xxx
Gray kézen fogva húzta maga után barátnőjét, akinek egész arca lesápadt. Joggal lehetett miatta aggódni, hisz az utóbbi időben egészen szokatlanul viselkedett. Távolságtartóbb lett, barátja közelében pedig feszült és ideges, mégis ami a legjobban aggasztotta a jégmágust, az a lány kerülése volt. Ha próbált közeledni hozzá, akkor különösebb habozás nélkül elutasította, bár szemeiben ott lapult a fájdalom és a vágy, gyötrő keveréke. Nem tudott dűlőre jutni, a szívébe egész egyszerűen belehasított a gondolat, hogy Rea már nem szereti viszont, csak a kényszer köti hozzá. Magát ingerelte a fiú, ilyesfajta gondolatok fordultak meg a fejében, a nap huszonnégy órájában, ettől pedig feszült és ideges lett. Néha teljesen érthetetlen okokból kifolyólag lettek dühkitörései, amit igyekezett mihamarabb leküzdeni. Mert látta szerelme szemeiben a zavartságot és talán valami mást is, ami nem tetszett neki. Nem akarta látni ezt a tekintetet még egyszer, sokkal több küldetést vállalt, egyszerűen csak így tudta levezetni a feszültségét. Az elmúlt hónapokban bánta a legjobban, hogy kettejük közül Rea a gondolatolvasó, nem pedig ő. Titkokat őrzött, változó súlyúakat, amik szinte beitták magát az egész testébe. Ezeket még neki sem volt hajlandó elárulni, ha pedig véletlenül felhozta, akkor dölyfösen felcsapta az orrát a lány és megmakacsolta magát. Semmit sem mondott neki, még a rosszullétei forrását se árulta el. Folyton sápadt volt, szemei alatt mély karikák húzódtak és jól észrevehetően fogyott is, ettől pedig még inkább kikészült a jégmágus. Rengetegszer próbálkozott már azzal, hogy vizsgáltassa ki magát, de a lány ilyenkor akkora erővel vágta pofon, hogy utána órákig csillagokat látott. Ezt a betegséget nem lehet orvosságokkal gyógyítani, csak ártani lehet velük. Senki sem tud már segíteni, ebbe pedig beletörődtem. Ezeket mondta, mégis volt valami ebben a két mondatban, ami elgondolkoztatta a fiút.
- Gray! – Kiáltottam rekedten és éreztem, hogy a torkom száraz a félelemtől. Szemeimben az aggodalom és a rémület egyenlő arányban oszlott el. A buli azt jelentette, hogy emberek. Az emberek pedig tömeget jelentettek. A tömeg pedig egyenlő volt azzal, hogy össze vissza fognak lökdösni. Nem, határozottan és ezerszer is nem! Inkább fagyoskodom itt kint a mínusz valahány fokban, minthogy a részeg emberek társaságát élvezzem. Arra is fogadni mertem volna, hogy alkohol mellett még cigaretta füsttel is találkoznék. Gray egy olyan helyre akart vinni, ami minden irányból ártott volna a babának. Persze ezt ő honnan is tudhatta volna? Még nem mondtam el neki a terhességemet... Holnap, szenteste szeretném meglepni vele. – Engedd el a karomat! Sehová sem megyek, egy buliba pedig főleg nem! A nővérem még nem gyógyult meg teljesen. Mellette kéne lennem!
Azt vettem észre, hogy az előttem haladó fiú egyenletesen lassult le egészen addig, míg teljesen meg nem állt. Még időben fékeztem le, különben egész biztos nekiütköztem volna. Csak álltunk a csendes és havas úton, amit egyedül az utcai lámpák fénye világított meg. Az ég már régen sötétbe burkolózott, talán még az emberek is nyugovóra tértek, hisz rajtunk kívül egy lélek sem mászkált errefelé. Éreztem és a fénynek köszönhetően jól is láttam, hogy még mindig szorította a kezemet. Elgondolkoztam azon, hogy kirántom a kezem a szorításból, de ráébredtem arra, hogy az utóbbi időben rendesen próbára tettem szerelmem türelmét, így próbáltam magam megfékezni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült, mert visszaemlékeztem arra, hogy milyen jól tűrte az elmúlt idők hangulatingadozásait. Más már rég otthagyott volna hisztis picsának titulálva. De ő kitartott mellettem és ezért nem tudok elégszer köszönetet mondani az égnek. Az utamra sodorta ezt a férfit, aki méghozzá szeret is. Kívánni se kívánhattam volna többet. Egy kisbaba viszont mennyiben fogja megváltoztatni ezt a megszokott is kialakult kellemes harmóniát? Semmi sem marad ugyanolyan. Suhant végig az agyamon, a gondolattól pedig összerezzentem. És ezzel egy időben kezdett elviselhetetlen méreteket ölteni a közénk telepedett némaság. Hangosabb volt minden eddigi zajnál, amit hallottam, éppen ezért kezdtem aggódni. Csak figyeltem Gray szokatlanul csendes és mozdulatlan hátát. Nem léptem, maradtam egy helyben és ő is ehhez a módszerhez folyamodott. A sakkpályánkon megállt a játék. Végül a fehér király tört meg először. Egészen addig így maradtunk, amíg éledezni nem kezdett, de amit láttam az összeszorította az egész bensőmet. A teste minden idegszála remegni kezdett és éreztem a belőle áradó visszafojtott érzéseket. Dühös, csalódott, szomorú, szorongó, tehetetlen és kétségbeesett volt egyszerre. Ezen az észrevételen teljesen felzaklattam magamat, hisz az ismeretségünk óta nem is először sodortam teljes lelki válságba. A gyomrom összerándult, csak azt nem tudtam, hogy a baba szórakozott velem vagy egyszerűen csak az érzéseim. Bármelyik is játszott közre, de nem volt egy kellemes érzés.
- Reila... – A hangja egészen elcsuklott, majdnem úgy beszélt, mint aki teljesen lemondott arról, hogy valaha rendbe is jönnek köztünk a dolgok. Már pusztán a gondolat is hergelt, így dühösen szorítottam össze az ajkaimat, annak a reményében, hogy nem káromkodom el magam. Mégis mit képzel a férfi? Hogy ilyen könnyen vége lehet kettőnk között? Azt már nem! Egy kapcsolatban két embernek kell lennie, éppen ezért megvétózom ezt az egész hülyeséget! Nem fogok bocsánatot kérni, inkább Gray – nek kéne tőlem. A barack fejű gyereke nem tudja mikor kell nyugton maradnia, ahhoz, hogy átaludjak egy egész éjszakát. Ettől pedig annyira ingerült voltam, hogy eltörtem pár állkapcsot az elmúlt négy hónap alatt és az is biztos, hogy ez mind egy személyhez tartozott, de attól még nem ment el a józan eszem. Kishu, a még meg nem született gyerekünket ócsárolta megállás nélkül és gyengének nevezett. Ha még egyszer a babámat meri bántani, ha csak szavak formájában is, de akkor is kitépem a nyelvét. Lehet, hogy barack feje van, nem tud nyugton maradni és utálni fogom a születése pillanatában, de attól még rettentően szeretem és féltem. – Rei...
A szorítás erősödött a kezemen, elhidegült ujjai szinte lyukat vájtak a bőrömbe. Nehéz lett volna nem rájönni arra, hogy mondani szeretne valamit, csak... képtelen belefogni. Pár másodpercig hagytam neki, hogy elszorítsa a vérkeringésemet, utána nemes egyszerűséggel kitéptem a kezem. Dühösen dörzsöltem és a legszívesebben sípcsontom rúgtam volna az előttem lévőt. Meglátszódott a nyom a kézfejemen. Nem nagyon méltányolhatta a hangulatomat, ugyanis szembefordult velem és a tenyerét mutatta. Először nem értettem, hogy mit akar. Apró jégkristályok kezdtek el táncolni a levegőben, egy kis széllel és faggyal megfűszerezve. Ráébredtem, hogy a saját művészetével próbálja elmagyarázni nekem az érzéseit. Egyre több kristály, hópehely és zúzmara szállt a levegőben hurrikánként, míg végül meg nem állt az örvénylő szél és most már egy pontos és határozott forma lebegett a tenyere fölött. Egy jégszív. Tökéletesre csiszolt, valamilyen szinten megbabonázó szépséget kölcsönző aura lengte körbe. Egyenletes lassúsággal forgott körbe, hogy minden egyes apró részletét megcsodálhassam. Habár jégből volt, kezdte a szívemet felmelegíteni a látványa. Még egy halvány mosolyt is eleresztettem, annyira tetszett.
De mindez csak pár másodpercig tartott. A szíven hirtelen megjelent egy repedés, aminek nem fordítottam volna olyan nagy figyelmet, ha nem kezd el tovaterjedni. Egyre több érszerű vonal kacskaringózott keresztül a szíven, míg végül már úgy nézett ki az egész, mint egy pókháló. Nem értettem, hogy mi történt, ezért értetlenül pillantottam Grayre. Úgy nézte az arcomat, mintha minden vonását be akarná égetni a retinájába, mielőtt örökre elválnak az útjaink. Majdnem hogy keserédesen mosolygott. Szenvedett, csak ezt tudtam magyarázatként felhozni.
- Rei... – Szólalt meg végül, lehelete páraként emelkedett a hideg, esti levegőbe.
- Nem kell mondanod semmit sem. – Két kezem közé zártam a szívet tartó kézfejét, hogy felmelegítsem. Bár ez fordított felállásban jobban szokott működni, néha mégis én hordtam a nadrágot. Közelebb hajoltam és ráleheltem a kezére. – Nem hagyom, hogy a szíved ennyire megsérüljön. Ígérem.
- Miről beszélsz? – Összerezzentem a hangját hallva, mintha egészen gunyoros lett volna. Felnéztem az arcára és azt láttam, hogy mosolyog. Már nem szomorúan, mint az előbb, hanem lenézően. – Te tetted ilyenné és még azt mered mondani, hogy nem hagyod? Ugye csak szórakozol velem? Te tényleg nem látod be, hogy mi a fenét műveltél velem? Elvetted az eszemet, ezért most minden egyes pillanatban szenvedek, hogy szeresselek.
- Jaj, bocsánat! – Utánoztam gúnyos hangját, ellépve tőle. Megvetően bámultam, mert nem igazán tetszett a kialakult helyzet és ez az új, tuskó formája. – Itt lenne az ideje visszaadnom az eszedet, mert látszólag nélküle elég alpári lettél. Ne okolj engem, mert nincs mire föl. Azt hittem, amikor összejöttünk, hogy elfogadtad a bunkó énemet is. Azt a mogorva taplót, aki beveri a képed, ha nem tetszik neki valami.
- Én elfogadtam, csak az elmúlt három hónap alatt egyszerűen elviselhetetlen lettél! – Vágta a fejemhez, a számtól pedig ösztönösen a torkomba ugrott a gyomrom. Már egy hónapos voltam, amikor ráébredtem arra, hogy valaki növekszik bennem. És talán az volt az a döntő pillanat, amikor gyökeres fordulat állt be a viselkedésemet illetően. Szinte érezni kezdtem, ahogy fojtogat a körülöttem lévő levegő. Próbáltam mélyeket lélegezni, de fogadni mertem volna, hogy úgy néztem ki, mint egy tátogó hal. Nem érdekelt. Úgy éreztem magam, mint, aki menten feldobja a talpát. Mohón kapkodtam a hideg levegőt, annak reményében, hogy oxigénhez jut az agyam és felfogja, hogy nincs miért idegeskednem. Mínusz akárhány fok volt... nekem mégis izzadságcseppek folytak végig a homlokomon és menten meggyulladtam. – Mi a ba...
Nem fejezte be a mondatot, ugyanis egy hirtelen lökéstől előregörnyedtem, de szerencsétlenségemre csak vaklárma volt. Egyszerűen öklendeztem, de nem jött ki semmi sem belőlem. Émelyegtem és szinte szidtam az eget, hogy oldozzanak fel e rettenetes kínok alól. Szerintem megjártam a poklot, hisz patakokban folyt rólam a víz és minden egyes eltöltött másodperc egy kisebb halállal ért fel számomra. Erőtlenül belekapaszkodtam Gray karjába, amikor készültem összerogyni. Annyira erőtlennek éreztem magam. Zsoldos vagyok... mégis miért visel meg ennyire ez az egész? Csak azért, mert minden fennmaradó erőmet a testem önkéntelenül is a magzat védelmezésére fordítja? Ez annyira nem fer.
- Jézusom, Reila! Miért nem gyógyítod meg magadat? – Bolond. Még mindig ne jöttél rá? Lehet, hogy minden betegséget és sérülést képes vagyok megszüntetni s meggyógyítani, de egy kisbaba teljesen más tészta. A hatókörömön kívülre esik a terhesség fogalma. Még pár nap és betöltöm a tizenhatodik életévemet... és mégis. Meg kell tapasztalnom a három trimeszter borzalmasságait.
- Seggfej, jól vagyok... – Suttogtam elszoruló torokkal. Belegondoltam, hogy mi van, ha Gray egyáltalán nem is akarja ezt a gyereket. Önkényesen döntöttem helyette, ezzel pedig lehet, hogy tönkretettem a még meg sem született kisfiam vagy kislányom életét. Jézusom! Hogy lehettem ilyen felelőtlen?! A látásom egy pillanatra elhomályosult, majd kitisztult, amikor a könnycseppek végigfolytak az arcomon. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást, pedig minden idegszálammal küzdöttem gyengeségem ellen.
- A francokat vagy jól! – Csattant fel igen erélyesen. Velem együtt leguggolt a hóba, majd elkezdte kabáton keresztül simogatni a karomat. Az idő múltával mindkét keze az arcomat fogta közre és szomorúan hallgatta a hüppögésemet. Hozzá képest tényleg csak egy pisis vagyok...
- Annyira félek... – Vallottam be őszintén, mert már semmi oka nem lett volna titkolni. Féltem. Na és? Azt hiszem, mindenki megijedne, ha tizenöt éves létére, amikor még szinte ő is gyerek, egy másik élet növekedne benne. Nincs mit rajta szépíteni, ezt rendesen elbaltáztuk Grayel. Öt hónap múlva mindketten felelősek leszünk egy csecsemőért.
- Nem kell. – Az állam alá csúsztatta az egyik ujját és lassan felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Biztatóan rám mosolygott, amitől, ha lehet, de még jobban könnyezni kezdtem. Ő megbízik bennem, én pedig egy ilyen hatalmas dolgot három hónapja titkoltam előle. – Melletted maradok és megvédelek.
- Bármi történjék is? – Kétségbeesetten kapaszkodtam a szavaiba. Már csak ez maradt nekem, ha azt mondja, amit hallani szeretnék, akkor képes leszek lenyugodni. Tudtam, hogy bízhatok benne, eddig sohasem hazudott nekem és betartotta az ígéreteit.
- Persze. – Az a gyengéd mosoly, amit kaptam egyszerűen beragyogta a lelkem sötétségét.
- Ígéred?
- Míg a halál el nem választ! – Erre volt szükségem. Ez a hat szó maga volt a feloldozás, így úgy döntöttem, hogy, ha Gray elakar menni szórakozni, akkor vele megyek. Nem ronthatom el a kedvét.
Mikor beléptünk a szórakozóhelyre azzal kellett szembesülnünk, hogy a hely csordultig van mágusokkal és emberekkel egyaránt. Jó néhány barátunkat megpillantottuk a táncparketten, de a pultnál is sokan lebzseltek. Undorodva húztam el a számat, amikor orromat facsarni kezdte a melegtől izzadó emberek testszaga. Még a levegő is fülledt volt, majdnem hogy meglehetett fulladni idebent. Jó lett volna magamat valamivel lehűteni.
- Bocs. – Vágta a fejemhez egy tetőtől – talpig elázott férfi, amikor a kezében tartott pohara megbillent és az egész tartalma a karomra borult. Most már sörtől is bűzlöttem, még ha nem is így értettem azt, hogy jó lenne magamat lehűteni valamivel. Csak bosszúsan horkantottam, még ha a legszívesebben állon is vágtam volna az illetőt. Éppen ezért utáltam az ilyen helyeket. Normális esetben Gray azonnal a védelmemre kelt volna... csak éppenséggel megszokásból elhúzódtam tőle, amikor megakart csókolni. Biztos még mindig amiatt morgott.
- Szeretnék keresni egy boxot, ahová leülhetek. – Hajoltam közel a fiúhoz. Mivel először nem értette a hatalmas zajtól, így közvetlenül a fülébe suttogtam. Észrevettem, hogy a leheletemtől megborzongott. Ez emlékeket idézett fel bennem. Először aludtam ott nála és sikerült már az első pillanattól fogva minden egyes szavával zavarba hoznia. Felrémlettek azok az ügyetlen csókok, amiknek a következménye lett a felrepedt szája. Én csak segíteni szerettem volna rajta, de ő a kezei közé fogta az arcomat és nem törődve semmivel az ajkamhoz préselte az övét. Azok az elsuttogott szavak, ígéretek, amiket alig hallottam a fülemben zúgó vértől. Mindenre emlékeztem, főként az érzésekre. Ahogy a keze olyan helyeken járt, amit eddig csak én érintettem meg. Féltem, izgatott voltam és nem tudtam eldönteni, hogy helyes – e az, amit teszünk. Nem hiszem el, hogy egy tizenöt éves ennyire fel tud izgatni. Ezt mondta akkor, én pedig csak hatalmasra nyílt szemekkel fürkésztem zavart arcát. Annak az estének a következménye az a négy hónapos kisbaba, akit a szívem alatt hordozok ebben a pillanatban is.
- Rosszul érzed magad? – Tátogta, legalábbis én csak a szájáról tudtam leolvasni, hogy mit szeretne kérdezni. Néztem az arcát, a szeme alatt végighúzódó karikát és rájöttem, hogy rettenetesen elfáradt ez alatt a pár hónap alatt. Szeretett volna egy keveset szórakozni, kikapcsolódni, igazán megérdemelte a pihenést. Még ha ezek szerint mást is jelent nálunk ez a fogalom. Ha én kikapcsolódásra vágyom, akkor kimegyek az erdőbe, távol az emberektől, oda ahol csend és béke van. Nem pedig ebbe a szánalmas placcra, ahol a hobbi nélküli fiatalok elisszák az agyukat és a pénzüket. Meg kéne keresniük az életüket...
- Gray! – A hörgő, kissé hisztérikus hang hatására mindketten összerezzentünk és egyszerre kaptuk a forrás felé a fejünket. Unottan bámultam a lányt, aki jó szokásához híven már rég leitta magát a sárga földig. Szerintem mindenki tudja, hogy kiről beszélek. A Fairy Tail kedvenc alkoholistájáról, Cana Alberona – ról. Vigyorogva, kivörösödött arccal bökdöste barátom karját és olyan kérdésekkel halmozta el, amit egy hozzám hasonló visszafogott ember sohasem merne kibökni, de neki még józanul is menne. – Gyereee.. igyunk egy kört vagy netán nem engedi az asszony?
- Nyugodtan menj. – Mondtam, amikor mindketten kérdőn pillantottak felém. Bár a lánynak erősen keresztbe állt a szeme. Úgy döntöttem kicsit engedek. Cana egyből átkarolta Gray nyakát és elkezdte a pulthoz rángatni, ezzel minden táncparketten időző embert félrelökve. Én sem voltam barátságosabb hangulatban, ugyanis az utamba kerülő emberek oldala egy vagy két lila folttal gazdagabb lett, mivel a könyököm találkozott velük. Lehet, hogy nem volt a legjobb módszer úttörésre, de bevált és csak ez a lényeg. A kockázat veszélyes lett volna ebben a helyzetben. Még a végén a babám bánta volna meg. Ha jelen pillanatban az apja le se szarja és inkább egy másik nővel iszik, az csakis az én hibám. Egyáltalán nem tud a gyermeke létezéséről és ezért csak engem lehet felelősségre vonni. Ez a negyedik hónap vége, mégse múlt el a rosszullétes időszakom. Pedig el kellett volna az eddigi tapasztalatok szerint. A sok stressznek és szenvedésnek köze lehet a túlzott rosszullétekhez? Mindenképpen, legalábbis a saját véleményem szerint. Már nem bírtam olyan sokáig elviselni ezt az állapotot. Nem tudhattam, hogy mikor következik be a mostanihoz hasonló eset. A hangok egybefolytak, a szagok felerősödtek, az embereknek meg elhomályosodtak a körvonalaik. Így érzékeltem a körülöttem zajló dolgokat. Rettenetesen éreztem magam, mégse mukkantam meg. Nem tehettem meg ezt vele. És magammal sem. Azzal csak rontottam a helyzeten, hogy hergeltem magamat. A gondolataim egymást üldözték egy sötét, szűk szorosban, ami olyan, mint az Uroborosz.
Arra eszméltem fel, hogy párom nevét kántálták többen is. Izgatott, szinte túlfűtött volt a hangjuk, a testtartásukból ítélve pedig teljesen be voltak zsongva. Egy fiatalokból álló kisebb csoport kört alkotva helyezkedtek el a bárpult mellett, így teljesen kitakarták a sztárt. Az utamban lebzselő fiatalok meggátoltak abban, hogy bármit is lássak a történtekből. És ez rohadtul idegesített. Nem az, hogy Gray a figyelem középpontjába került, mert az szinte mindennapos esetnek számított, hanem, hogy az emberek boldognak tűntek. A részegség mámorában párom műsorát érdekesnek találták és élvezték. De, ami tálam teletöltötte a poharat az Lucy halott fehér arca volt. A kör szélén állt, teljesen józannak tűnt, de olyan sápadtnak is egyben, hogy azt hihettem volna, hogy a következő pillanatban elvágódik. És kétségbeesetten pillantgatott felém. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy Gray olyat művel, ami engem kényelmetlen helyzetbe hozhat. Feltápászkodtam a székemről, hogy jobban lássam mit is csinált az a barom, amikor hirtelen... egész egyszerűen összetört bennem valami a látványtól. Menthetetlen ürességet éreztem ott, ahol a szívemnek lennie kellett volna, majdnem hogy megkövült tekintettel bámultam magam elé. Látni azt, hogy életed szerelme, a gyermeked apja mást ölel, csókol és rá mosolyog.... olyan volt, mintha kirúgták volna a lábaim alól a sámlit. A kötél megfeszült a nyakam körül. Egész egyszerűen végem volt. Dühösnek kellett volna lennem, de egyelőre csak a végtelen csalódottságot éreztem. Megcsalt... megszegte a nekem tett legelső ígéretét. Megcsókolt egy másik lányt... Ha ezt az egyszerű dolgot se tudta teljesíteni, akkor mi van a többivel? Azokra is képtelen lesz!
- Te tényleg egy idióta vagy... – Suttogtam magam elé és inkább megfeledkeztem a megkönnyebbültségtől, hogy most már elmúlt a rosszul létem. Helyette összetörtem, megsemmisültem, elvesztettem a másik felem és akkorát csalódtam, mint még emberben sohasem. A múltam, a jelenem és a jövőm. Egész egyszerűen tönkrement. Ilyen áron vásároltam meg a várva várt nyugalmat.
- Reila! – A fél karomat adnám azért, hogy visszamehessek és megakadályozhassam ezt. Mert, ha más a kezdet, akkor a vég is más. Talán sohasem kellett volna a céhbe jönnünk. Akkor nem ismertem volna meg őt. A napomat. A csillagomat. Az életemet. A fiút, aki minden tettével valahogy befolyásolt. Ott állt mellettem és nem tudtam másra figyelni, csak rá. Ha mégsem, akkor a szemeimmel mindig őt kerestem. Akkor a szemünk találkozott és megnyugodtam. Egész egyszerűen ez az éjszaka kiszakított valamit az életem történetéből. Kitudja hány lapot vagy fejezetet. Na, most mihez kezdesz kis mókus? A menekülés nem megoldás, te mégis fáról fára ugrálsz és futsz. Megaláztak, annyira, hogy nem bírtál volna ezek után a szemébe nézni. A szemed előtt csinálta. Pedig mögötted minden tágasabb volt. Tudta, hogy ott vagy és ennek ellenére megtette. Elárult... Gray elárult engem.
- A francba! – Persze, hogy elmenekültem. Megakartam tartani a maradék önbecsülésemet, amit hagyott nekem. Nem akartam rontani a saját helyzetemen, csak még jobban aláástam volna magamat, ha mindenki szeme láttára kiosztom. Bár Lucy kétségbeesetten kiáltozta a nevemet, de én már messze jártam. A lehető leghamarabb el akartam tűnni annak az épületnek a közeléből, még ha tudtam, hogy nem is mehetek ebben az állapotban haza. Nira megint olvasna a gondolataim között és megölné az áruló Júdást. Gondolkozás nélkül megtenné, pedig az az én reszortom. De most túlságosan is az indulataim hatása alatt álltam. Ha most találkoznánk, akkor csak folytatódna a lánc. És véglegesen belekerülnék az örvénybe, ahonnan nincs menekvés.
Ahogy sétáltam, talpam alatt ropogott a hó, a szállingózó pelyhek pedig lassan befedték az egész kabátomat. Gray... miért te jutsz először eszembe, ha tetőtől – talpig befed a jég és a zúzmara? Miért téged látlak, ha felnézek az égre? Miért érzem úgy, hogy nélküled még most se tudnák élni? Miért... kellett így történnie? Miért... miért... túl sok a miért. Még annál is több az indulat. De kevés a válasz. Elegem volt abból, hogy sehol sincs pont, csak vesszők és kérdőjelek. Szinte ösztönösen nyúltam a nyakamhoz, majd a felismeréstől keserűen felsóhajtottam. Jó így a hajad, ne vágasd le. Miatta hagytam megnőni egészen a vállamig, de most kezdett idegesíteni. Annyira, hogy egész egyszerűen fogtam a bokámhoz erősített kést és nemes egyszerűséggel levágtam. Ugyanolyan, talán kicsit tépettebb lett, mint kezdetben. De én így szerettem, ezért nem is akartam látni a földre hullt tincseket, amiket nagy valószínűséggel már elkezdett befedni a hó. Egy pillantásra se méltattam, csak eltettem a kést és tovább sétáltam. Nem is igazán figyeltem arra, hogy merre megyek, így amikor legközelebb felnéztem már a város határán kívül voltam. Körülöttem mindenhol fák, kihalt ösvények, sötétség és befagyott tócsák. Jég.... Nem tudtam megmondani, hogy mi ütött belém, egész egyszerűen izomból betörtem a az előttem terpeszkedő ártatlan tócsa, jégpáncéllal borított pajzsát. Meglepődtem, hogy mennyivel jobban éreztem magam. Talán, ha levezetném valahogy a feszültséget, akkor nem érezném magam ennyire nyomorultul.
- Idióta! – Az öklöm gyorsabban mozdult, mint terveztem. Nagyobb erőt fektettem bele, mint gondoltam. A fa pedig hangosabban reccsent, mint hittem. A kérgek a levegőbe repültek, elsuhantak a fejem mellett. Élvezni kezdtem az erőt, ami minden egyes ütés után szétáradt a testemben. Nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy magával ragadott a fa reccsenésének hangja. Ahogy egyre több és több ütést vittem be, úgy növekedett lelkesedésem. A fáradságot érezni felüdítő volt, azt jelezte, hogy tényleg dolgoztam. Reccsenés hangja töltötte be a környéket, az öklömbe pedig nem először nyílalt bele a fájdalom. Mit számít pár törött csont? Ahhoz a kínhoz nem fogható, amit minden egyes pillanatban, szüntelenül éreztem. A kezem pillanatok alatt meggyógyult, de mi a helyzet a szívemmel? Azt ki fogja meggyógyítani? Születésemtől fogva meg van ez a különleges képességem, most mégse tudtam hasznát venni. A lelki sebeket képtelen voltam helyrehozni. A nyakamat mozgatva vártam, hogy a csontjaim összeforrjanak, amikor hirtelen égető, intenzív fájdalom hasított a karjaimba. Levegő után kapkodva tántorodtam hátra. Minden bizonnyal el is estem volna, ha valaki nem kap el. Két erős kar tartott meg. Az érintése ismerős volt, túlságosan is. – A te fejedet képzeltem minden egyes fa helyére.
Néztem szét. Mindenhol fakérgek, ágak, gallyak, tűlevelek és kisebb fadarabok, amiket a hó szép lassan kezdett befedni. Sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, most, hogy levezettem a feszültséget. Még arra se éreztem késztetést, hogy pofán verjem a fiút. Ezt sajnos egy negyed erdő bánta, hisz rajtuk töltöttem ki a dühömet.
- Meg is érdemeltem volna... – Vállamon a szorítás erősödött, majd egy pillanattal később elengedett. Azt hittem, hogy el fog tőlem távolodni, de ehelyett mindkét karjával átfonta a testemet és közelebb húzott magához. Fejét a nyakamba fúrta és a tarkómat csókolgatta. Ennél nem is követhetett volna el rosszabb dolgot. A szívem is belesajdult, szomorúsággal töltött el az érintése. Belegondolni is rémes volt, hogy ezt egy másik nővel is csinálta. Azt gondolta, hogy azok után, amit tett, csak úgy csókolgathat, mint régen? – A hajad...
- Levágtam. – Felemeltem a kezeimet és a karjára tettem. Jó volt érinteni az ismerős testet, de... már nem olyan, mint régen. A szemeim hirtelen elkerekedtek, amikor valami kellemes melegség áramlott szét az egész testemben. Először éreztem... Meglepettségemben gondolkodás nélkül mondtam ki. – Rúgott a baba.
Egy pillanatig néma csend uralkodott, majd felfogtam a szavaim súlyát. A felismeréstől teljesen elsápadtam. Ezt nem így terveztem elmondani... Jézusom! Miért hallgat ennyire? Ez nagyon nem tetszik nekem. Minden bizonnyal azt hiszi, hogy megőrültem. Ahh... Hogy a francba mondhattam azt minden bevezetés vagy felvezetés nélkül, hogy rúgott a baba?!
- Mi...? – Nyögte ki hosszúra nyúlt csend után. A hangja élétől összerezzentem és éreztem, hogy végigfolyik homlokomon a veríték. Tisztán hallottam, hogy nem örül, ettől pedig motoszkálni kezdett bennem egy gondolat. Mi van, ha egyáltalán nem is akarja ezt a gyereket? Ne... azt egyszerűen nem viselném el. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor meg kell kérnem Levyt, hogy had lépjek ki a céhből. Nem bírnám elviselni a férfi közelségét annak a tudatában, hogy nem kívánta a közös gyermekünket. A nyugtalanságomat ő is megérezhette, ugyanis megállás nélkül rugdalta a pocakomat. A legszívesebben azonnal odakaptam volna a kezemet, hogy megnyugtassam, de Gray egész egyszerűen megakadályozott benne. – Terhes vagy?
Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam magam, de a ficánkolásomat megérezve egész egyszerűen szembefordított magával. Felkészültem a legrosszabbra is, de, amint megpillantottam az arcát... az a kép hideg zuhanyként ért, majdnem összeestem a súlyától. Teljesen feldúlt volt, látszott, hogy mindjárt eldurran az agya. Mérges volt... nem fog kelleni neki a gyerekünk... és én se. Ezért csókolózott a szemem láttára, hogy könnyebbé tegye a maga dolgát..
- Terhes vagy?! – Most már az arcomba ordította, szinte köpte azt a két szót, miközben a karomat szorította olyan erővel, hogy felszisszentem. Azt is mondhatjuk, hogy megijedtem és a félelemtől könnyek szöktek a szemembe.
- Igen... – Homályosan ki tudtam venni a teljes elkeseredettséget az arcán és... a félelmet. Hát persze... Ő is félt, egyikünk se volt felkészülve erre.
- A francba... – Hirtelen történt, hogy lerogyott a hóba, de egy pillanatig se engedett el. Karjával a derekamat ölelte, fejét pedig a hasamba fúrta és... sírt. Őt ugyanúgy megijesztette a helyzet, mint engem. Még csak húsz éves volt, ha pedig hozzáadjuk a Tenrou szigeten töltött hét évet, akkor huszonhét. A lényegen viszont nem változtat: egyikünk sincs felkészülve arra, hogy szülő legyen. Ezt úgy, ahogy van elrontottuk. Viszont abból, ahogy ölelt rájöttem arra, hogy akármi is fog történni azzal együtt fogunk szembenézni, mivel... Ez a mi bűnünk.
Reila
- Gray! – Kiáltottam rekedten és éreztem, hogy a torkom száraz a félelemtől. Szemeimben az aggodalom és a rémület egyenlő arányban oszlott el. A buli azt jelentette, hogy emberek. Az emberek pedig tömeget jelentettek. A tömeg pedig egyenlő volt azzal, hogy össze vissza fognak lökdösni. Nem, határozottan és ezerszer is nem! Inkább fagyoskodom itt kint a mínusz valahány fokban, minthogy a részeg emberek társaságát élvezzem. Arra is fogadni mertem volna, hogy alkohol mellett még cigaretta füsttel is találkoznék. Gray egy olyan helyre akart vinni, ami minden irányból ártott volna a babának. Persze ezt ő honnan is tudhatta volna? Még nem mondtam el neki a terhességemet... Holnap, szenteste szeretném meglepni vele. – Engedd el a karomat! Sehová sem megyek, egy buliba pedig főleg nem! A nővérem még nem gyógyult meg teljesen. Mellette kéne lennem!
Azt vettem észre, hogy az előttem haladó fiú egyenletesen lassult le egészen addig, míg teljesen meg nem állt. Még időben fékeztem le, különben egész biztos nekiütköztem volna. Csak álltunk a csendes és havas úton, amit egyedül az utcai lámpák fénye világított meg. Az ég már régen sötétbe burkolózott, talán még az emberek is nyugovóra tértek, hisz rajtunk kívül egy lélek sem mászkált errefelé. Éreztem és a fénynek köszönhetően jól is láttam, hogy még mindig szorította a kezemet. Elgondolkoztam azon, hogy kirántom a kezem a szorításból, de ráébredtem arra, hogy az utóbbi időben rendesen próbára tettem szerelmem türelmét, így próbáltam magam megfékezni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült, mert visszaemlékeztem arra, hogy milyen jól tűrte az elmúlt idők hangulatingadozásait. Más már rég otthagyott volna hisztis picsának titulálva. De ő kitartott mellettem és ezért nem tudok elégszer köszönetet mondani az égnek. Az utamra sodorta ezt a férfit, aki méghozzá szeret is. Kívánni se kívánhattam volna többet. Egy kisbaba viszont mennyiben fogja megváltoztatni ezt a megszokott is kialakult kellemes harmóniát? Semmi sem marad ugyanolyan. Suhant végig az agyamon, a gondolattól pedig összerezzentem. És ezzel egy időben kezdett elviselhetetlen méreteket ölteni a közénk telepedett némaság. Hangosabb volt minden eddigi zajnál, amit hallottam, éppen ezért kezdtem aggódni. Csak figyeltem Gray szokatlanul csendes és mozdulatlan hátát. Nem léptem, maradtam egy helyben és ő is ehhez a módszerhez folyamodott. A sakkpályánkon megállt a játék. Végül a fehér király tört meg először. Egészen addig így maradtunk, amíg éledezni nem kezdett, de amit láttam az összeszorította az egész bensőmet. A teste minden idegszála remegni kezdett és éreztem a belőle áradó visszafojtott érzéseket. Dühös, csalódott, szomorú, szorongó, tehetetlen és kétségbeesett volt egyszerre. Ezen az észrevételen teljesen felzaklattam magamat, hisz az ismeretségünk óta nem is először sodortam teljes lelki válságba. A gyomrom összerándult, csak azt nem tudtam, hogy a baba szórakozott velem vagy egyszerűen csak az érzéseim. Bármelyik is játszott közre, de nem volt egy kellemes érzés.
- Reila... – A hangja egészen elcsuklott, majdnem úgy beszélt, mint aki teljesen lemondott arról, hogy valaha rendbe is jönnek köztünk a dolgok. Már pusztán a gondolat is hergelt, így dühösen szorítottam össze az ajkaimat, annak a reményében, hogy nem káromkodom el magam. Mégis mit képzel a férfi? Hogy ilyen könnyen vége lehet kettőnk között? Azt már nem! Egy kapcsolatban két embernek kell lennie, éppen ezért megvétózom ezt az egész hülyeséget! Nem fogok bocsánatot kérni, inkább Gray – nek kéne tőlem. A barack fejű gyereke nem tudja mikor kell nyugton maradnia, ahhoz, hogy átaludjak egy egész éjszakát. Ettől pedig annyira ingerült voltam, hogy eltörtem pár állkapcsot az elmúlt négy hónap alatt és az is biztos, hogy ez mind egy személyhez tartozott, de attól még nem ment el a józan eszem. Kishu, a még meg nem született gyerekünket ócsárolta megállás nélkül és gyengének nevezett. Ha még egyszer a babámat meri bántani, ha csak szavak formájában is, de akkor is kitépem a nyelvét. Lehet, hogy barack feje van, nem tud nyugton maradni és utálni fogom a születése pillanatában, de attól még rettentően szeretem és féltem. – Rei...
A szorítás erősödött a kezemen, elhidegült ujjai szinte lyukat vájtak a bőrömbe. Nehéz lett volna nem rájönni arra, hogy mondani szeretne valamit, csak... képtelen belefogni. Pár másodpercig hagytam neki, hogy elszorítsa a vérkeringésemet, utána nemes egyszerűséggel kitéptem a kezem. Dühösen dörzsöltem és a legszívesebben sípcsontom rúgtam volna az előttem lévőt. Meglátszódott a nyom a kézfejemen. Nem nagyon méltányolhatta a hangulatomat, ugyanis szembefordult velem és a tenyerét mutatta. Először nem értettem, hogy mit akar. Apró jégkristályok kezdtek el táncolni a levegőben, egy kis széllel és faggyal megfűszerezve. Ráébredtem, hogy a saját művészetével próbálja elmagyarázni nekem az érzéseit. Egyre több kristály, hópehely és zúzmara szállt a levegőben hurrikánként, míg végül meg nem állt az örvénylő szél és most már egy pontos és határozott forma lebegett a tenyere fölött. Egy jégszív. Tökéletesre csiszolt, valamilyen szinten megbabonázó szépséget kölcsönző aura lengte körbe. Egyenletes lassúsággal forgott körbe, hogy minden egyes apró részletét megcsodálhassam. Habár jégből volt, kezdte a szívemet felmelegíteni a látványa. Még egy halvány mosolyt is eleresztettem, annyira tetszett.
De mindez csak pár másodpercig tartott. A szíven hirtelen megjelent egy repedés, aminek nem fordítottam volna olyan nagy figyelmet, ha nem kezd el tovaterjedni. Egyre több érszerű vonal kacskaringózott keresztül a szíven, míg végül már úgy nézett ki az egész, mint egy pókháló. Nem értettem, hogy mi történt, ezért értetlenül pillantottam Grayre. Úgy nézte az arcomat, mintha minden vonását be akarná égetni a retinájába, mielőtt örökre elválnak az útjaink. Majdnem hogy keserédesen mosolygott. Szenvedett, csak ezt tudtam magyarázatként felhozni.
- Rei... – Szólalt meg végül, lehelete páraként emelkedett a hideg, esti levegőbe.
- Nem kell mondanod semmit sem. – Két kezem közé zártam a szívet tartó kézfejét, hogy felmelegítsem. Bár ez fordított felállásban jobban szokott működni, néha mégis én hordtam a nadrágot. Közelebb hajoltam és ráleheltem a kezére. – Nem hagyom, hogy a szíved ennyire megsérüljön. Ígérem.
- Miről beszélsz? – Összerezzentem a hangját hallva, mintha egészen gunyoros lett volna. Felnéztem az arcára és azt láttam, hogy mosolyog. Már nem szomorúan, mint az előbb, hanem lenézően. – Te tetted ilyenné és még azt mered mondani, hogy nem hagyod? Ugye csak szórakozol velem? Te tényleg nem látod be, hogy mi a fenét műveltél velem? Elvetted az eszemet, ezért most minden egyes pillanatban szenvedek, hogy szeresselek.
- Jaj, bocsánat! – Utánoztam gúnyos hangját, ellépve tőle. Megvetően bámultam, mert nem igazán tetszett a kialakult helyzet és ez az új, tuskó formája. – Itt lenne az ideje visszaadnom az eszedet, mert látszólag nélküle elég alpári lettél. Ne okolj engem, mert nincs mire föl. Azt hittem, amikor összejöttünk, hogy elfogadtad a bunkó énemet is. Azt a mogorva taplót, aki beveri a képed, ha nem tetszik neki valami.
- Én elfogadtam, csak az elmúlt három hónap alatt egyszerűen elviselhetetlen lettél! – Vágta a fejemhez, a számtól pedig ösztönösen a torkomba ugrott a gyomrom. Már egy hónapos voltam, amikor ráébredtem arra, hogy valaki növekszik bennem. És talán az volt az a döntő pillanat, amikor gyökeres fordulat állt be a viselkedésemet illetően. Szinte érezni kezdtem, ahogy fojtogat a körülöttem lévő levegő. Próbáltam mélyeket lélegezni, de fogadni mertem volna, hogy úgy néztem ki, mint egy tátogó hal. Nem érdekelt. Úgy éreztem magam, mint, aki menten feldobja a talpát. Mohón kapkodtam a hideg levegőt, annak reményében, hogy oxigénhez jut az agyam és felfogja, hogy nincs miért idegeskednem. Mínusz akárhány fok volt... nekem mégis izzadságcseppek folytak végig a homlokomon és menten meggyulladtam. – Mi a ba...
Nem fejezte be a mondatot, ugyanis egy hirtelen lökéstől előregörnyedtem, de szerencsétlenségemre csak vaklárma volt. Egyszerűen öklendeztem, de nem jött ki semmi sem belőlem. Émelyegtem és szinte szidtam az eget, hogy oldozzanak fel e rettenetes kínok alól. Szerintem megjártam a poklot, hisz patakokban folyt rólam a víz és minden egyes eltöltött másodperc egy kisebb halállal ért fel számomra. Erőtlenül belekapaszkodtam Gray karjába, amikor készültem összerogyni. Annyira erőtlennek éreztem magam. Zsoldos vagyok... mégis miért visel meg ennyire ez az egész? Csak azért, mert minden fennmaradó erőmet a testem önkéntelenül is a magzat védelmezésére fordítja? Ez annyira nem fer.
- Jézusom, Reila! Miért nem gyógyítod meg magadat? – Bolond. Még mindig ne jöttél rá? Lehet, hogy minden betegséget és sérülést képes vagyok megszüntetni s meggyógyítani, de egy kisbaba teljesen más tészta. A hatókörömön kívülre esik a terhesség fogalma. Még pár nap és betöltöm a tizenhatodik életévemet... és mégis. Meg kell tapasztalnom a három trimeszter borzalmasságait.
- Seggfej, jól vagyok... – Suttogtam elszoruló torokkal. Belegondoltam, hogy mi van, ha Gray egyáltalán nem is akarja ezt a gyereket. Önkényesen döntöttem helyette, ezzel pedig lehet, hogy tönkretettem a még meg sem született kisfiam vagy kislányom életét. Jézusom! Hogy lehettem ilyen felelőtlen?! A látásom egy pillanatra elhomályosult, majd kitisztult, amikor a könnycseppek végigfolytak az arcomon. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást, pedig minden idegszálammal küzdöttem gyengeségem ellen.
- A francokat vagy jól! – Csattant fel igen erélyesen. Velem együtt leguggolt a hóba, majd elkezdte kabáton keresztül simogatni a karomat. Az idő múltával mindkét keze az arcomat fogta közre és szomorúan hallgatta a hüppögésemet. Hozzá képest tényleg csak egy pisis vagyok...
- Annyira félek... – Vallottam be őszintén, mert már semmi oka nem lett volna titkolni. Féltem. Na és? Azt hiszem, mindenki megijedne, ha tizenöt éves létére, amikor még szinte ő is gyerek, egy másik élet növekedne benne. Nincs mit rajta szépíteni, ezt rendesen elbaltáztuk Grayel. Öt hónap múlva mindketten felelősek leszünk egy csecsemőért.
- Nem kell. – Az állam alá csúsztatta az egyik ujját és lassan felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Biztatóan rám mosolygott, amitől, ha lehet, de még jobban könnyezni kezdtem. Ő megbízik bennem, én pedig egy ilyen hatalmas dolgot három hónapja titkoltam előle. – Melletted maradok és megvédelek.
- Bármi történjék is? – Kétségbeesetten kapaszkodtam a szavaiba. Már csak ez maradt nekem, ha azt mondja, amit hallani szeretnék, akkor képes leszek lenyugodni. Tudtam, hogy bízhatok benne, eddig sohasem hazudott nekem és betartotta az ígéreteit.
- Persze. – Az a gyengéd mosoly, amit kaptam egyszerűen beragyogta a lelkem sötétségét.
- Ígéred?
- Míg a halál el nem választ! – Erre volt szükségem. Ez a hat szó maga volt a feloldozás, így úgy döntöttem, hogy, ha Gray elakar menni szórakozni, akkor vele megyek. Nem ronthatom el a kedvét.
Mikor beléptünk a szórakozóhelyre azzal kellett szembesülnünk, hogy a hely csordultig van mágusokkal és emberekkel egyaránt. Jó néhány barátunkat megpillantottuk a táncparketten, de a pultnál is sokan lebzseltek. Undorodva húztam el a számat, amikor orromat facsarni kezdte a melegtől izzadó emberek testszaga. Még a levegő is fülledt volt, majdnem hogy meglehetett fulladni idebent. Jó lett volna magamat valamivel lehűteni.
- Bocs. – Vágta a fejemhez egy tetőtől – talpig elázott férfi, amikor a kezében tartott pohara megbillent és az egész tartalma a karomra borult. Most már sörtől is bűzlöttem, még ha nem is így értettem azt, hogy jó lenne magamat lehűteni valamivel. Csak bosszúsan horkantottam, még ha a legszívesebben állon is vágtam volna az illetőt. Éppen ezért utáltam az ilyen helyeket. Normális esetben Gray azonnal a védelmemre kelt volna... csak éppenséggel megszokásból elhúzódtam tőle, amikor megakart csókolni. Biztos még mindig amiatt morgott.
- Szeretnék keresni egy boxot, ahová leülhetek. – Hajoltam közel a fiúhoz. Mivel először nem értette a hatalmas zajtól, így közvetlenül a fülébe suttogtam. Észrevettem, hogy a leheletemtől megborzongott. Ez emlékeket idézett fel bennem. Először aludtam ott nála és sikerült már az első pillanattól fogva minden egyes szavával zavarba hoznia. Felrémlettek azok az ügyetlen csókok, amiknek a következménye lett a felrepedt szája. Én csak segíteni szerettem volna rajta, de ő a kezei közé fogta az arcomat és nem törődve semmivel az ajkamhoz préselte az övét. Azok az elsuttogott szavak, ígéretek, amiket alig hallottam a fülemben zúgó vértől. Mindenre emlékeztem, főként az érzésekre. Ahogy a keze olyan helyeken járt, amit eddig csak én érintettem meg. Féltem, izgatott voltam és nem tudtam eldönteni, hogy helyes – e az, amit teszünk. Nem hiszem el, hogy egy tizenöt éves ennyire fel tud izgatni. Ezt mondta akkor, én pedig csak hatalmasra nyílt szemekkel fürkésztem zavart arcát. Annak az estének a következménye az a négy hónapos kisbaba, akit a szívem alatt hordozok ebben a pillanatban is.
- Rosszul érzed magad? – Tátogta, legalábbis én csak a szájáról tudtam leolvasni, hogy mit szeretne kérdezni. Néztem az arcát, a szeme alatt végighúzódó karikát és rájöttem, hogy rettenetesen elfáradt ez alatt a pár hónap alatt. Szeretett volna egy keveset szórakozni, kikapcsolódni, igazán megérdemelte a pihenést. Még ha ezek szerint mást is jelent nálunk ez a fogalom. Ha én kikapcsolódásra vágyom, akkor kimegyek az erdőbe, távol az emberektől, oda ahol csend és béke van. Nem pedig ebbe a szánalmas placcra, ahol a hobbi nélküli fiatalok elisszák az agyukat és a pénzüket. Meg kéne keresniük az életüket...
- Gray! – A hörgő, kissé hisztérikus hang hatására mindketten összerezzentünk és egyszerre kaptuk a forrás felé a fejünket. Unottan bámultam a lányt, aki jó szokásához híven már rég leitta magát a sárga földig. Szerintem mindenki tudja, hogy kiről beszélek. A Fairy Tail kedvenc alkoholistájáról, Cana Alberona – ról. Vigyorogva, kivörösödött arccal bökdöste barátom karját és olyan kérdésekkel halmozta el, amit egy hozzám hasonló visszafogott ember sohasem merne kibökni, de neki még józanul is menne. – Gyereee.. igyunk egy kört vagy netán nem engedi az asszony?
- Nyugodtan menj. – Mondtam, amikor mindketten kérdőn pillantottak felém. Bár a lánynak erősen keresztbe állt a szeme. Úgy döntöttem kicsit engedek. Cana egyből átkarolta Gray nyakát és elkezdte a pulthoz rángatni, ezzel minden táncparketten időző embert félrelökve. Én sem voltam barátságosabb hangulatban, ugyanis az utamba kerülő emberek oldala egy vagy két lila folttal gazdagabb lett, mivel a könyököm találkozott velük. Lehet, hogy nem volt a legjobb módszer úttörésre, de bevált és csak ez a lényeg. A kockázat veszélyes lett volna ebben a helyzetben. Még a végén a babám bánta volna meg. Ha jelen pillanatban az apja le se szarja és inkább egy másik nővel iszik, az csakis az én hibám. Egyáltalán nem tud a gyermeke létezéséről és ezért csak engem lehet felelősségre vonni. Ez a negyedik hónap vége, mégse múlt el a rosszullétes időszakom. Pedig el kellett volna az eddigi tapasztalatok szerint. A sok stressznek és szenvedésnek köze lehet a túlzott rosszullétekhez? Mindenképpen, legalábbis a saját véleményem szerint. Már nem bírtam olyan sokáig elviselni ezt az állapotot. Nem tudhattam, hogy mikor következik be a mostanihoz hasonló eset. A hangok egybefolytak, a szagok felerősödtek, az embereknek meg elhomályosodtak a körvonalaik. Így érzékeltem a körülöttem zajló dolgokat. Rettenetesen éreztem magam, mégse mukkantam meg. Nem tehettem meg ezt vele. És magammal sem. Azzal csak rontottam a helyzeten, hogy hergeltem magamat. A gondolataim egymást üldözték egy sötét, szűk szorosban, ami olyan, mint az Uroborosz.
Arra eszméltem fel, hogy párom nevét kántálták többen is. Izgatott, szinte túlfűtött volt a hangjuk, a testtartásukból ítélve pedig teljesen be voltak zsongva. Egy fiatalokból álló kisebb csoport kört alkotva helyezkedtek el a bárpult mellett, így teljesen kitakarták a sztárt. Az utamban lebzselő fiatalok meggátoltak abban, hogy bármit is lássak a történtekből. És ez rohadtul idegesített. Nem az, hogy Gray a figyelem középpontjába került, mert az szinte mindennapos esetnek számított, hanem, hogy az emberek boldognak tűntek. A részegség mámorában párom műsorát érdekesnek találták és élvezték. De, ami tálam teletöltötte a poharat az Lucy halott fehér arca volt. A kör szélén állt, teljesen józannak tűnt, de olyan sápadtnak is egyben, hogy azt hihettem volna, hogy a következő pillanatban elvágódik. És kétségbeesetten pillantgatott felém. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy Gray olyat művel, ami engem kényelmetlen helyzetbe hozhat. Feltápászkodtam a székemről, hogy jobban lássam mit is csinált az a barom, amikor hirtelen... egész egyszerűen összetört bennem valami a látványtól. Menthetetlen ürességet éreztem ott, ahol a szívemnek lennie kellett volna, majdnem hogy megkövült tekintettel bámultam magam elé. Látni azt, hogy életed szerelme, a gyermeked apja mást ölel, csókol és rá mosolyog.... olyan volt, mintha kirúgták volna a lábaim alól a sámlit. A kötél megfeszült a nyakam körül. Egész egyszerűen végem volt. Dühösnek kellett volna lennem, de egyelőre csak a végtelen csalódottságot éreztem. Megcsalt... megszegte a nekem tett legelső ígéretét. Megcsókolt egy másik lányt... Ha ezt az egyszerű dolgot se tudta teljesíteni, akkor mi van a többivel? Azokra is képtelen lesz!
- Te tényleg egy idióta vagy... – Suttogtam magam elé és inkább megfeledkeztem a megkönnyebbültségtől, hogy most már elmúlt a rosszul létem. Helyette összetörtem, megsemmisültem, elvesztettem a másik felem és akkorát csalódtam, mint még emberben sohasem. A múltam, a jelenem és a jövőm. Egész egyszerűen tönkrement. Ilyen áron vásároltam meg a várva várt nyugalmat.
- A francba! – Persze, hogy elmenekültem. Megakartam tartani a maradék önbecsülésemet, amit hagyott nekem. Nem akartam rontani a saját helyzetemen, csak még jobban aláástam volna magamat, ha mindenki szeme láttára kiosztom. Bár Lucy kétségbeesetten kiáltozta a nevemet, de én már messze jártam. A lehető leghamarabb el akartam tűnni annak az épületnek a közeléből, még ha tudtam, hogy nem is mehetek ebben az állapotban haza. Nira megint olvasna a gondolataim között és megölné az áruló Júdást. Gondolkozás nélkül megtenné, pedig az az én reszortom. De most túlságosan is az indulataim hatása alatt álltam. Ha most találkoznánk, akkor csak folytatódna a lánc. És véglegesen belekerülnék az örvénybe, ahonnan nincs menekvés.
Ahogy sétáltam, talpam alatt ropogott a hó, a szállingózó pelyhek pedig lassan befedték az egész kabátomat. Gray... miért te jutsz először eszembe, ha tetőtől – talpig befed a jég és a zúzmara? Miért téged látlak, ha felnézek az égre? Miért érzem úgy, hogy nélküled még most se tudnák élni? Miért... kellett így történnie? Miért... miért... túl sok a miért. Még annál is több az indulat. De kevés a válasz. Elegem volt abból, hogy sehol sincs pont, csak vesszők és kérdőjelek. Szinte ösztönösen nyúltam a nyakamhoz, majd a felismeréstől keserűen felsóhajtottam. Jó így a hajad, ne vágasd le. Miatta hagytam megnőni egészen a vállamig, de most kezdett idegesíteni. Annyira, hogy egész egyszerűen fogtam a bokámhoz erősített kést és nemes egyszerűséggel levágtam. Ugyanolyan, talán kicsit tépettebb lett, mint kezdetben. De én így szerettem, ezért nem is akartam látni a földre hullt tincseket, amiket nagy valószínűséggel már elkezdett befedni a hó. Egy pillantásra se méltattam, csak eltettem a kést és tovább sétáltam. Nem is igazán figyeltem arra, hogy merre megyek, így amikor legközelebb felnéztem már a város határán kívül voltam. Körülöttem mindenhol fák, kihalt ösvények, sötétség és befagyott tócsák. Jég.... Nem tudtam megmondani, hogy mi ütött belém, egész egyszerűen izomból betörtem a az előttem terpeszkedő ártatlan tócsa, jégpáncéllal borított pajzsát. Meglepődtem, hogy mennyivel jobban éreztem magam. Talán, ha levezetném valahogy a feszültséget, akkor nem érezném magam ennyire nyomorultul.
- Idióta! – Az öklöm gyorsabban mozdult, mint terveztem. Nagyobb erőt fektettem bele, mint gondoltam. A fa pedig hangosabban reccsent, mint hittem. A kérgek a levegőbe repültek, elsuhantak a fejem mellett. Élvezni kezdtem az erőt, ami minden egyes ütés után szétáradt a testemben. Nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy magával ragadott a fa reccsenésének hangja. Ahogy egyre több és több ütést vittem be, úgy növekedett lelkesedésem. A fáradságot érezni felüdítő volt, azt jelezte, hogy tényleg dolgoztam. Reccsenés hangja töltötte be a környéket, az öklömbe pedig nem először nyílalt bele a fájdalom. Mit számít pár törött csont? Ahhoz a kínhoz nem fogható, amit minden egyes pillanatban, szüntelenül éreztem. A kezem pillanatok alatt meggyógyult, de mi a helyzet a szívemmel? Azt ki fogja meggyógyítani? Születésemtől fogva meg van ez a különleges képességem, most mégse tudtam hasznát venni. A lelki sebeket képtelen voltam helyrehozni. A nyakamat mozgatva vártam, hogy a csontjaim összeforrjanak, amikor hirtelen égető, intenzív fájdalom hasított a karjaimba. Levegő után kapkodva tántorodtam hátra. Minden bizonnyal el is estem volna, ha valaki nem kap el. Két erős kar tartott meg. Az érintése ismerős volt, túlságosan is. – A te fejedet képzeltem minden egyes fa helyére.
Néztem szét. Mindenhol fakérgek, ágak, gallyak, tűlevelek és kisebb fadarabok, amiket a hó szép lassan kezdett befedni. Sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, most, hogy levezettem a feszültséget. Még arra se éreztem késztetést, hogy pofán verjem a fiút. Ezt sajnos egy negyed erdő bánta, hisz rajtuk töltöttem ki a dühömet.
- Meg is érdemeltem volna... – Vállamon a szorítás erősödött, majd egy pillanattal később elengedett. Azt hittem, hogy el fog tőlem távolodni, de ehelyett mindkét karjával átfonta a testemet és közelebb húzott magához. Fejét a nyakamba fúrta és a tarkómat csókolgatta. Ennél nem is követhetett volna el rosszabb dolgot. A szívem is belesajdult, szomorúsággal töltött el az érintése. Belegondolni is rémes volt, hogy ezt egy másik nővel is csinálta. Azt gondolta, hogy azok után, amit tett, csak úgy csókolgathat, mint régen? – A hajad...
- Levágtam. – Felemeltem a kezeimet és a karjára tettem. Jó volt érinteni az ismerős testet, de... már nem olyan, mint régen. A szemeim hirtelen elkerekedtek, amikor valami kellemes melegség áramlott szét az egész testemben. Először éreztem... Meglepettségemben gondolkodás nélkül mondtam ki. – Rúgott a baba.
Egy pillanatig néma csend uralkodott, majd felfogtam a szavaim súlyát. A felismeréstől teljesen elsápadtam. Ezt nem így terveztem elmondani... Jézusom! Miért hallgat ennyire? Ez nagyon nem tetszik nekem. Minden bizonnyal azt hiszi, hogy megőrültem. Ahh... Hogy a francba mondhattam azt minden bevezetés vagy felvezetés nélkül, hogy rúgott a baba?!
- Mi...? – Nyögte ki hosszúra nyúlt csend után. A hangja élétől összerezzentem és éreztem, hogy végigfolyik homlokomon a veríték. Tisztán hallottam, hogy nem örül, ettől pedig motoszkálni kezdett bennem egy gondolat. Mi van, ha egyáltalán nem is akarja ezt a gyereket? Ne... azt egyszerűen nem viselném el. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor meg kell kérnem Levyt, hogy had lépjek ki a céhből. Nem bírnám elviselni a férfi közelségét annak a tudatában, hogy nem kívánta a közös gyermekünket. A nyugtalanságomat ő is megérezhette, ugyanis megállás nélkül rugdalta a pocakomat. A legszívesebben azonnal odakaptam volna a kezemet, hogy megnyugtassam, de Gray egész egyszerűen megakadályozott benne. – Terhes vagy?
Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam magam, de a ficánkolásomat megérezve egész egyszerűen szembefordított magával. Felkészültem a legrosszabbra is, de, amint megpillantottam az arcát... az a kép hideg zuhanyként ért, majdnem összeestem a súlyától. Teljesen feldúlt volt, látszott, hogy mindjárt eldurran az agya. Mérges volt... nem fog kelleni neki a gyerekünk... és én se. Ezért csókolózott a szemem láttára, hogy könnyebbé tegye a maga dolgát..
- Terhes vagy?! – Most már az arcomba ordította, szinte köpte azt a két szót, miközben a karomat szorította olyan erővel, hogy felszisszentem. Azt is mondhatjuk, hogy megijedtem és a félelemtől könnyek szöktek a szemembe.
- Igen... – Homályosan ki tudtam venni a teljes elkeseredettséget az arcán és... a félelmet. Hát persze... Ő is félt, egyikünk se volt felkészülve erre.
- A francba... – Hirtelen történt, hogy lerogyott a hóba, de egy pillanatig se engedett el. Karjával a derekamat ölelte, fejét pedig a hasamba fúrta és... sírt. Őt ugyanúgy megijesztette a helyzet, mint engem. Még csak húsz éves volt, ha pedig hozzáadjuk a Tenrou szigeten töltött hét évet, akkor huszonhét. A lényegen viszont nem változtat: egyikünk sincs felkészülve arra, hogy szülő legyen. Ezt úgy, ahogy van elrontottuk. Viszont abból, ahogy ölelt rájöttem arra, hogy akármi is fog történni azzal együtt fogunk szembenézni, mivel... Ez a mi bűnünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése