Egy mester kérése

Levy

Némán figyeltem a lemenő napot. Kezemben a zsoldosok törvénykönyve pihent. Még csak az első klán törvényein jutottam túl, de már attól is zsongani kezdett a fejem. Hogy képesek ezt mind megjegyezni a lányok? Értem, hogy ebben nevelkedtek, de ha nincs beléjük kódolva, akkor kizárt, hogy olyan egyszerűen megtudnák tanulni.

Ennek ellenére valami világossá vált végre. Gajeel és az én rémálmomban a lányok meghaltak. A mentor és a tanítványa között lévő kapcsolat miatt mutatkoztak Nirán is ugyanazok a halálos sérülések. Ijesztő volt belegondolni, hogy amíg a kapocs megvan közöttük, addig az idősebb lány is meghal, ha a húga elvész.

-              Baj van? - kérdezte a férjem, ahogy leült mellém.

-              Te tudtad, hogy össze vannak kötve?

-              Igen. – A válasza hallatán meglepetten néztem rá. Hogy lehetséges, hogy ő tudta, én meg nem? – Nem vagyok gondolatolvasó, de sejtem mire gondolsz. Emlékszel, amikor a hegyekben voltunk? Natsunak mesélt arról, hogy miért van annyira rosszul. Lucy és én is hallottuk őket.

Hát persze, hogy hallotta őket. A hallása sokkal jobb a miénknél, ahogy a szaglásuk is. Azonban az meglepett, hogy néhai barátnőm egy szóval sem említette ezt nekem. Lucy neve hallatán felrémlett a nap, amikor Reila elé vetette magát. A halála napja. Akkor nem fogtam fel a szavai jelentőségét. Arra gondoltam, hogy azért aggódott a baba miatt, mert megbánta a tettét. Azt, hogy elvetette a sajátját. A mosolyát visszaidézve azonban rájöttem, hogy ő tudta. Tudta azt, hogy három életet mentett meg azzal, hogy Reila elé ugrott.   

-              Miért nem mondta el nekem? – Még azelőtt kicsúszott a számon, hogy végig gondolhattam volna.

-              Szerintem azt hitte, tudod. Ne feledd, én is abban a hitben voltam.

Beszélgetésünket hangos kiabálás szakította félbe, majd a következő pillanatban kivágódott a szomszédház hátsó ajtaja. Nanami és Reila jött ki rajta. Nem értettem mit mondanak, számomra teljesen idegen nyelven beszéltek, de egyáltalán nem volt lényeges ez az információ. Már a hangsúlyból is lehetett tudni, hogy megint Tenshi miatt veszekednek. A vita talán még az eddigieknél is hevesebb volt. Végül Reila mondhatott valamit, ami miatt az anyja arcon ütötte. Nanami a szája elé kapta a kezét, és még ilyen messziről is jól látszott, hogy rögtön megbánta azt, amit tett. Nem volt ideje bocsánatot kérni, Raimond közéjük ugrott, és elkezdte kifelé terelni feleségét az udvarból.

-                Niranu, ott maradsz! – kiáltott idősebb lányára, aki már készült nekiugrani az anyjának. A hang hatására azonban megtorpant, és egy pillanatra gyűlölködve nézett rá, utána egyszerűen odasétált a húgához. Nem hallottam mit beszélnek, de jobbnak láttam, ha nem avatkozunk közbe. Az apjuk közben kivezette Nanamit az utcára. A nő vadul gesztikulált, majd lassan hallani is lehetett hisztérikus kiabálását.

-              …Rai, tudod mennyire igyekszem! Nem tehetek arról, hogy nem akarnak beszélni velem…! 

Raimond közbevágott. Nem tudom mit mondott, de Nanami úgy lépett hátra, mintha a férje megütötte volna. Átkarolta magát és a földre rogyott. Messziről is láttam, ahogy zokog. Férje letérdelt mellé, majd átkarolta a vállát és felsegítette. Nanami szinte gépies mozdulatokkal lépkedett mellette.

-              Nem akarom tudni hogyan érte el, hogy csendben legyen, de végre megmutatja ki a domináns a családban. Megpróbáljuk átmenni? – kérdezte Gajeel. 

Megráztam a fejem. Csendesen figyeltem a két nővért, akik még mindig az udvaron álltak. Rea leszegte a fejét, a kezét pedig ki-be csukta. Vállai egyenletesen emelkedtek fel és le. Először nem akartam hinni a szememnek. Furcsa volt látni azt, hogy próbál megnyugodni. Általában engedett az érzéseinek és lávaként tört fel belőle az indulat. Nem szoktam hozzá, hogy ilyennek lássam.  

-              Gajeel, a fán! – mondtam ijedten, ahogy feljebb emeltem a fejemet. A fán az a férfi volt, aki egyszer már megtámadta a lányokat. Ahogy elnéztem csak feküdt a lombok takarásában, és semmit sem csinált. Nem tudtam kiigazodni rajta. Egyik pillanatban még minden teketória nélkül megtámadja a lányokat, a következőben meg lustán elnyúlik az egyik fa tetején. Az igazat megvallva… féltem tőle. Én nem láttam harc közben, de már a tudat is félelemmel töltött el, hogy meg sem kellett erőltetnie magát ahhoz, hogy kis híján megölje az idősebb zsoldost. – A mester miért engedte neki, hogy részt vegyen a játékokon? Nem is céhtag!  

-              Elvileg rajta van a jel. Engem inkább az érdekelne, hogy Niranu hogy tud benne bízni.

Ez a kérdés mindkettőnket foglalkoztatott. Abban biztosak voltunk, hogy a lány tud valamit, amit mi nem. A kezemben lévő könyvre néztem, és eszembe jutott egy szabály. Egy zsoldos mindig bízzon az ösztöneiben, ha a józan ész döntésében nem tud megbízni.

Abban biztos voltam, hogy a lányok génjeibe van kódolva ez az ösztön. Ahogy összehasonlítottam őket a Griffin trióval, vagy akár SSD-vel, feltűntek az apró, de jelentős különbségek. A két zsoldos lány még a szüleiknél is erősebb hatodik érzékkel rendelkeztek. Ezen meg sem kellett volna lepődnöm. Közel tíz évet éltek a pusztában. Sok mindenen mentek keresztül, és tudtam, a felét sem ismerem a történetüknek.

Nira hirtelen felém fordult. Tekintetünk találkozott, de ő csak kihúzta magát, és visszament a házba. Reila követte a nővérét. Néhány perc múlva mi is visszamentünk a házunkba.  

Másnap a céhben feltűnően nagy volt a távolság a lányok és a szüleik között. A szokásos helyemre ültem le. Nira az asztalra fektette a karját és azon aludt, bár tudtam, hogy fél füllel a környezetére figyel.

-              Ennyire összevesztetek tegnap a szüleitekkel? – kérdeztem Reától.

A lány nem felelt, csak némán bámult rám. Szemei metsző élétől mindig megfagyott bennem a vér. Tudtam, hogy nem kedvel és ennek, ha nem is mindig szóban, de tettben hangot adott. Reila egészen addig nézett rám, míg én el nem fordítottam a fejemet.  

Megborzongtam és inkább átültem Gajeel másik oldalára, hogy messzebb legyek a lánytól. Párom szokásához híven nem vett észre semmit sem, de nem bántam. Karja súlya a vállamon mentsvárként funkcionált még akkor is, ha ő nem mindig volt ennek tudatában.

A céh vidám hangulata mindenkire ráragadt. Erza az egyik asztalnál szinte gyermeki boldogsággal az arcán ette a szokásos tortaszeletét, még az sem zavarta, hogy Natsu és Gray megint produkálják magukat. Wendy mosolyogva hallgatta Rómeót, aki éppen valami nagyon vicces történettel akarta lenyűgözni. Cana az apjával és a többi öreggel azon versenyzett, hogy kinek sikerül a legrövidebb időn belül a legtöbbet meginnia. Tehát csak egy átlagos nap volt.  

Ám mint a legtöbb jó dolognak, ennek is hamar vége szakadt. Makarov gondterhelt arccal jött le az emeletről, ami azonnal feltűnt. Nyomában néhány fővárosi képviselő baktatott, akik elköszöntek tőle, és gyorsan elhagyták a céhet.   

-              Egy kis figyelmet kérnék! – Hangja határozott és nyugtalan volt. Csend lett a teremben. Még Natsuék is abbahagyták a civakodást, és Nira is felkelt. – Korábban már hallottam róla, hogy mostanában sokan eltűnnek. Mágusok, emberek, nem számít. Ugyanolyan számban vesznek el. A helyzet néhány hónapja sokkal komolyabbra fordult. Számos Sabertooth tag van az eltűnt mágusok között. Többen is elvállalták ugyanazt a küldetést, miután a társaik nem tértek vissza, de egyikőjük sem tért vissza közülük. Hiába mentek egyedül vagy párban. Sting az emberei keresésére indult, de azóta róla sincs hírünk róla. Ennek ellenére a céhjük nem lép vissza a Mágiajátékoktól, és még könnyítést sem kérnek. Igaz, ez most egyáltalán nem fontos. Ezentúl jobban figyelik a fővárosiak, hogy milyen jellegű munkákat adnak a céheknek. A kérésük viszont az, hogy a nehezebb feladatokra négynél kevesebben ne induljanak el. Ez a magasabb rangú mágusokra is vonatkozik, tehát senki se érezze felhatalmazva magát ez alól csak mert S osztályú! Nem kockáztathatom a biztonságotokat, így aki nem tartja be az előírásokat, az nem vállalhat semmilyen küldetést sem. Natsu, ez rád is vonatkozik!   

-              Oké, akkor én kizárólag csak Nirával megyek ezentúl küldetésre!

-              Álmaidban! – vágta rá Nira.

 A fiú szélesen vigyorgott. Az idősebb zsoldos lány mondani akart még valamit, ám a tartása hirtelen megváltozásából láttam, hogy valami… illetve valaki elterelte a gondolatait. Nem kellett hátra fordulnom ahhoz, hogy tudjam kik azok. Nanami és Raimond éppen most léptek be az épületbe.

Makarov nekik is elmondta a kérését, mire a férfi bólintott. Meglepő módon Nanami leszegett fejjel állt mellette, közben görcsösen fogta a férje kezét. Úgy tűnt, hogy senki sem vette észre a köztük fellépő változást. Azonban a zsoldosok között meghúzódó feszültségtől szinte vibrált a céh.  

-              Majdnem elfelejtettem valamit mondani… - Szólalt fel ismételten Makarov, mire felé fordultam. – Alkalomadtán mi is kereső csapatokat küldtünk az eltűntek előkerítésére. Niranu, ha esetleg arra kerülne sor, akkor…

-              Felejtsd el! – Nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis a lány élesen közbevágott. Még Erza is meglepve nézett rá. – Nem vagyok pulikutya! Milyen érdekes, hogy mindig engem találsz meg ha valamit akarsz, de amúgy meg le sem szarsz minket! Maximum akkor fogom megkeresni már céhek embereit, ha Levy parancsolja. Amúgy sem vagyok túl jó véleménnyel a Sabertoothról…

-              Egyelőre.

Felkaptam a fejem, de senkit sem láttam, aki ezt mondhatta volna. Láttam, ahogy Nira és Rea is körbe néznek, de senkit sem láttunk. A nap további részében a két zsoldoslány nem mondott semmi ezzel kapcsolatosat. Szívesen jelentkeztem volna a keresőcsapatok egyikbe, ám elég volt ránéznem az ifjabb nővér arcára, és tudtam. Jelenleg jobb, ha semmi olyasmit nem teszek, amit nem beszéltem meg velük előtte.