Hatalmasra tágult pupillákkal néztem, ahogy Gray szemei döbbenten elkerekednek, majd a levegőbe repül. Én tényleg nem akartam ennyire erősen megütni, de valami megmagyarázhatatlan félelemnek köszönhetően képtelen lettem irányítani az erőmet. Ahogy földet ért még csúszott pár métert, egészen addig, amíg egy fának nem csapódott. Erős ütések sora rohamozta meg a mellkasomat, a hideg levegő ellenére pedig szédültem a melegtől. Szemeim előtt összefolyt a kép és csak elmosódott foltként láttam, ahogy Gray felül, majd a földre köp egy kis vért. Hátráltam pár lépést, de a lábaim annyira remegtek, hogy szinte összecsuklottam. Ne most. Ne itt. Ne előtte. Valahol máshol. Rimánkodtam kétségbeesetten, szemem sarkát pedig könnyek lepték el. Sokszor, egymás után, szakadozott és apró lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, de az ellenkezője történt. Minden elsötétült egy pillanatra, majd mikor visszatért a látásom fekete pöttyök sokasága táncolt a szemeim előtt. A fejem zúgott, harangok, felrepülő madarak és gyerekek nevetése... Mi ez? Miért hallom őket ilyen élesen? A fejemhez kaptam mindkét kezemet, közben hátrafelé botladoztam. Azonnal el kell tűnnöm innen. Gray nem láthat engem ilyen állapotban! Ahogy megperdültem a tengelyem körül egy újabb hullám tört rám, a gyomrom pedig egyenesen felizzott. A tüdőm összeszorult, a levegő pedig, izzó és forró lepelként nehezedett rám.
- Nee – chan! – kiáltottam el magam hisztérikusan, de még ez az egy szó is elcsuklott a mondat végére. Éreztem a torkomon felkúszó epét, az arcomon végigfolyó könnyeket és azt, hogy valaki megragadja a kezemet, majd futni kezd velem az erdő felé. Erőtlenül, majdnem hogy kótyagosan követtem. A meleg és kissé kérges tenyere elárulta, hogy ki ráncigál maga után. Mindvégig tudtam, hogy itt van a közelben, baj esetén pedig azonnal a segítségemre siet.
A nővérem szó nélkül támogatott, a jelenlétével. Nem vágta a fejemhez, hogy én megmondtam, pedig minden oka meglett volna rá. Egy egyszerű vállrándítással elintézte, amikor ráeszméltem, hogy ő ugyanúgy tudja, ahogy én. Ő volt ott mellettem, amikor keserves zokogásban törtem fel. És ő van itt mellettem, amikor anya majdnem, hogy az egekben van az örömtől. Nira blokkolta a gondolatainkat, így sejtésük sem lehetett a konfliktusaink mögött rejlő valódi okról. Ki is tekerné a nyakamat, ha rájönne. Nee – chan hátranézett a válla felett és küldött felém egy határozott pillantást. Én is tudom, hogy már nem sokáig tudom titkolni! Valamennyire szerencsésnek mondhattam magam, hisz az alkatomnak köszönhetően egy ideig még nem kell lecserélnem a ruhatáramat. Ameddig nem nő a hasam, a rosszulléteket is sikerül valahogy eltitkolnom.
- Reila! – Nem bírtam tovább futni, így majdnem előrebuktam, de Nira hihetetlen sebességgel fordult meg és kapott el. Fél karomat átdobta a vállán és erőlködés nélkül az egyik fához cipelt, hogy ott óvatosan letegyen. Nekidőltem a fa törzsének és őszintén mondom, hogy sokkal jobb érzés volt ülni, mint állni. Persze a legjobban annak örültem volna, ha elfekhetek, de ahogy körbepillantottam csak megfagyott, kemény és koszos talajt láttam, ahol gyülekeztek a megsárgult és száraz levelek. A látványtól szinte egyből elvetettem az ötletet. Nem voltam válogatós, vészhelyzet esetén bárhol elaludtam volna, de arra gondoltam, hogy a babának nem tenne a legjobbat.
- Sajnálom. – Nee – chan megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ne beszéljek. Erőtlenül bólintottam, de még az én figyelmemet se kerülte el, hogy összehúzott szemekkel pillant magunk mellé, a fákkal és bokrokkal eltakart rész felé. Egyre gyakrabban és sűrűbben fordult elő, ami nem lehetett véletlen. Valakinek vagy valaminek érezte a jelenlétét, ami ránk nézve akár fenyegető is lehetett. Nekem csak pár perccel később tűnt fel, ennek a fránya gyereknek köszönhetően tompultak a zsoldos érzékeim és még a szokásosnál is jobban lemaradtam a nővéremtől.
Nira a kardhüvelyéhez nyúlt, majd előrántotta fegyverét és a penge élével hárította a felénk repülő lövedékeket. Olyan gyorsan mozgott a keze, hogy szinte már nem is láttam mást, csak a levegőben szétszórt golyókat, amiket visszavert. Testsúlyát áthelyezte a másik lábára, ennek köszönhetően pedig feltűnt, hogy teljesen eltakar engem. A saját testével védelmezett. Egy pillanatra a tüdőmbe szorult a levegő, a döbbenettől pedig szóhoz sem jutottam. Nem kell semmit sem mondanod. Hangzott fel éles és határozott hangja a fejemben. Ebben a helyzetben csak hátráltattam volna, rá kellett bíznom magamat. Komor tekintettel figyeltem hátát és próbáltam rájönni a következő mozdulatára. Mivel mindketten az edző ruhánkat viseltük, így Nira könnyedén mozgott. A kardot úgy mozgatta, mintha meg sem érezné a súlyát, a mozdulatai büszkeséget és elszántságot sugároztak, mégis áradt belőle valami megmagyarázhatatlan kecsesség is. A nővérem még harc közben sem felejtette el, hogy mi méltóságteljes, harcos nők vagyunk.
- Bújj elő! – Nira ordítása bejárta az egész erdőt, majd a torkából feltörő vad morgás is. Az itt maradt madarak mind felröppentek az ágakról és tovaszálltak, az állatok pedig elmenekültek. Bárki is volt az ellenfelünk nem volt annyi vér a pucájában, hogy szemtől szembe megküzdjön velünk, illetve, ha pontos akarok lenni, akkor a nővéremmel.
A szememet levettem a lány hátáról, helyette a földet tanulmányoztam, ami szép lassan repedezni kezdett. Olyan észrevétlenül is hangtalanul, hogy egy ember észre se vette volna. Akárki is az ellenfelünk szinte egész biztos, hogy mágiát használ, nem is hétköznapit. A repedésből füst szállingózott felfelé, amitől Nira izmai megfeszültek. Heves mozdulattal kapott a karom után és nemes egyszerűséggel felrántott. Időm se volt megkérdezni, ő rohanni kezdett. Nekem is össze kellett szednem magamat, de a fenti levegő közel sem hatott rám jótékonyan. A szél feltámadt, ezért pedig külön köszönetet mondtam az égieknek. Valamennyire sikerült csillapítani a rosszullétemet, de még így is éreztem a második hullám előszelét. Hamar le kell rendeznünk ezt, Nee – chan nem bír egyszerre harcolni és rám is vigyázni. Hogy lehetek ennyire tehetetlen? Valahogyan biztosan a segítségére tudok lenni. Nekem csak arra van szükségem, hogy biztonságban tudjalak.
Ameddig én jól vagyok, addig Nira is képes a harcra koncentrálni. Nem szeretném, hogy a fél személt rajtam tartsa, teljes erőbedobással kell küzdenie. Egészen egy tisztásig futottunk, ott szinte szabályszerűen lerogytam egy fa tövébe. Szakadozott levegővételem páraként emelkedett fel a levegőbe. Kipirult arcomat nővérem hátára szegeztem. A kardját előre tartotta, meg sem mozdította, hanem elegánsan fogta. Meglepődve tapasztaltam, hogy a felénk repülő golyók egytől egyig kikerülik a lányt és tovább száguldanak a levegőben.
- Egész biztos, hogy nem hibáztam el! – Alighogy kimondták újabb sort lőttek ki ránk. Kivétel nélkül az összesnek ugyanaz lett a sorsa, úgy, hogy Nira még csak meg sem mozdult. Lehetséges lenne... nincs más magyarázat. Nira a kardja hegyével eltérítette a golyók röppályáját. Mindegy hányszor lőnek rá, mindig el fogja téríteni őket. Ez az én erős és okos nővérem!
- Nem is vártam kevesebbet a Diamond család két, megmaradt sarjától. – Lehetetlen volt megállapítani, hogy honnan jött a hang. Itt valami nincs rendben, általában az ilyen mondatokra reagálni szokott legalább egy morgással a lány, de most mintha csak meg sem hallotta volna. Úgy viselkedett, mint, aki nem is hallotta. A férfi hangja is visszafojtott, inkább suttogáshoz hasonló volt. Ilyennek hallottam a harangokat is nem rég. Zúgással és valami ismeretlen mélységgel körbeölelve, mintha nagyon távol lenne és csak egy erőtlen suttogásként jutna el a fülembe. Ezek... nem lehetnek a gondolataik, hisz Nira meg se rezdült. Valami sokkal mélyebbről jövő hang, olyan, amit eddig nem hallottam.
- Életem végéig elélhetek, ha megszerzem az örökösök fejét! – Az tény, hogy sokak foga fáj ránk. Arról viszont nem tudtam, hogy most már vérdíjat is tűztek ki ránk, az elhangzottakból ítélve pedig nem is keveset.
- Olyan aranyos a fekete hajú, egész biztos vagyok benne, hogy rendesen megbüntetne az ágyban! – Már csak az hiányzott, hogy egy mazochista kivetülésének hangjait halljam. A gyomrom felfordult, ha belegondoltam, hogy ennek az alaknak milyen mocskos gondolatai lehetnek a nővéremről. A kezeim is ökölbe szorultak, a legszívesebben betörtem volna az illető orrát.
- Reila? – A fülemhez kellett szorítanom a kezemet, mert nem bírtam már lelkileg hallgatni azt a sok szennyet. Az emberek önző és mocskos vágyaik betöltötték az egész levegőt. Nem érdekelte őket, hogy min kell keresztülgázolniuk, mennyi vérnek kell a kezükhöz tapadnia, csak, hogy eljussanak a céljaikhoz.
- A fiatal zsoldos helyett inkább magaddal kellene foglalkoznod. – Nira megpördült és a kardját felemelve a levegőbe hasított, miközben elhajolt valami elől. Csak az acél csattanását hallottam, de nem láttam senkit sem. Ne a szemeddel láss, hanem a lelkeddel. Érzed a jelenlétüket! Utasított a lány, feddő hangja, közben a levegőbe ugrott és valakit feltehetőleg fejen rúgott. Próbáltam a lelkemmel látni, de ez a hirtelen parancs nehezebb volt, mint gondoltam. A zsoldos érzékeim megbénultak, az erőlködésből pedig semmi jó nem sült volna ki ebben a helyzetben. Lehunytam a szemeimet és erősen koncentráltam. Próbáltam látni, de csak a sötétség örvénylő hulláma kebelezett be. Egyre erőteljesebben szorítottam le a szemhéjaimat, amikor hirtelen meghallottam Nira erőtlen nyögését. Félúton volt a hörgés és a sóhajtás között. Ahogy kipattantak a szemeim minden vér kifutott az arcomból és egyre jobban kezdtem egy hullára hasonlítani. Nee – chan bordái közül egy penge állt ki, szája szélén pedig vér folyt végig. Láttam az egy pillanatig tartó sokkot a szemében, utána rendeződtek az arcvonásai.
- Szégyen, hogy egy kardforgatónak a hátát sebzik meg – sziszegte dühösen, majd ismételten felnyögött, amikor megforgatták a bordái között a pengét. Vadul, szinte űzötten meredt maga elé. A feje előrebicsaklott és köhögni kezdett. Tudtam, hogy vért hányt fel, egyenesen az arcomra, mégsem bírtam rémült tekintetemet levenni róla. Tett pár lépést előre, hogy ne okozzon nagyobb sérülést a bordáiból kiálló kard. Magához képest lassan, de még így is hihetetlenül gyorsan fordult meg és kapta el a pengét. Erősen szorította, nem törődve az oldalából ömlő vérrel. A levegő sistergett, a pengén pedig egyre több repedés keletkezett, míg végül darabjaira nem hullott. Káromkodás hangja ütötte meg a fülemet, pedig mindennél jobban ki akartam zárnia a hangokat a fejemből. A fiatal zsoldos beteg és gyenge, támadjuk őt!
- Nee – chan... – Kaptam fel a fejem, tudván, hogy ezt már ő is hallotta. Az izmai megfeszültek, erősebben szorította a kard nyelét, mint eddig. Szinte sugárzott az erő a lányból, tettre kész volt, még a sérülése se akadályozhatta meg semmiben sem. Ha ő mindent belead, akkor én miért ne tehetnék ugyanígy? Miután elhatározásra jutottam, az összes erőmet összekapartam a sarokból és felálltam. Látnom kell a lelkemmel, hogy győzni tudjak. Segítenem kell a nővéremnek, pedig mindezt csak miattam csinálta. A babát védte és engem... De főként azt az átokfajzatot, akit megfojtanék egy kanál vízben, annyira haragszom rá. Biztos változni fog idővel a véleményem és szeretni is fogom, de annak még nincs itt az ideje. Próbálkozzunk a kedvességgel, hátha beválik. Angyalom, ott bent, te igen, ha egy kicsit is szeretsz, akkor abbahagyod az erőm manipulálását. Oké, ez nem volt valami kedves. Csapó kettő...
- Ne légy ennyire fárasztó... – Fordult hátra hozzám Nira unott arccal, mire zavartan megvakartam a tarkómat. Az a fránya gondolatolvasás, mostanában elkezdte bökni a csőrömet. Belegondolni se merek, hogy végighallgatta az összes csatámat a gyerekkel, ami igazából eléggé egyirányú volt. – Mindent hallottam.
- Felfogtam! – torkolltam le, majd körbenéztem a tisztáson. Látszólag csak mi ketten voltunk itt, de, ha az ember jobban koncentrált, akkor észrevehette a zúzmarában kirajzolódó lábnyomokat. Hallhatta az ellenség súlya alatt ropogó száraz leveleket. A látásomat ki kell lőnöm és a többi érzékszervemre hagyatkoznom. Szaglás, hallás és a lelki szemeim. – Megvagy.
Felemeltem a karomat és célba vettem a férfit. A földből hatalmas jégoszlop tört elő, majd előrenyomulva célba ért. Érzéketlen lennék? A szemem sarka se rebbent meg a földre loccsanó vér látványától. Zsoldos létemre gyáva voltam, ódzkodtam az öléstől és azt mondták, hogy ez így van helyén. Nee – chan megakarta óvni az ártatlanságomat. Hálás voltam neki, de azt hiszem épp ideje volt felnőnöm. Bekapcsolt bennem valami, talán ez lenne az anyai ösztön? Vagy valami hasonló.
- Reila, erre semmi szükség sincsen! – Az első áldozatom, aki láttán nem fogott el az a rossz érzés. Középkorú férfi lehetett és eléggé testes. Legalábbis amennyit láttam a férfi kettévágott testéből, abból erre a következtetésre jutottam.
- Ne beszélj le erről Nee – chan! Van, amikor egy nőnek bizonyítania kell! – Már pusztán az arckifejezéséből is rájöttem, hogy éppen mire gondol. Lehet, hogy elzárta őket, de szinte üvöltött mi a véleménye rólam. Igaz, csak tizenöt éves vagyok. Közel sem nevezhetem magam nőnek, mégis... ez a gyerek arra sarkall, hogy felnőjek. Talán majd megköszönöm neki, ha felnő.
Mindketten tisztában voltunk a ténnyel, hogy az erőm telje a méhem védelmére ment el. Zsoldos dolog, el kell fogadnom vagy bekebelez, ahogy ez a világ is. A fennmaradó energiámmal küzdeni fogok és megvédem nem csak a kisbabámat, hanem magamat is! Ha Nira azt hiszi, hagyom neki ezt, akkor hatalmasat tévedett!
Ezen kívül még valami nem hagyott nyugodni...
- Húzzál ki a bokorból, de nagyon gyorsan! – rivalltam arra a szerencsétlen idiótára, aki félt velük megküzdeni, ezért inkább elbújt. Mindketten éreztük az onnan áramló feszültséget és félelmet. Elképesztő méreteket öltött, a leghitványabb zsoldos is kiszúrta volna. – Gyenge az édes jó anyátok! Mindent hallok ám!
