Hangos csattanás szelte ketté az erdő csendjét. Rémültem kaptam fel a fejem Gajeel mellkasáról, és néztem szét. Reila éppen akkor viharzott be az erdőben, nyomában egy hatalmas farkassal, aki még megvetően visszanézett Grayre. A fiú döbbenten fogta az arcát. Keze alatt a halovány tábortűz fénye pirosodó foltot rajzolt ki.
- Mi történt? – Kérdeztem kábultan.
- Ice Boy felbosszantotta az ifjú zsoldos lányt. Szép kis nyoma fog maradni. – Jegyezte meg Gajeel.
- Jó erőset üt... Te meg ne hívj Ice Boynak. Még mindig rémálmaim vannak Sugar Boy homár közeledésétől.
- Miért nem érted meg, hogy Reila nem Juvia? Nem tűnik fel, hogy nem szerelmes beléd? – Kérdeztem, közben visszahajtottam a fejem Gajell mellkasára.
Egész úton ez ment. Natsu és Gray a fejükbe vették, hogy meghódítják a zsoldos lányokat. A gond csak ott volt, hogy se Rei se Nira nem akart igazán megismerkedni velük. Az egyetlen jó az volt, hogy a két lányt annyira lefoglalták, hogy így az út nagy részében kézen fogva mehettünk Gajellel. Mikor leszállt az este a vassárkány ölő mellém ült le. Azt nem tudom mikor aludtam el, de az biztos, hogy egy pillanatra felriadtam, mikor átkarolt. Most is finoman körözni kezdett a hátamon az ujjaival. Kellemes érzés volt. Közelsége szép lassan visszaringatott az álmomba...
Hangos vonyítás szelte át az éjszakát. Mindenki az erdőt kezdte el figyelni. Gajeel és Natsu a fülüket hegyezték, és a levegőbe szimatoltak. Kihúztam magam és Grayre néztem. Reila rontott ki a fák közül. Arcán csúnya, frissen szerzett seb volt.
- Oltsátok el a tüzet! – Mondta, majd megragadta a karom és felrángatott. Natsu elnyelte a tüzet. Ha a Reila nem fogja a kezem, nem látom merre van. Valami surrant, majd egy fényesen ragyogó penge jelent meg kicsivel mellettem. Kellett egy kis idő, míg rá jöttem, hogy Reila törje ragyog. A farkas üvöltés megint felharsant, mire a lány minden szó nélkül vonszolni kezdett maga után. Hallottam, ahogy a fiúk egy másodperc múlva utánunk erednek. Ágak csapódtak az arcomba, de Reila nem lassított. Az erdő fái recsegtek mögöttünk, és ahogy hátra fordultam láttam, ahogy néhány kidől mögöttünk, néhány pedig meghajlik, mintha védenének minket.
Nira
Az erdő elbűvölése nagyon sok erőm kivette. Lerogytam a földre, majd visszavettem emberi alakom. Igaz füleim és a farkam megmaradt. Ez is azt bizonyította, hogy kezdek kimerülni.
Hallottam ellenfeleim lépteit, de látni nem láttam őket. Valami olyan bűbájt alkalmaztak, amit a kifinomult zsoldos érzékeim nem vettek észre. Valaki a hátam mögül akart megtámadni. Ilyenkor hálás voltam, hogy Reila megkínzása óta nem voltam teljesen ura az erőmnek, mert most is magától emelkedett fel egy jég fal a hátam mögé. Tisztában voltam vele, hogy aki neki csapódott annak a vérébe jég került. Ösztöneim túl lassan reagáltak a veszélyre. Már tudtam, hogy kikkel állok szembe, de már késő volt. Egyedül voltam a zsoldos gyilkosokkal, ők meg legalább öten leselkedtek rám.
Minden oldalról támadtak. Az elemek ugyan segítetek, de egy idő után annyira lelassultam, hogy moccanni se bírtam. Tudtam, hogy ha ezt túlélem, jobban kell edzenem, hogy megint tudjam kezelni az erőm. A zsoldosok alapvető életfeltétele, hogy bírjanak a saját mágiájukkal, mert különben kifáradnak.
Ezt ők is tudták. Mihelyst látták, hogy tehetetlen vagyok, még nagyobb erővel vetették rám magukat. A ruhám elszakadt, több helyen vérzettem, az arcom egyik fele feldagadt, és legalább két zöld foltot beszereztem. Tudtam. Ők csak játék katonák voltak, nem szabad akarattal rendelkező személyek. Ha így lett volna, nem játszadoznak, hanem megölnek. Még az is jobb lett volna, mint hagyni, hogy ájulásig verjenek.
Egyikőjük egy vastag fának csapott. Kimerülten néztem fel rá. Utáltam, hogy ilyen szánalmasan nézek ki, de a kimerültség erősebb volt nálam. Még láttam a feketén izzó démoni szemeket, majd kiütöttek. Utolsó gondolatomként az villant fel bennem, hogy sikerült elég időt nyernem a többieknek, hogy elmeneküljenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése