Az utolsó találkozásunk óta semmit se változott, aurája nyugalmat sugárzott, arca közömbös volt, semmit se lehetett leolvasni róla. Fekete haja laza fogásban pihent vállán, míg jégszürke szemei leplezetlenül engem bámultak. Miért van már megint itt? Akárhányszor találkoztunk mindig megkörnyékezett egy mélyről jövő érzés, felismerés. Valahonnan ismerem. Hiába gondolkoztam és törtem a fejem nem jöttem rá, a viselkedése pedig egyáltalán nem segített. Kiszámíthatatlan volt az egész lénye, sose tudtam mire számítsak a következő találkozásunk alkalmával. Egyáltalán lesz – e következő találkozásunk. Legelőször kis híján a vesztemet okozta, utána minden teketória nélkül felrántott a földről. A mesterek gyűlésén nem értettem, hogy miért segített, senki se kötelezte rá. Lucy temetésén észrevettem, hogy minket figyel, a tekintete akkor is érzelemmentes maradt. Némán végigfigyelte a szertartást, utána azonnal eltűnt. Vajon milyen cél vezérelte? Nem látok értelmet a cselekedetei mögött. Az utolsó alkalom, amikor találkoztunk az Tenshi születésénél volt. Hatalmas szükségünk volt egy zsoldos erejére, ő pedig a semmiből bukkant fel és az oldalunkra állt. Egyszerűen nem értettem, ezáltal kiigazodni is képtelen voltam rajta.
- Mit akarsz...? – Kérdeztem összehúzott szemekkel, gondosan figyelve arra, hogy ha a szükség úgy hozza, akkor tudjak támadni. – Ha nem tűnt volna fel, akkor éppen edzenék. Egyedül! Szóval nincs szüks...
- Ezt nevezed te edzésnek? – Nem emelte meg a hangját, amikor a szavamba vágott, csak kérdőn felvonta a fél szemöldökét. Mégis... volt valami lenézés hangjában, ami kezdett felidegesített.
- Mit akarsz?! – Kezdtem elveszteni a türelmemet, így egy fokkal idegesebben tettem fel a kérdést, de most se kaptam rá választ. – Ha meg akarsz ölni, akkor...
- Ha ölésről van szó, az inkább a nővérem szakterülete... – Meglepetten tapasztaltam, hogy egy pillanatra lehullott róla az álca, hangja keserűséget és tehetetlenséget árasztott, de más jelét nem láttam annak, hogy különösebben hatással lettek volna rá a saját szavai. Őszintén érdekelt volna, hogy miért, de nem tudtam feltenni a kérdést, mert máris folytatta a saját mondókáját. – Miért hiszed azt, hogy erősebb leszel, ha mágia nélkül edzel?
- Gyakorlatilag eddig is mágia nélkül edzettem... – Válaszoltam összezavarodva. – Miért ne...
- Miért, tudod már kezelni a mágiádat? – Dobta vissza a labdát olyan könnyedséggel és lenézéssel, amit nem tudtam tovább tolerálni.
- Neked ahhoz mégis mi közöd?! – Szemeit résnyire összehúzta, majd nagyon lassan és érthetően válaszolt.
- Ha tudni akarod nagyon is sok. – A hangja hirtelen jéghideg lett, a tekintete pedig sötét és borús. – Az ostobaságod hatással van az én jövőmre is!
Annyi dolgot mondott, amit nem értettem, de sohase tudtam rákérdezni. Most is kíváncsi lettem volna hogyan érti ezt, de a következő pillanatban valamilyen mágikus támadást küldött felém. Hiába ugrottam félre, a következő csapása villámsebesen jött.
- Ne akard azt mondani nekem, hogy egész végig ugrabugrálni szándékoztál. Mi lenne, ha használnád az erődet is? – A kérdését követően újra támadt.
- Elment az eszed?! – Ordítottam rá, amikor kis híján eltalált egy gyilkos erejű mágiával. Még, hogy nem szándékozik megölni... tudod ki hiszi el!
- Ezt inkább én kérdezhetném. Simán használhatnád pajzsként a mágiádat. – Közölte velem úgy, mintha egy tanításra szoruló idióta lennék, aki még a legegyértelműbb dolgokat sem tudja.
- Azt hiszed, megadom neked ezt az... Rohadj meg! – Kaptam a vállamhoz szitkozódva, amikor az egyik varázslata súrolta a vállamat. Erre csak felvonta a fél szemöldökét, majd lemondóan sóhajtott. Különösebb megerőltetés vagy élvezet nélkül támadt újra.
- Miért nem mutatod meg az igaz erődet? – Enyhe szánalom csendült a hangjában, mintha sajnálna vagy lenézne engem. – Szégyent akarsz hozni a Diamond névre? Nem is... azzal, hogy mágia nélkül küzdesz ez máris megtörtént. És... a Sárkányokra még nagyobb szégyent hozol.
Alig volt időm reagálni, a következő támadása olyan erővel a földhöz vágott, hogy minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Gondoskodott arról is, hogy ne legyen időm összeszedni magam, így éppen csak be tudtam ugrani az egyik fa mögé. Minden igyekezetem ellenére eltalálta a bal vállamat. Hiába sajgott most nem gondolhattam a fájdalomra! – Egy zsoldoshoz képest lassú vagy.
- Szemét...! – Sziszegtem, amikor a fa atomjaira robbant mögöttem. A megnevezésemre csak kajánul elvigyorodott, ettől pedig egy pillanatra a tüdőmbe szorult a levegő. Ez a mosoly... hogyan?
- Megnyugtatlak... nem a mesterem tanította nekem. – Ezt meg hogy érti és miért szükséges tudnom róla? Egyáltalán nem értettem! – Mond csak Oba... miért nem használod végre a mágiádat? Sok felesleges kört spórolnánk meg.
Sikeresen elugrottam a következő támadása elől, de ő hajthatatlanul küldte felém az újabb és újabb csapásokat.
- Hogy lehetsz ilyen lassú és gyenge? Komolyan... ennél még egy gyerek is ügyesebb. – Ismételten a földön kötöttem ki, a bal oldalam fájdalmasan csapódott a földhöz. Ám ezúttal a gondolataim kirántottak a harc lendületéből. Késszúrásként hasított belém a felismerés, hogy hasonló szavakat hallottam már ezelőtt.
Közel tizenöt év telt el azóta, de a szavak okozta fájdalom ismételten belém mart. Mint egy varrat, ami felszakad, ha piszkálják. Siel nem csak, hogy háborgatta, de egyenesen egy tőrt állított bele. Alig lehettem hét éves, amikor a kiképzésem már javában folyt. Aznap az apai nagybátyámon volt a sor, hogy harcolni tanítson. Amikor nekikezdtünk nem is sejtettem, hogy milyen nyoma marad annak a napnak.
- Harcolj! Ha ilyen gyenge maradsz, akkor sosem lesz belőled dicső klán vezér! – Kiáltotta a nagybátyám, miközben minden finomkodás nélkül a földhöz vágott. A könnyeimmel küszködve ültem fel. Minden tagom sajgott és több horzsolást is szereztem, de ő nem kímélt. – Hallgass az ösztöneidre! Mi lesz belőled, ha meghunyászkodsz és feladod a harcot? Abból nem lehet vezér, aki megadja magát az erősebbnek!
- De nincs elég erőm... – Mondtam halkan, mire egy hatalmas pofont kaptam válaszul.
- Szerinted attól erősebb leszel, ha minden széllökés után nyafogsz? – Felém lendült a lába, de még éppen időben buktam le előle. Nem volt időm örülni, a következő pillanatban ugyanis megragadott és a legközelebbi fához vágott. – Harcolj! Úgy, mintha az életed múlna rajtad! Attól még, hogy ez csak egy kiképzés, komolyan kell venned! Azt hiszed, hogy az ellenfeleid meg fognak kímélni, csak mert gyerek vagy?!
A hangja élétől és a szavaitól összerezzentem egy pillanatra. Félve néztem a szemeibe, de nem hatotta meg a könny, amit az enyémben látott. Felszegett fejjel, komoran figyelt, majd hangosan és érthetően megkérdezte.
- Halljam, mi vagy? – Remegő hangon válaszoltam neki, mire azonnal érkezett a következő kérdése. – És a zsoldosok mágia nélkül küzdenek?
- Csak, ha nem tudják kezelni az erejüket... – Halkan rám parancsolt, hogy folytassam. – Csak, ha nem tudják kezelni az erejüket, vagy biztosak abban, hogy van, aki védi a hátukat.
- Pontosan! A te hátadat védi most valaki?! – Meg sem várta a választ. Ismerős bizsergés futott végig a gerincemen, ahogy egy tűzlabda repült felém. Az arcom elé kaptam kezem és biztos voltam abban, hogy a nagybátyám ezzel a támadással a vesztemet idézte elő. Amikor a várt becsapódás nem követezett be, akkor lassan felnéztem. A tűzlabda ott volt a tenyeremben, de immáron párafelhőként. Ahogy a kezemet figyeltem megláttam azt a vékony kék réteget, ami arra utalt, hogy a víz elemet hívtam segítségül. Ez teljesen váratlanul ért, így meglepetten pillantottam fel, de máris felém repült a nagybátyám következő támadása. Ez alkalommal egy fénygömb, amit meglepő módon egy sötét fallal hárítottam. Bár minden végtagom sajgott már és az arcom jobb fele égett is, de feltápászkodtam. Elszántan néztem a férfi szemeibe, aki erre felvonta a szemöldökét. – Attól még, hogy kivédtél két támadást nem leszel erős... továbbra is gyenge és lassú vagy, aki fél használni a mágiáját.
Volt valami a hangjában, ami arra utalt, mintha ez egy meghatározott és megváltozhatatlan tény lenne. Ettől pedig ideges lettem és a haragom csak még inkább nőtt, amikor hatalmas és örvénylő tűz jelent meg körülötte. Bár dühös voltam, de a félelem újult erővel telepedett rám. Még csak egy hétéves kislány voltam, ennek ellenére úgy kezelt, mintha egyidősek lettünk volna. Amikor ez tudatosult bennem, akkor valami elpattant ott bent.
Energia cikázott végig a bőrömön, amit akkor még nem szárított ki az évek kemény munkája. Mélyről jövő morgás hagyta el a torkomat és éreztem, ahogy a fogaim az ajkamba vágnak. Minden erőmet arra fordítottam, hogy legalább egyetlen egyszer, tényleg csak egyszer nagy erővel megüssem a nagybátyámat.
Amikor felém indította a következő támadását, kinyújtottam a karomat és tudatosan irányítottam a rajta pattogó energiát egyenesen felé. Kék lángok csaptak elő a tenyeremből és rövid időn belül nekicsapódtak a pajzsának. Akkora energia szabadult fel hirtelen közöttünk, hogy mind ketten hátrább csúsztunk. Az én lángjaim hirtelen lilába, majd vörösbe fordultak, amikor váratlanul kioltotta egymást a két mágia.
Egyáltalán nem értettem, hogy mi történt az előbb és csak fájdalmasan csapódtam a földbe. Megint elrontottam...? A könnyek végigfolytak az arcomon, ahogy felnéztem. Nem akartam látni tekintetét, mégis muszáj volt. Apám testvére éppen akkor tápászkodott fel, az arca pedig... tessék? Döbbenettel vegyes büszkeség tükröződött rajta, ahogy rám nézett.
- Végre méltó lettél a nevedre... Hajnal Csillag. – Mondta, mire először nem értettem, hogy mire gondol. De amint felnéztem és követtem a tekintetét megértettem. Az esthajnal éppen akkor jött fel az égre. Az én erőm pedig először a csillag alatt mutatkozott meg. – A hajad...
Amikor meghallottam csodálkozó hangját, a tekintetemet lekaptam az égről. Bal oldalt egy tincs teteje kékké, majd lilává, végül vörössé színeződött, pont mint nem sokkal korábban a lángjaim.
- Látod, hogy mire vagy képes mágiával? – Igen, azon a napon megértettem, hogy mire vagyok képes.
Magabiztosan néztem fel az ellenfelemre, majd az előrehulló tincsekre pillantottam. Azóta ilyen a hajam és attól a naptól kezdve neveztek a zsoldosok körében Csillagnak.
- Harc kellős közepén elkalandozik a figyelmed? – Kérdezte a férfi unott hangon. – Hatalmas ostobaságra vall... egy pillanatra se vedd le a szemed az ellenfeledről, mert az életedbe kerülhet.
Amikor egy újabb támadást küldött felém, akkor nem ugrottam félre. Igaza volt. Megint. Mágia nélkül harcoltam, amikor ott lapult bennem az erő. A csapását egy láthatatlan fallal állítottam meg. Semmit sem mondott, csak érdeklődve felvonta a szemöldökét.
Nem várhattam meg a következő lépését, így fellendültem az egyik faágra és előrántottam a tőrt a derekamról.
- Ezt komolyan gondoltad...? Egy tőr...? Oh... Azmusz. – Ismerte fel, amikor átváltozott karddá ez a bizonyos tőr. Az utolsó mondatát hallva meglepetten kerekedtek el a szemeim és csodálkozva pillantottam rá. Egyedül apám tudja rajtam kívül a kardom nevét.
- Honnan tudod a nevét?
- Most még nem fogod elhinni, de egy nap te magad mondod el nekem. – Ezzel a mondattal egyetemben újabb támadást indított felém, mire átugrottam a következő ágra és közben egy fallal megállítottam a csapást. – Beismerhetnéd végre, hogy nekem mindig igazam van.
A válaszom olyan gyengére sikerült, hogy türelmetlenül felmordult. Majdnem úgy, ahogy én szoktam. Mielőtt észbe kaptam volna faágak repültek felém. Sokat kikerültem, a maradékot pedig megállítottam a levegőben.
- Több van benned! – Hatalmas lökést éreztem, mire megint a földön találtam magam. A kardom messze esett tőlem, de nem is tudtam érte nyúlni. A különböző elemek kombinációi csapódtak be a közelemben vagy találtak el. – Gyenge.
Szavai hallatán egyre jobban elöntött az a bizonyos lila köd. Szinte remegtem a visszafojtott dühtől. Utáltam, ha ennyire nyíltan megaláznak. Még akkor is, ha senki nem volt a közelben, aki fül és szemtanúja lehetett volna. Lehet, hogy csak én tudtam, de fájtak a szavai. Főleg, ha a kiképzésem első pár évére emlékeztem vissza.
Hideg fuvallat repítette hátra a hajamat, mire lassan a férfire néztem. Keze körül apró jégszilánkok táncoltak, egyre több és több. Várt, még nem engedte el a mágiáját. A következő pillanatban bizsergés futott végig a hátamon, majd mély torokhangú morgás tört fel a torkomból. Kezemet kékeslilás árnyalatú tűz vette körül, majd átváltozott vöröses narancsba. A tűz, mint megannyi tüske vett körbe, de nem gyújtotta meg a fákat. Hagytam, hogy megmutatkozzon, de még vártam. Percekig csak a két különböző mágia hangját lehetett hallani. A jég recsegett, a tűz pattogott, majd szinte egyszerre engedtük el az erőinket. Majdnem húsz métert hátracsúsztam, ahogy a két mágia összeütközött, de nem érdekelt. Csak meg akartam szabadulni az érzéstől, hogy gyenge vagyok. Fájdalmasan csapódtam az egyik fának, majd a földre rogytam. Minden tagom sajgott, ahogy felültem és felnéztem a fára. A férfi nem volt ott. Helyette éppen akkor porolta le nadrágját. Rám nézett, majd megfordult és lassú léptekkel elindult.
- Most legalább fél évig semmi megerőltetőt nem akarok csinálni! Jobb, ha vigyázol magadra Oba! – Vetette oda nekem futólag, majd minden bevezetés nélkül eltűnt.
- Hé, most meg hova mész?! – Kiáltottam utána, de már a jelenlétét se lehetett érezni. Mintha itt sem lett volna. Hátamat nekitámasztottam a fának, majd percekkel később feltápászkodtam. Felvettem a kardomat és visszaváltoztattam. Az immáron tőr alakban lévő fegyvert visszacsúsztattam az övembe. Még egy utolsó pillantást vetettem a távolba, de amikor tényleg nem láttam sehol Siel – t, akkor visszaindultam a város felé.