- Ha felidegesíted magad ilyen jelentéktelen férgeken, akkor azzal csak alájuk teszed a lovat. – Nira egyenesen előre döfött, ahogy a penge áthatolt az ellenség húsán, úgy szűnt meg a láthatatlansága is. Egy fiatal nő volt, a szemei döbbenten elkerekedtek, pedig igazán számíthatott volna arra, hogy látjuk a jelenlétét. A szemeiben félelem csillant, majd arcát fájdalom torzította el. Rimánkodva kérte, hogy Nira húzza ki a kardját. Amikor a nővérem eleget tett a kérésének, a penge vége vértől vöröslött, a cseppek a földre hulltak. Lassú, valami lelassította a szemeimben a jelenetet, a hangokat pedig felerősítette. Olyan volt, mint egy síró kisgyerek hangja, ami nevetéssel vegyült egybe. Egy kisfiú kétségbeesett kiáltása. Egészen addig hallottam, amíg a nő meg nem halt.
- Azt hiszitek, hogy ketten nyerni tudtok ellenünk? – Annak is volt egy határa, hogy mennyire szabad lenézni az ellenfelet. Ezek az emberek erősen alábecsültek minket. Olyan átlátszó és előre kikövetkeztethető támadásokkal rontottak ránk, amit már szinte nevetségesnek gondoltam. Akárki is sebezte meg a nővéremet, élt még, és nem volt jelen. Éreztem volna azt a veszélyes kisugárzást, aki képes áthatolni azon a gondosan megtervezett védelmen.
Az emberek sorra estek el és adták fel a harcot, de egyiküknek sem sikerült megsebeznie minket. Kissé kimerültem, és a tréningruhám izzadságtól bűzlött, de a határozottságom életben tartott. Aggódtam a nővérem miatt, a szokásosnál is jobban remegett a teste. Az ilyen kis csaták normális esetben meg sem kottyantak volna neki. Megérezte a sebet, sőt hátráltatta is. Egyre fáradtabb volt, nehezebben is mozgott, mint általában. Meg tudnám gyógyítani, de ahhoz szükség lenne pár nyugodt pillanatra. Az ellenség viszont folyamatosan támadott. Ember, mikor fogynak már el ezek, kezdtek eléggé bosszantani.
- Hát előbújtál, te rohadék. – Nee – chan hangja arra utalt, hogy elmosolyodott. Szorosabban fogta a kard markolatát és a testhelyzetét is megváltoztatta. Éppen felnéztem volna, hogy lássam kihez beszél, amikor megéreztem a kisugárzását. Ösztönösen fogott el a nyugtalanság és a rémület. Mi ez? Sohasem éreztem ezelőtt ilyet. Félek... ez nem emberi aura, valami sokkal romlottabb és idegenebb. És erősebb, Nee – chan erejét is meghaladja.
- Kis Szikra, nincs itt számodra hely. – A férfi hangja mély volt, a megnevezés pedig szíven ütött. Remegő lábakkal hátráltam egy lépést és csak utána mertem felmérni az ellenfelünket. Alkatra egy emberhez hasonlított, nem volt benne semmi meglepő. Magassága a barátoméval vetekedett, karja csak úgy duzzadt az izmoktól, majdnem hogy megfeszült rajta a bőr. Mégsem volt visszataszító a látvány. Bőre halvány fényben játszott, mint az éjszaka fényében megcsillanó kékség. A szemei.... hatalmasok voltak és áttetszőek.
A legmegfelelőbb szó rá a koszos jég. Ugyanolyan színt öltött, már ha ezt lehet annak nevezni. Ahogy a hűvös, téli szél feltámadt úgy fújta arcába hosszú, fekete tincseit. Az ellenségünk volt, féltem tőle, ennek ellenére nem tagadhattam, hogy helyesnek gondoltam. És őrültnek. Csak egy egyszerű szőrmenadrágot viselt, semmi felsőt vagy lábbelit.
- Mit akarsz a húgomtól?! – Lassan felemelte a fejét és érdektelenül tanulmányozta Nirát. A szemei az előbbinél is jobban áttűntek, ettől pedig, ha lehet a tüdőmbe szorult a levegőm.
- Szánalmasan gyengék vagytok mindketten. – Az egyik kósza tincset elkapva a füle mögé tűrte, utána... eltűnt. Nem is ez lenne a megfelelő szó. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem lehetett követni. A hangsebességgel versenyzett, kiszámíthatatlan volt a következő lépése. Nee – chan a fejét kapkodta és erősen koncentrált, de mind hiába. Ő se tudta kiszámítani a férfi következő lépését. Éppen ezért meg sem tudott lepni, hogy a következő pillanatban felkiáltott, majd előrebukott. Pont úgy nézett ki, mint, akit hátba rúgtak. – Csak ennyire lenne képes a hírhedt Diamond család legidősebb sarja? Csalódtam.
- Szállj le rólam... – Szűrte a fogai között, miközben a körmeit belevájta a kemény földbe. Szerintem nem lehetett olyan nehéz, a nővérem még se tudott megmozdulni a súlya alatt. Úgy küzdött, mint egy csapdába ejtett pillangó. A pók pedig tudta, hogy nyert és nem siette el a dolgokat. Lassan kínozta áldozatát, sarkát belevájta a hátába, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon neki. Mit csinál ez a férfi? Nem bírtam tétlenül nézni, a szívem is belesajdult.
Egy pillanatra elöntött a megkönnyebbültség mámorító hulláma, de az a férfi darabjaira zúzta egyetlen egy pillantásával. Az a lenéző tekintet, ami unalommal vegyült egybe. Szinte megűrösödött a levegő a tüdőmben, annyira nehezen lélegeztem.
- Mutasd meg mire vagy képes. – A levegőbe hajította olyan erővel, hogy követni se tudtam. Csak akkor láttam legközelebb a nővéremet, amikor egy másodperc töredékéig megállt a levegőben, utána zuhanni kezdett. Még időben rántotta maga elé a kardját, hogy blokkolja a férfi ütését, de mindhiába. Így is csak a támadás töredékét tudta hárítani az elképzelhetetlen erőnek köszönhetően. Nincs tovább... ezt a csatát elvesztettük. Tudatosult bennem, amikor Nira pár méterrel előttem a földbe csapódott olyan erővel, hogy a föld megrepedt a tíz méteres környezetünkben. Hogy lehet ekkora különbség kettejük között? Miért vannak ennyire távoli szinteken? Ember ez a férfi egyáltalán? Biztos nem lehet az... Sóbálványt megirigylő mozdulatlansággal álltam és néztem, ahogy Nira után ugrott, és akkora ütést mért a hasába, hogy a lány teste szinte már készült felrepülni. Még csak pislogni is elfelejtettem, annyira lesokkolt a tény, hogy valaki ennyire könnyedén le tudta győzni a nővéremet. A lány megvonaglott a kínoktól és vért hányt fel.
- Hagyd abba! – sikítottam fel kétségbeesetten és botladozva elindultam feléjük. A poklok poklát élte át és még így is felkapta a fejét a lépteim zajára. Olyan eszelősen pillantott rám, hogy rémülten torpantam meg. Maga miatt kellett volna a legjobban aggódnia, erre még most is engem próbál megvédeni? Én is tudtam, hogy veszélyes ez a férfi, de ehhez nincs joga! Hogy kérheti azt tőlem, amikor a szemem láttára fogják megölni?!
Egyre jobban biztos voltam abban, hogy meg fog halni, ha nem történik sürgősen valami csoda. A feje hátrabicsaklott, szemeit összeszorította és beleharapott az alsó ajkába, hogy elfojtsa a feltörni készülő sikolyát. Előbb halna meg, minthogy feladja a büszkeségét.
Ennek köszönhetően valami egész másnak hallatszott, olyasminek, aminek köze van a vérhez. Bugyborékolva tört fel a torkából, szinte az egész arcát beborította.
- Ne! – Egy pillanatra megvonaglott a testem, majd előregörnyedve elhánytam magamat. Sosem fogom elfelejteni azt a látványt, Nira égő húsának képét. Ilyen mágiával még nem találkoztam, ami ennyi erőt egybefoglalt. Keze a nővérem combján pihent, ahol végighúzta az ujjait ott füst szállt fel és égett hús szaga terjengett a levegőben. Nee – chan sikított. A gondolatai sikoltottak, annyira fájdalmasan és hangosan, hogy a könnyek tisztára mosták az arcomat. Ezt már nem hagyhatom szó nélkül, segítenem kell neki. Ha ez így folytatódik, akkor a jobb lábán csak csont marad...
- Kis Szikra, jól vigyázz. – A férfi felnézett, a másik kezét felemelve egy erőteljesebb lökéshullámmal a legközelebbi fának taszított. A koponyámon keresztülfutott egy fájdalomhullám, ahogy lecsúsztam a földre. Csak egy pillanatra had csukjam le a szemeimet... szükségem van a pihenésre. Szánalmas, alig csináltam valamit.
- Hagyd őt békén! – Nee – chan dühöngő és erőlködő hangjára felnyíltak a szemeim. Először még csak homályosan láttam, ahogy elkapta a férfi lábát. Egyenesen felém tartott, azzal a kifürkészhetetlen arccal. Miért véd minket ennyire hevesen? Kérlek, magaddal törődj! Meneküljünk el, biztos sikerülne. Sohasem tudnék magamnak megbocsájtani, ha tehetetlenül nézném, ahogy a nővérem azért hal meg, mert engem védelmez. – Az ellenfeled én vagyok. Ameddig lélegzem, nem hagyom, hogy akár egy ujjal is a húgomhoz érj!
A kínok közepette elvigyorodott, de csak egy pillanatra. A férfi kiszabadította a lábát és Nira kezére taposott. Feltehetőleg már ez is nagy fájdalommal járhatott, ugyanis a nővérem összerezzent.
- Egyszer minden Csillag lehullik az égről. – Ez az ember tudja a megnevezéseinket és előszeretettel használta is őket. Akárki is ő sokkal többet tud rólunk, mint mi róla. Talán ez aggasztott engem a legjobban. Meg az, hogy a nyakánál fogva felemelte Nirát és az izmait megfeszítve előredöfött. Csak a vakszerencsén és a lány ügyességén múlott, hogy nem szúrta át a torkát. Nira rúgásának köszönhetően feljebb lendült, így az ütés lentebb találta el. De még így is elkerekedtek a szemei és ijesztően gyorsan futott ki minden vér az arcából. Egy pillanatra nem értettem mi történt, de, ahogy arrébb csúsztam... egy olyan látvánnyal szembesültem, ami életem végéig kísérteni fog. A férfi keze.... teljesen áthatolt a lány a testén. Vér, renget vér vette őket körbe és rohamosan nőtt a tócsa. Nee – chan életenergiáját egyre halványabban éreztem.
- Nee – chan! – Olyan hisztérikusan csengett a hangom, hogy egy pillanatra rá se ismertem. Nem érdekelt, segíteni szerettem volna a nővéremen. Erő híján kúszva indultam el feléjük, de egy pillanatra se vettem le a szememet a férfiról. Elengedte a nyakát, már csak a másik kezével tartotta, azzal, amivel átdöfte a testét. Hagyd abba... nehogy megmerd... nagyon jól tudtam mit fog csinálni mégis reménykedtem. De mindhiába. Kirántotta a kezét Nirából, ami nem is lett volna baj, de nyögés helyett újabb adag vért hányt fel a lány. Már beszélni se tudott annyira kimerült. – Mit csinálsz?!
- Megadom a kegyelemdöfést. – Meg sem várta a válaszomat. Miért is tette volna? Egyszerűen megtette. Az összes varázserejét a jobb kezébe gyűjtötte. Majd gyomorszájon vágta és hagyta nekicsapódni a fának, ami abban a minutában ki is szakadt a helyéről. De még ekkor sem állt meg. Csak repült, a fák sorra dőltek ki a helyükről, így végül már nem is láttam a lányt. – Utána akarsz menni?
- Ki... a.... franc... vagy.. te?! – Az utolsó szót már üvöltöttem. Nee – chan után kell mennem, meg kell gyógyítanom, mielőtt még túl késő lenne. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a férfit, de minden előjel nélkül előttem termett. Épphogy csak felnéztem a térde olyan erővel csapódott a nyakamnak, hogy úgy éreztem most helyben megfulladok. Ismételten a fának csapódtam, a levegő pedig kiszorult a tüdőmből.
- Miért feszegeted az erőd határát, amikor az ilyen alacsony? – A végén mindig magunkra maradunk. Senkire se szabad ennyire támaszkodni, mert úgy is csalódni fogunk. Kis Szikra, ezt te is tudhattad volna. Siel meg fogja tanítani neked, hogy senkivel sem válhatsz egyé, semmiképpen sem tehetsz valakit teljesen a magadévá.
- Azt mondtam... ne érj hozzá! – Siel szemeiben érdeklődés csillant, sőt még el is mosolyodott. Tudom, nem a legmegfelelőbb alkalom, de jól állt neki. Jobban, mint a mindig érdektelen tekintet. És Nee – chan életben volt! Hála az istennek! Egy átlagos ember nem tudna lábra állni ezekkel a sérülésekkel, de ő felülkerekedett önmagán. A férfi megfordult és nézte Nira dühtől eltorzult arcát. A szemei körül keletkezett tartósjelek megvastagodtak, ami azt jelentette, hogy most tényleg begurult. Még az ínyeit is felhúzta és megmutatta tűhegyes fogait. Félig már farkassá alakult, de nem tudta befejezni az átalakulást ugyanis Nira előtt termett a férfi és akkora erővel rúgta gyomron, hogy szerintem a maradék energiája is elszállt. Nee – chan a földre hanyatlott, Siel pedig lehajolva elvette a kardját. Megkérdeztem volna, mit tervez, de a tettei válaszoltak helyette. A saját fegyverével szegezte a földhöz, belemélyesztette a húsába és majdnem teljesen a tövig nyomta. Amíg Siel egy hasáb fát húzott elő a törmelék közül, addig én a nővérem felé kúsztam, hogy a segítségére legyek. Ki kell szabadítanom. Alighogy rátettem a kezemet a kard nyelére a levegőbe repültem. – Reila! Ne bántsd!
Néztem a távolodó eget, és ahogy felgyorsulva zuhantam az első gondolatom a gyerek volt. Mi lesz vele, ha most szerzek egy maradandó sérülést, ami befolyásolja a fejlődését? Ha mindketten meghalunk, akkor mi lesz Grayel? Valaha is megtudná, hogy legalább három hónapig apa volt? Nem akarok meghalni. Meg akarom szülni ezt a gyereket és tisztességesen felnevelni.
Mozdulni se tudtam fájdalmamban, csak feküdtem a gödörben, ami a becsapódáskor keletkezett. Megrögzötten bámultam az eget, tekintettel arra, hogy nem voltam mazochista. Egyetlen egy mozdulat is rettentően fájt, mégis a babáért aggódtam a legjobban. Vajon jól van? Oh, Istenem add, hogy így legyen!
- Kis Szikra... – Siel állandóan ezt a megszólítást használta és hozzátette a kis jelzőt is. Erőlködve hátrahajtottam a fejemet és azt láttam, hogy a gödör szélén ült, kezében egy véres bottal, a másikkal pedig megtámaszkodott a térdén. Az érdeklődés elhunyt a szemeiben, ugyanolyan érdektelenül tanulmányozott, mint kezdetben. – Örök nyomot hagyok erről a napról az emlékezetedben. Hogy sohase felejtsd el, kihez is tartozol.
Én a magam ura vagyok, nem tartozom senkihez sem! Egy szavát se értem, mégis mit tervez? Azt mondta örök nyomot hagy az emlékezetemben. Akárhogy próbálkoztam nem tudtam elűzni a rémületet a szemeimből. Ő pedig leugrott mellém, közben elhajította a nővérem vérétől vörös fadarabot.
- Hagyj békén! – Ijedten néztem, ahogy felemelte a kezét és valami ismeretlen eredetű mágiát koncentrált belé. Egyszerre volt hűvös és forró, lágy és kemény, viszont a színe se különbözött a válassz, melyik tetszik jobban játéktól. Hol kéknek, máskor lilának láttam. Csak egy dolog volt biztos, mégpedig az alakja. Egy kamélia virág. Lángolt, mint a tűz, csordogált, mint a patak, tombolt, mint a szél és kettéhasadt, akárcsak a föld. A négy elem megtestesítője egy ilyen kis törékeny formában. Éreztem a melegét, a belőle áramló energiát és kétségbeesést. A mellkasom felé közelítette, mintha egybe akarta volna olvasztani a testemmel. Annyira felkavaró és megnyugtató volt egyben, hogy nem bírtam levenni a tekintetemet róla. Olyan volt, mint egy massza, nyúlós és ragadós. Mindent beborított. Amikor teljesen a mellkasomba olvasztotta úgy éreztem, mintha a lelkem kiszakadt volna a testemből. Automatikusan lökte ki, mint egy idegent.
Az igazság az, hogy tétlenül álltam a dolgok előtt és nem tudtam mit kezdeni. Mi történt vagy egyáltalán élek – e még? Lehet, hogy egy fájdalommentes módszerrel próbált meg megölni? De annak se lenne értelme. Nem értettem miért tette, akármi is történt. Hol van most Siel? Körbepillantottam, tettem pár bizonytalan lépést, de a járás olyan könnyedén ment, mintha nem is lett volna gravitáció. Valahogy... olyan felüdítő érzés volt, élveztem! Még egy mosolyt is eleresztettem. Lábujjhegyre állva folytattam az utamat, amíg meg nem láttam a gödör szélén ülő férfit. Egy lábát lazán lógatta, míg a másikat felhúzta a mellkasához. Felém nyújtotta a tenyerét, amin egy fa rügyezett. Mintha nem is másodpercek, hanem hetek vagy hónapok múlnának el olyan gyorsan bontott virágot, majd termést.
- Ez a tiéd. – Intett közelebb magához, mire a kíváncsiságom győzött és közelebb somfordáltam a férfihoz. Csillogó szemekkel tanulmányoztam a fát, az ágain három termés is nőtt már! Annyira elmerültem a látványban, hogy csak később tűnt fel az, hogy Siel gyengéden megragadta a kézfejemet és maga felé fordította, felfelé, úgy, hogy az égre nézzen. Most kevésbé volt félelmetes a férfi, sőt mintha minden mozdulatát százszor is meggondolta volna. Átadta az én kezembe a fát, amitől köpni – nyelni képtelen lettem. – Három lélek gyümölcse bontott virágot a mellkasodban.
Nem stimmelt a szám. Sőt, ha már itt tartottunk, akkor maga a helyzet is elég fura volt. Nem bízhatok ebben a férfiban, hisz Nee – chan most miatta haldoklik... Nira! Jézusom, teljesen megfeledkeztem róla! Villámsebesen perdültem meg a tengelyem körül, a szemeimmel a nővéremet kerestem, de sehol se találtam. Hol vagy? Jól vagy? Élsz még? Miért nem látlak?! Minden hiába, nem volt itt, pedig biztos voltam abban, hogy ahhoz a helyhez szegezte Siel. Én tényleg kerestem, de csak egy kisgyereket láttam, aki nekem háttal állt, esernyője pedig pitypang volt. A kölyök haja, olyan színű volt, mint az anyai nagyanyámé. Nem nézett rám, de tudtam, hogy mosolyog és örül annak, hogy láthat. Nem értettem, mégis bódító melegséget éreztem és kimondhatatlanul boldog voltam, hogy itt van.
- Köszönöm. – Megfordult és rám nevetett, a látványtól pedig a szám elé kaptam a kezem. Azok a szemek... Gray.
- Siel, mi ez? – Nem bírtam tovább nézni, a szívem is vérzett a mosolyától.
- Egy angyal. – Képtelen voltam elhinni, ez a gyerek képes volt a lehetetlenre. A könnyeimet nevetéssé, a gyűlöletemet szeretetté és az ellenségemet a barátommá tette. Mert annyi biztos, hogy hálás voltam ennek a férfinek a tettéért. – A ti angyalotok.
- Látni akarom Grayt! – Szemeit boldogan hunyta le és abban a pillanatban üvegszilánkok sokasága repült mindenhová. Mi ez az.., égető fájdalom? Mintha apró tűk millió szúrnák a kezemet megállás nélkül. Felsikoltottam, egyre intenzívebb és valóságosabb lett a fájdalom.
- Csicsi! Térj magadhoz! – Az ég helyett egy plafon látványa fogadott, amikor kinyitottam a szemeimet. Hosszú percekig némán meredtem magam elé és a történteken gondolkodtam. Mi is történt pontosan az erdőben? Ki volt az a férfi? Mit adott nekem és miért éreztem azt az elviselhetetlen kínt? – Csicsi!
Gray fölém hajolt és aggódó tekintettel vizsgálta az arcomat. Ez az arc... azok a szemek.. az ajkak. Kell. Mindene. Most azonnal a magaménak akarom tudni. Lehet, hogy nem lehetett teljesen az enyém, de, ha csak a szívének egy töredékét is nekem adja, én attól már boldog leszek. Könnyeimet látva szomorúan elmosolyodott, majd az ujjával finoman letörölte őket. Istenem, bele lehet halni a vágyakozásba? Mert minden vele töltött másodperc, amikor nem ért hozzám, olyan fájdalmas volt, hogy azt hittem darabjaira hullik a bensőm. Sajnálom, de nem tudom magamban tartani... ki kell mutatnom, különben belebetegszem. Arcát kezeim közé véve lehúztam magamhoz és megpusziltam az ajkát. Egész egyszerűen köszöntem neki, vagy hívhatjuk bemelegítésnek is. Belement a kis játékomba, ajkai automatikusan szétnyíltak, hogy beengedjen. El is mélyítettem volna a csókunkat, ha nem jut eszembe Nira.
- Nee – chan! – kiáltottam fel és azzal a hévvel el is löktem magamtól a férfit. Tudtam, hogy itt még nem ért véget a mi dalunk és úgy is egymásra fogunk találni. De csak az után, hogy meggyőződtem arról, hogy a nővérem jól van. Kész Nikkelbolha voltam, amíg Gray útba nem igazított. A fiúk hazahoztak minket és Wendy minden tőle telhetőt megtett, hogy az életveszélyes állapotból kilubickoljunk. Az én erőm hatalmasabb és amíg a testem automatikusan, szép lassan regenerálódik, addig Nee – chan minden pillanatban szenvedhet. Amennyire gyorsan csak tudtam nővérem szobájába siettem. Az ágyán feküdt olyan állapotban, amit sohasem akarok többé látni. Közelebb léptem, és csak néztem a testén végighúzódó sebeket. Igaz, hogy a kislány elkezdte őket kezelni, de ez közel sem volt elég. – Nee – chan.... Sajnálom.
Soha, senki sem intézte el ennyire könnyedén a nővéremet. Valaki, aki ennyire külön világban élt. Egy olyan személy, aki örök emléket hagyott az emlékezetemben a mai napról. A Nee – chan testén lévő sebek, amik begyógyulva hegekké változnak, egy örök életre elfognak minket kísérni. Nem fogom tudni az összes sebet teljesen begyógyítani, az én erőm is csak visszafelé szállingózott. Elsősorban a halálos és további károkat okozó sérüléseket kezeltem és csak utána következhettek a kisebb karcolások. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a rekeszizmán keletkezett lyuk csak egy rossz emlék legyen, ne több. Mindketten emlékezni fogunk rá, de teszek arról, hogy Nee – chan sohase érezze ismételten azt a fájdalmat. Én... nem gondoltam volna, hogy ennyire mély és súlyos ez a seb, szinte az összes erőmet elvitte! Annyira nem tudtam már mit kezdeni magammal, hogy a lábán lévő seb egy hatalmas égési sérülésre hasonlított, a gyógyítás után. A helyek, ahol átszúrták a testék begyógyultak, de hegeket hagytak maguk után. Mindkét tenyerén, combján, és a bal vállán. Össze kellett forrasztanom a kezében a csontokat és visszaállítani a vállát, mert kiugrott. A koponyája is betört és ezt mind a szemeim előtt történt.
- Nem a te hibád. – Hiába is próbált meg vigasztalni Gray, de én is ott voltam. Tehetetlenül tűrtem, hogy a nővérem megvédjen engem és a gyerekedet is. Erre nincs bocsánat. Ha még egy másodpercet is a saját bőrömben kell töltenem, akkor elevenen nyúzom meg magam! Fürdeni szeretnék, megtisztítani a mocskos testemet. Szégyentől és gyávaságtól bűzlőttem. – Legalább egyszer az életben hallgatnál rám?
Megálltam az ajtóban és görcsösen megszorítottam a félfát. Az a gyerek... én láttam őt, még ha nem is volt ott senki se. Rám nevetett és azt mondta, hogy köszönöm.
- Nem szeretnél... velem fürdeni? – Fordultam hátra, az ágyon ülő fiúhoz. Hosszú percekig némán és döbbenten meredt rám, amit nem viseltem valami jól ebben a helyzetben. Miért néz ilyen meglepetten rám? Nem jellemző rá. Valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna?
- De! – Végül a szemei felcsillantak és egy másodperc töredéke alatt ott termett mögöttem. Ez a gyerek.... rosszabb, mint egy kutya. Nem, inkább pont ugyanolyan, szinte láttam, ahogy boldogan csóválja a farkát. Kis, szerencsétlen hülyém, de addig nem bánom, amíg hűséges marad.
- Hülye gyerek, hol a kezed?! – Förmedtem rá abban a pillanatban, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Rossz kutya, hogy lehet ilyen perverz?! Amint elszigetültünk a külvilágtól, a mancsai azonnal felfedező útra indultak a pólóm alatt. Bevallom, hogy egy percre lefagytam,a mikor a hasamat simogatta és úgy éreztem, hogy menten elsírom magam. Olyan szeretetteljesen és melegen érintette meg, mintha tudta volna, hogy ott fejlődik a gyereke. De ez képtelenség, egyszerűen csak vigyázni szeretne rám.
Visszavonom. Szinte bekebelezték a melleimet hatalmas lapát kezei. És őszintén megvallva fájt az, amit csinált. De a bizonytalan mozdulataiból rájöttem arra, hogy neki is szemet szúrt a változás. Az ötödik hét óta folyamatosan fájnak és nőnek a melleim, egyre kényelmetlenebb lett a melltartóm, le is kellett cserélnem az addig megszokottat.
- Csicsi, sokkal teltebbek a cicijeid. Sőt, ahogy érzem nőttek is. Nem is keveset. – Bassza meg a terhesség, de nagyon gyorsan...! Ha nem az alakom, akkor a rohadt melleim fognak lebuktatni! A biztonság kedvéért inkább csöndben tűrtem azt, hogy kihámozzon a ruháimból, hisz lehet, hogy elszóltam volna magamat a végén. Annyira idegesített ez a helyzet. – Mik ezek a csíkok a karjaidon?
- Mi? – A tükör felé fordultam. És abban a pillanatban értelmet nyert minden, amit Siel csinált. Az égető fájdalom a kezeimben, amik olyanok voltak, mintha apró tűkkel szurkáltak volna. Szóval ezért lett volna. Mindkét karomon két, fekete csík ölelte körbe a kezeimet, mint valami nyakörv. Most már nem fájtak, de sehogy sem tudtam őket leszedni. Nem hinném, hogy ezek tartós jelek lennének... – Ne aggódj ezek miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése